Könyvajánló: Ég és Föld

Jelen könyv az egyik leghíresebb a régi, klasszikus ismeretterjesztő könyvek közül. Rengeteg, szám szerint 365 kérdést tesz fel és válaszol meg, miközben a természet világába avatja be olvasóit. Bemutatja Naprendszerünk égitestjeit, betekintést enged a csillagok életébe (és halálába), megismerteti velünk az egyes évszakok jeles csillagképeit. Ezen túl megismerteti velünk Földünket, többek között belső felépítését, vizeink földrajzát, az időjárási jelenségeket. Ideális tizenéveseknek (sőt, fiatalabbaknak is!), de nagy hasznát vehetik azok a felnőttek, szülők és pedagógusok is, akik szeretnék megismerteti világunkat a következő generáció képviselőivel.

Ég és Föld. Szerkesztette: D. Nagy Éva. Szakértők: Dr. Balázs Lajos, Dr. Dobosi Zoltán, Dr. Juhász Árpád. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest. ISBN 9631151794. Térkép: Topográf Nyomda.

Sikeréhez nemcsak a könnyen emészthető, egyszerű nyelvezetű szöveg járul hozzá, de a nagyszerűen megszerkesztett ábrák is, melyeket Kiss István készített. Azon kevés könyvek egyike, melyek mind a mai napig megállják helyüket.

Szerző: Kovács Gergő

1 ÉVES A PLANETOLOGY.HU

Tavaly március 23-án indult el oldalunk, melynek célja a bolygótudományok nívós szinten történő népszerűsítése. Az azóta eltelt egy esztendő alatt 15 aktív és archív szerző (Balogh Gábor, Dénes Lajos, Gesztesi Albert, Heller Ágost, Horváth Miklós, Kiszely Márta, Kormos Balázs, Kovács Gergő, Rezsabek Nándor, Szekretár Zsolt, Szklenár Tamás, Sztrókay Kálmán, Tóth Imre, Vincze Miklós, Zerinváry Szilárd) tollából összesen 82 bejegyzés született. Híreink keretén belül 46 alkalommal számoltunk be a Naprendszerünk bolygóit érintő eseményekről. Véletlen egybeesés, de Facebook-oldalunk kedvelőinek száma a napokban épp az ezret súrolja. Micsoda születésnapi ajándék!

Az egy év alatt igen sokszínű tartalom született. A hírek mellett, a planetológiai posztokban olvashattunk egy-egy szűkebb témát (pl. egy meteorit történetét) felölelő cikket épp úgy, mint komplett égitesteket (pl. Mars) bemutató írásokat. Népszerűek voltak könyvajánlóink, melyek között sok science fiction témájú könyv is bemutatásra került.

A jövőben továbbra is ezt az irányvonalat akarjuk erősíteni, vagyis minél több, jobb és színesebb tartalom előállítása a célunk. Köszönettel tartozunk állandó szerkesztőtársunknak: Balogh Gábornak, technikai szerkesztőnknek: Kovács Sándornak (neki szintén Boldog Születésnapot kívánunk), videobloggerünknek: Rezsabek Leventének, végül, de nem utolsó sorban mindenkinek, aki olvasott minket és aki megosztotta velünk gondolatait!

Boldog Születésnapot, Planetology.hu!

Kovács Gergő

Sivatagi meteorit-vadászat

Földünkön kétféle olyan terület létezik, ahol aránylag könnyebb meteoritokat találni. Az egyik az Antarktisz végtelen jégfödte vidékei, a másik a sivatagok. Az Antarktisz jégmezeje lassú mozgásban van, együtt a reá hullott meteoritokkal. Amikor egy hegység az útját állja egy ilyen mozgó jégmezőnek, a meteoritok a feltorlódó és párolgó jégből a felszínre bukkannak, és a terület lassan feldúsul ezekkel a meteoritokkal. Gyakran minden ötszázadik kő meteorit (1). Az itteni hideg és száraz klíma ráadásul gátolja a meteoritok mállását is, valamint a fehér tájon könnyű észrevenni a sötét színű meteoritokat. A meteoritvadászat vizuálisan történik (2).

A Miller Range jégmezeje. https://www.nasa.gov/feature/meteorites-arrive-at-nasa-s-johnson-space-center

A másik ilyen terület a sivatagok. A klíma itt is száraz, ráadásul a sivatagot többnyire világos színű homok és kőzetek borítják, melyek megkönnyítik a vizuális észlelést. Geológiailag stabil sivatagok négyzetkilométerenként több tucat meteoritot is őrizhetnek (3).

2002-ben az izraeli „Jordan Valley College”-ban dolgoztam, mint csillagász-szakelőadó. Sokszor adtunk elő más helyeken is, és egy ilyen alkalommal idéztem fel régi vágyamat, hogy meteoritok után kutassak a sivatagban. Eredetileg három napra utaztunk volna el a déli sivatag, a Negev néhány iskolájába egy előadás-körútra, és sikerült kisírnom a hivatalos programok után egy-egy sivatagi túrát is. Három sivatagi területet is érintett a program, mindegyikre sikerült időt kapnom. Mindhárom sivatag ideálisnak tűnt, hiszen világos mészkő-sivatag volt, nem pedig kvarchomok-sivatag, ahol a kemény kvarchomok-szemcsék eróziója kárt tennének a meteoritokban. Az első terület Gáza mellett volt, a területet sárga homok és kövek borították, de nem volt szerencsénk, semmit sem találtunk.  Egy kollegám botra erősített mágnese a beduinok által hátrahagyott konzervdobozokra kattant, a fémkereső pedig a töltényhüvelyek tucatjaira sípolt. Megdőlt bennem az érintetlen sivatag mítosza. A másik terület maga a Negev sivatag középső része volt, itt viszont még nehezebb volt a dolgunk, hiszen a felszínt nem csak mészkő, hanem sötét kovakő is borította szép számban, tehát a vizuális észlelés opciója eleve ki volt zárva. Itt sem találtunk meteoritot, viszont néhány szép kovakövet elhoztam.

Kovakövek a Negev mészkősivatagban.

A harmadik napon a kollégák kedve érezhetően megcsappant. Óraszámra bolyongani a sivatagban, hogy állítólagos meteoritokat keressünk, nem kis megszállottságot igényel. Ekkor már messze a sivatag déli részén voltunk, a Timna nemzeti parkban.

Timna Nemzeti Park

Itt már nem volt sem szemét, sem töltényhüvely, sem kovakő, a körülmények tehát közel ideálisak voltak. Amíg tehát a nemzeti parkban tartózkodtunk, én még egy esélyt adtam magamnak, és ismét nekivágtam a sivatagnak. Úgy találtam, hogy a körülmények kedveznek a kizárólagos vizuális kereséshez, így nagyobb területet tudok bejárni, mintha fémkeresővel mozognék.

A három helyszín egy 90°-ban elfordított térképen. A jobb oldali (dél) piros karika Timna. https://www.google.com/maps/

Körülbelül négy óra keresés után találtam meg azt a lekerekített szélű piramisra emlékeztető követ, amiről természetesen ránézésre tudtam, hogy meteorit. Csodálatos érzés volt, gyakorlatilag évek óta álmodtam ilyen a pillanatról. Legnagyobb sajnálatomra csak egyetlen egyet találtam, pedig később bejártam a környéket, hogy esetleg többet is találok.

A meteorit

Meteoritot találni csak a dolog első része. Egy körülbelül 5 grammos darabot kellett levágni belőle, hogy hivatalos elemzésre küldjem el. Izraelben nem ismertem ilyen labort, hanem Alan Rubinnak küldtem el a mintát, a Kaliforniai Egyetemre (UCLA). Nagyjából másfél év múlva jött meg a hivatalos válasz, hogy a 40 grammos meteorit egy H5 típusú kondrit (4). Specifikációi: H5 kondrit (5, 6), Fa 18,1%, S2, W1 – tehát geológiailag aránylag friss állapotú.

Alan Rubin válasza

Noha nekem szerencsém volt, de Izraelben azóta sem találtak meteoritot, nem is tudok ilyen szándékról sem, pedig statisztikailag több ezer meteoritot is őrizhetnek a Negev sivatag geológiailag stabilabb területei. A TV és néhány újság felkapták az eseményt, de a szakmából nem keresett meg senki, tehát véleményem szerint ott a csillagászatnak a meteoritika egy mostohagyermeke. Izrael egy érdekes fehér foltja lehet a meteorit-kutatásnak.

Balogh Gábor

Források:

  1. Some Photos of Antarctic Meteorites. Department of Earth and Planetary Sciences
    http://meteorites.wustl.edu/mugshots/index.htm
  2. ANSMET, The Antarctic Search for Meteorites
    https://caslabs.case.edu/ansmet/
  3. Arizona State University, Center for Meteorite Studies
    https://meteorites.asu.edu/meteorites/meteorite-locations
  4. Meteoritical Bulletin Database
    https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?sea=&sfor=names&ants=&nwas=&falls=&valids=&stype=contains&lrec=50&map=ge&browse=&country=Israel&srt=name&categ=All&mblist=All&rect=&phot=&strewn=&snew=0&pnt=Normal%20table&code=24003
  5. Department of Earth and Planetary Sciences
    http://meteorites.wustl.edu/id/ordinary_chondrites.htm
  6. The Meteoritical Society, H5 Chondrites
    https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbullclass.php?sea=h5

Hárommilliárd ember tükörképe

Valószínűleg a világ egyik legismertebb fotója az Apollo-11 történelmi holdraszállása alkalmával készült kép, melyet Neil Armstrong lőtt társáról, Buzz Aldrinról. Erről van szó:

Fotó: NASA

A fotóval kapcsolatban gyakran megjegyzik, hogy a lecsukható sisakrostélyon (ezt vékony aranyréteggel vonták be, hogy visszaverje a ráeső fény és UV-sugárzás nagy részét, megvédendő az űrhajós szemét) tükröződik a fényképet készítő Armstrong, valamint a holdkomp, az amerikai zászló és a holdséta során “kiteregetett” napszélgyűjtő fólia (solar wind collector, SWC), melyeket itt a nagyításon jelöltem is.

Ezek mellett figyelmes lettem azonban a pirossal bekeretezett “maszatra” is a képen. Mi lehet ez? Természetesen ezernyi módon keletkezhet ilyen szöszmösz egy analóg módon rögzített, előhívott, majd beszkennelt, közel ötven éves képen. De ha mégsem hiba, akkor ott egy nagyon fényes égi objektumnak kell tükröződnie, mely nyilvánvalóan nem a Nap. Ez pedig csakis a Föld lehet! Ezt az állítást bizonyítani kell — szerencsére nem is nehéz.

A következő kép kétségtelenül a Földet mutatja és az Apollo-11 űrhajósai másfél órával a holdraszállás előtt készítették, még a Hold körüli pályán keringve. Jól látható rajta Ausztrália és a Csendes-óceáni térség. (Ismert történelmi tény, hogy a holdséta élő közvetítése az egész világra az ausztráliai vevőállomáson keresztül történt, mert az volt megfelelő helyzetben, vagyis a Földnek ez az oldala nézett akkor a Hold felé. És tényleg.) Azt tehát igazoltuk, hogy a Föld kifejezetten fényesen, szinte “teliföld” állapotban volt fönn aznap a Hold egén.

Fotó: NASA

Kis kitérő: “teliföld” akkor figyelhető meg, amikor a Földről nézve újholdat látunk, ahogy ez kis geometriai gondolkodással könnyen belátható. Persze ekkor sötétségbe borul a Hold teljes Föld felé néző oldala, s ez nem valami előnyös a holdraszállás szempontjából: 25 milliárd dollárért az ember többet akar, mint a sötétben botorkálni. A Föld fázisa onnan nézve 1969. július 20-án kb. 75%-os volt, amint látható is (a 100% lenne “teliföld”). Ennek megfelelően a Hold fázisa a Földről nézve 25%-os, ami éppen ideális a Nyugalom tengere nevű síkságon kijelölt leszállóhely eléréséhez, hiszen ez a terület ekkor már elég fényt kap, de még elég alacsonyan áll a Nap ahhoz, hogy a terepakadályok hosszú árnyékot vessenek és így könnyen felismerhetők legyenek. Ez az időzítés remek ötletnek bizonyult, hiszen az eredetileg tervezett leszállóhelyen Armstrong személyautó nagyságú veszélyes sziklákat vett észre és végül máshol tette le az űrhajót.

OK, a Föld fényesen ragyogott, de most ki kell derítenünk, hogy nagyjából milyen irányban és milyen magasan állt aznap az Apollo-11 leszállóhelye fölött. Ez sokkal egyszerűbb feladat, mint ahogy elsőre tűnhet, hiszen a Hold kötött keringést végez a Föld körül, vagyis mindig (majdnem) pontosan ugyanazt az oldalát fordítja felénk. Ez azt is jelenti tehát, hogy a látszó holdkorong kellős közepén fekvő kráterben állva egy kicsiny, néhány fokos ingadozástól (ún. librációtól) eltekintve mindig a zeniten, a fejünk fölött látnánk a Földet. (A holdtérképészek amúgy éppen ettől a ponttól mérik a “szelenográfiai hosszúságot”, vagyis eléggé természetes módon a greenwichi főkör holdi megfelelője a holdkorong középvonala.) A Hold Föld felé néző oldalának bármely pontján állva tehát minden időpillanatban nagyjából ugyanott látjuk az égen a Földet, s az égi pozíció a megfigyelőhely holdrajzi koordinátáinak alapján jól megbecsülhető.

Holdrajzi koordináták (forrás: wiki). Az Apollo-11 leszállóhelyét narancssárga körrel jelöltem.

Az Apollo-11 leszállóhelyének holdrajzi koordinátái (ld. fentebbi kép) az alábbiak: északi szélesség 0.67°, keleti hosszúság 23.47°, vagyis gyakorlatilag az Egyenlítőn és a főkörtől keletre értek holdat Armstrongék. Ebből következik, hogy a Földet pontosan nyugat felé kellett látniuk. De milyen magasan?

Az alábbi “móricka-ábrán” a Holdra annak északi pólusa felől tekintünk, a Föld irányát a függőleges nyilak jelölik ki. Így a bejelölt λ szög az űrhajós helyzetének holdrajzi hosszúságát jelöli. Világos, hogy a (Hold átmérőjéhez képest nagyon messze lévő) Földet a szemlélő ekkor a horizont fölött 90°-λ szög alatt látja. Ez esetünkben nagyjából 66°-ot jelent. Összefoglalva tehát teljesen elemi megfontolások alapján azt tippeljük, hogy a Földet nyugati irányban, a horizont fölött 60-70°-os magasságban láthatták. (A hibaintervallum a már emlegetett librációból fakad. Összehasonlításkénppen: a Föld látszó átmérője a Hold egén kb. 2°.)

“Móricka ábra” a Föld horizont feletti magasságáról a holdrajzi szélesség függvényében, a holdi Egyenlítőn állomásozó űrhajós esetében.

Ha nagyon precízek akarunk lenni és tekintetbe vesszük a librációt is, számítógépes segítséghez folyamodhatunk. Az ingyenesen letölthető Stellarium planetáriumprogram például képes arra, hogy tetszőlegesen beállított időpontra kirajzolja az égi objektumok helyzetét. Ráadásul nem csak a Földről nézve, hanem (sok egyéb naprendszerbeli égitest mellett) a Holdról is. Mi több, az Apollo leszállóhelyek koordinátáit a szoftver alapból tudja, vagyis nincs más dolgunk, mint kiválasztani az Apollo-11-et és beütni 1969. július 20-át. Ez a screenshot mutatja aznap a Föld helyzetét (a horizontális koordinátarendszer fokhálózatával együtt) és néhány érdekes adatot. A nyugati irány tökéletesen stimmel, a magasságra viszont csak 60°-ot kapunk, vagyis a fentebb “behasalt” hibaintervallum legalját.

Kérdés, hogy egy 60° magasan levő égi objektum képe milyen szög alatt verődik vissza a gömbszerű sisakrostélyról? Szerencsére pont úgy, ahogy szeretnénk. Ezen a másik képen, ahol Aldrint az űrruhában oldalról látjuk, illesztettem egy kört (sárga) a sisakrostély ívére. Az egyszerű szerkesztés azt vizsgálja, hogy behúzható-e olyan visszavert fényút, mely a Föld képét vízszintes irányban tükrözi vissza (hiszen Armstrong az eredeti képen onnan fényképezett, ráadásul a kép tanúsága szerint Aldrin fejmagasságából). A visszaverődési törvényből ismert beesési merőlegesnek (kék) természetesen merőlegesnek kell lennie a gömbsisak (vagyis a sárga kör) beesési pontban húzott érintőjére (piros). Az ábra mutatja, hogy ilyen fényút csak úgy szerkeszthető meg, ha a visszaverődés a sisakrostély tetejénél történik. És mit tesz Isten, éppen itt látjuk a “foltot” az eredeti képen is! Megfordítva a gondolatmenetet (és a fényutat): az Aldrin fejmagasságából készített képen, ha a gömbalakú sisakrostély pereme környékén egy égi objektum tükörképét látjuk, akkor annak a valaminek kb. 60°-os magasságban kelllennie!

(Fun fact: Ha jobban megnézzük ezt a képet, láthatjuk Aldrin orrát és szemeit is, ahogy épp a kamera felé fordul. Forrás: NASA)

Ha a magasság stimmel, már csak azt kell igazolnunk, hogy Aldrin “jó irányba” nézett. Szerencsére léteznek nagyon pontos holdtérképek az Apollo-küldetések leszállóhelyeiről, melyeken az űrhajó helyzete és a kipakolt eszközök is be vannak jelölve. A vizsgált képünk előterében látható aranyozott kevlar-fóliával bevont “rúd” nem más, mint a holdkomp egyik lábának alján levő kontaktusérzékelő. (Ennek a leszállás során volt szerepe, ez jelezte ugyanis az űrhajósoknak, hogy holdat értek.) Ezt természetesen a tükörképen is láthatjuk, ahogy azt is, hogy Armstrong a holdkompláb túloldalán áll az emlegetett zászlóval (“FLAG”) és napszélfóliával (“SWC”) együtt. A leszállóhely egyik legrészletesebb térképére (melyet a United States Geological Survey készített) ezek alapján bejelölhetjük Armstrong (piros) és Aldrin (kék) hozzávetőleges helyét a kép készítésekor. Az “iránytűre” pillantva nyilvánvaló, hogy nyert ügyünk van: Aldrin valóban nyugat felé nézett, vagyis minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a kis paca nem más, mint a Föld tükörképe.

(Forrás: USGS)

Így tehát mostantól erről az ikonikus képről az is eszünkbe juthat, hogy ezen nem csak Aldrin és Armstrong, hanem valójában az egész akkori (még “csak” 3.6 milliárd fős) emberiség rajta van, leszámítva egyetlen embert — a mindeközben a Hold túlsó oldala fölött repülő harmadik űrhajóst, Michael Collinst.

Szerző: Vincze Miklós

Forrás: statfiz.blog.hu

A Bristol impakt réteg

1973-ban az angliai Bristol városához közeli Churchwood bányában parányi glaukonit gömböcskékkel teli rétegeket találtak triász kori Mercia agyagpalában (Mercia mudstone group). A réteget Anthony Kirkham írta le először, és a vizsgálatok során a gömböcskék körüli sokkolt kvarc jelenlétéből arra következtetett, hogy a zöld, üveges anyagrészecskék mikrotektitek. A tektitek, mikrotektitek meteorit becsapódás eredményei, melynek következtében a megüvegesedett földi anyag – akár nagyobb távolságra is – kilökődik.

Bristol város elhelyezkedése az Egyesült Királyság területén. (Google Maps)

A réteg korát az első elemzések során a késő karbon és késő triász korszakok közé sorolták be, ezt később finomították. A jelenleg megállapított érték alapján a bristoli réteg kora hozzávetőlegesen 214 millió év. A helyszín környezetében nincsen becsapódási kráter, ennek megtalálásához az idős képződmény miatt már számba kellett venni a kőzetlemezek elmozdulását is. A legvalószínűbb jelölt a jelenleg Kanadában, Quebec tartományban található Manicouagan kráter, amely 100 kilométeres átmérőjével a legnagyobb fennmaradt becsapódási kráterek közé tartozik. Ebben a korszakban az Észak-amerikai és az Eurázsiai kőzetlemezek még közösen alkották Laurázsiát, szétválásukra a Kréta földtörténeti korban került sor, mellyel megkezdődött az Atlanti-óceán születése is.

A Manicouagan becsapódási kráter Kanadában, a felvétel a Nemzetközi Űrállomásról készült.

A bánya évek óta lezárt, életveszélyes terület, a megtalált impakt réteg a bányászati kitermelés áldozatává vált. A hetvenes években feltárt mezőből származó minták így kimerültek, lényegében a teljes mennyiség intézetekhez, illetve magángyűjtőkhöz került, további új anyagdarabok beszerzésére már nem volt lehetőség. Ezt változtatta meg egy lelkes brit gyűjtő, Luther Jackson, aki 2016-ban az eredeti, mára lezárt bánya közelében lévő, még aktív kitermelési területen újra felfedezett egy réteget, erről az eseményről pedig egy hosszabb cikk jelent meg 2017-ben a Space Rocks magazinban. Az ezen cikkhez csatolt képeken is ebből a rétegből származó minta látható.

A Bristol impakt rétegből származó minta, a szerző gyűjteményéből.

A Bristol impakt rétegből származó kőzetminták legérdekesebb részlete a tömérdek kicsiny, alig 1 milliméteres zöld mikrotektit gömböcske, amelyek kisebb-nagyobb csoportban, szétszórva láthatóak. Emellett sokkolt kvarc, sokkolt biotit és összetört gránát nyomai láthatóak a különböző mintákon. Személyes találkozónk során Luther is élvezettel mutatta meg különböző mintáit, remélem másoknak is felhívja figyelmét ez a kevéssé ismert impakt anyag.

Szklenár Tamás