A Sikhote-Alin meteorit

Szerző: Kormos Balázs

A modern kor legnagyobb becsapódó vasmeteoritja nem más, mint a 1947. február 12-én a Föld légkörébe behatoló Sikhote-Alin meteorit, mely a nevét a Szihote-Aliny térségről kapta, mely Vlagyivosztoktól 375 km-re található északra. 1947-től 1950-ig a SZUTA Meteoritbizottságnak a munkatársai, először V.G. Feszenkov, majd Je.L. Krinov (1963) vezetésével, több expedíciót vezettek erre a területre.

Krinov szerint a meteorból, annak szétrobbanása után, igen sok szilánk repült szét. Ezeknek nyomán 78 kis méretű krátergödör és 122 nagy kráter képződött a talajon. Ez utóbbiak átmérője 0,5 és 26,5 m között váltakozik. A hatalmas vastömeg, melyből 1963-ig 23 t-nyit sikerült összegyűjteni, mintegy 70 t lehetett. Az egészen kicsiny nagyságú meteorikus törmeléket mágnesek segítségével gyűjtötték be a terepen. A gömbszerű szemcsék mérte a néhány mikrométertől a néhány száz mikrométerig terjedt. Anyaguk természetesen vas-nikkel, mely a lezuhanásuk óta eltelt idő alatt erősen oxidálódott. A régi feljegyzéseknek köszönhetően tökéletes pályaszámításokat végeztek mely alapján kiderült, hogy a hatalmas meteorit kétségtelenül a kisbolygóövezetből származik.

Az objektum csaknem Budapest földrajzi szélességén robbant fel. A jelenség természetesen erős fényű tűzgömbként mutatkozott, s északról dél felé haladt át ragyogó napsütésben, tiszta égbolton. Felvillanása a beszámolók szerint mindössze néhány másodpercig tartott. Fénye annyira erős volt, hogy valósággal elvakította a szemtanúkat, akiknek beszámolója alapján P.I. Medvegyev, a szovjet Meteorbizottság egyik munkatársa később festményt is készített az eseményről. A meteortest útját vastag porcsóva kísérte, amely több óra elteltével is látható volt. A tűzgömb eltűnése után a robbanáshoz hasonló detonáció hallatszott, melyet morajlás követett. A lakott területeken, amelyek fölött a kozmikus eredetű test átszáguldott, az ajtók felpattantak, az ablakok betörtek, a mennyezetről lehullott a vakolat, a képek leestek, s a talaj megrázkódott.

Az első expedíció pár nappal az esemény után tíz tudóssal érkezett a helyszínre. Megállapították, hogy az objektum 14,5 km/s sebességgel lépett be a légkörbe. Egységes testként érkezett, s amikor szétrobbant, legalább ezer darabra szakadt. A nagyobb darabok a becsapódáskor tovább zúzódtak. Ennek megfelelően tehát két csoportot különböztetünk meg. A légköri robbanáskor, illetve a becsapódáskor szétszóródott darabokat. A szórásmező nagyjából 2 km hosszú és 1 km széles, ami elég kicsi területnek számít. Ez arra enged következtetni, hogy a robbanás alacsonyan történt. Valószínűleg a 6 km-s magasságot sem érte el. A kráterek vizsgálata közben sok érdekességre derült fény. A legnagyobb kráter 6 m mély, a többi jóval kisebb. Néhány kráternél a meteoritok csatornákat vágtak a talajba. Hosszuk 2 és 8 m között változik. Laza föld tölti ki őket, s valamennyi esetben egy-egy meteoritot találtak a csatornák végében.

Az első felfedezett példány egy 255,6 kg-os meteorit volt. Ez téglatest alakban állt meg egy nyolc méter hosszú csatorna végében. A második egy 440 kg-os lapos formájú egyed volt. Ez a példány nem vájt csatornát, de ami rendkívül érdekes, hogy nekiütközött egy fatönknek, amelyet szét sem zúzott. A legnagyobb darab 1745 kg tömeget képviselt. Ez csak 3,2 m hosszú csatornát vájt, mivel a darab lapos volt és lapjával csapódott a földbe.

A legérdekesebb becsapódások másodlagos, illetve harmadlagos krátereket is létrehoztak. A Holdon találkozhatunk még ilyen jelenséggel. Ennek oka nem más mint, hogy egyes darabok visszapattantak a felszínről. Például egy 180,5 kg-s darab egy 1,5 m-s krátert ütött majd 5,5 m-t repült visszapattanva a levegőbe. A nagy kráterek körül 10-20 méteres körzetben a légnyomás gyökerestől szakította ki a fákat. A távolabbi fák lombozata tört le.