A Rosetta-üstökös nyomában (VIDEÓ)

Az Európai Űrügynökség (ESA) Rosetta űrszondája 2014 és 2016 között a 67P/Csurjumov-Geraszimenko üstököst tanulmányozta, ez alatt a két év alatt rengeteg adatot gyűjtött az égitestről, egy apró szondát bocsátott annak felszínére, valamint körülbelül 400 000 képet is készített róla. Az alábbi videó az ezalatt készült képekből készült. A filmet Christian Stangl és Wolfgang Stangl készítették.

A pár perces összeállítás szó szerint egy másik világba röpít minket. Leírhatatlan a felénk közelgő, forgó, néhány kilométeres csipkézett jeges kőrakás. Felszínformáinak kuszaságára, a távolodó Philae szonda látványára és a “felfelé eső hó“-ra nehéz szavakat találni…

Forrás: Petapixel.com, Reddit

A világhíres Hraschina vasmeteorit

Szerző: Kereszty Zsolt
(IMCA, MetSoc, IMO, MCSE)

Az első – régi – magyar meteoritunk 1751. május 26-án délután 6 óra körül hullott, az akkori Agram városától (Zágráb) 45 km-re ÉK-re lévő Hraschina település mellett, ma Horvátország. 1920-ig Zágráb német megfelelőjét, az Agram nevet használták, csak később terjedt el az általunk ismert Hraschina.  A keleti égen feltűnő, két nagyobb és több kisebb darabra hulló hangrobbanásos, füstnyomot hagyó nagyon fényes tűzgömböt sok szemtanú látta, elsősorban a környékbeli földeken dolgozó megrémült helyiek, de még szigetvári észlelés is maradt ránk, ahol viszont hangot nem jelentettek. A ritka jelenség híre hamar eljutott Bécsbe, a császárnő a hírek ellenőrzésére bizottságot küldött a helyszínre, ők rögzítették a szemtanúk máig felbecsülhetetlen értékű megfigyeléseit, sőt később rajzos észlelések is előkerültek, Haidingeré a legismertebb. Ezekből tudjuk, hogy a füstnyom órákig látszott és alakja a szél miatt folyamatosan változott.

A meteorit bolidája Haidinger rajzán

A 39,7 kg-os nagyobb meteoritot Michl Kollar helybeli lakos találta szántás közben kb. egy héttel az esemény után. Elmondása szerint a darab egy 50 cm széles és 120 cm mély tölcsér alakú kráterszerűségben ült. A kisebb 9 kg-s meteorit a nagyobbtól kb. 2000 lépésre volt egy 90 cm széles és 90 cm mély gödör alján. A darabokat a zágrábi püspökhöz küldték, aki bemutatta azokat a bécsi vizsgálóbizottságnak. A nagyobb először a Kincstárba, majd 1777-től a Császári ásványi gyűjteménybe került, ahol ma is látható annak egyik legbecsesebb példányaként, a kisebbet helyi kovácsok 3 részre osztották (Zágrábba, Pozsonyba, Hraschinára kerültek) de végül elvesztek az időközben eltelt 270 év alatt. Érdekesség, hogy a bécsiek először nem fogadták el, hogy ezek az égből esett valóságos meteoritok, ami nem csoda, hiszen akkoriban nem tudták, hogy mik is ezek és honnan jönnek. A vitára a francia Chladni tett pontot, éppen az 1803-as L’Aigle mellett hullott kondritokra és a Hraschinára alapozva.

A fő tömeget a korabeli jelentés háromszög alakúnak és regmagliptekkel (apróbb-nagyobb lekerekített peremű gödröcskék a felszínen) tarkított fekete fémes színűnek írta le. A meteoritból Bécsben csak kisebb kiemelkedő részeket vágtak le, az egyik ilyet Alois von Widmanstätten a birodalmi “Fabriks-producten Kabinet” igazgatója, korabeli vas és öntödei szakértő vizsgálta 1808-ban. A felületet nagy nehézségek árán síkra csiszolta, még nehezebben tükrösre polírozta, majd a korban elterjedt egyik fémvizsgálati módszerrel szabadlángon felhevítette. A vasmeteoritokban lévő alacsony nikkel tartalmú kamacit és magas Ni tartalmú ténit fázis eltérő módon oxidálódik és ez meglátszik a felhevített felületen. Widmanstätten észlelte, hogy a 4×2,5 cm-es minta felülete hevítéskor érdekes, színes, egyedi rajzolatú – földi anyagokban nem akkor még nem ismert – rácsos szerkezetet mutat. Így fedezte fel függetlenül az angol természettudós Thomson után pár évvel, a vasmeteoritok egy jelentős részére jellemző és ma mint Thomson-Widmanstätten néven ismert mintázatot (gyakran csupán Widmanstätten-t mondunk, de ez helytelen az első felfedező Thomson-ra nézve…). Rövidesen megismételte a kísérletet, de ekkor már salétromsavas keveréket használt, és ekkor is előjött a korábban megfigyelt struktúra, de itt már nem tapasztalt elszíneződést. Tanult barátai körében elvégzett kísérletet végül soha nem publikálta, Neumann volt az, aki 1812-ben elsőként leírta a tapasztaltakat és az eljárás hamar elterjedt a kor meteoritos szakemberei között. Néhány év múlva a különös “struktúra-előcsalogató” módszerrel igazolták a császári gyűjtemény Elbogen, Lénártó vasmeteoritjain is az oktaedrites szerkezetet. Később a mintázatot mesterséges fémes anyagokban is kimutatták (Arnold & McWilliam 1904).

A bécsi Természettudományi Múzeum épülete
A Hraschina meteorit fő tömege

Mivel a fő tömeg soha nem lett jelentősen elválasztva/megvágva, így a meteorit szerkezetére csak a felszín közeléből vett kisebb minták tanulmányozásából következtethetünk. A dán vasmeteorit-szakértő Wagon F. Buchwald (ő találta a nagy grönlandi Cape York meteoritot) ma is alapműnek számító “Iron meteorites I-II-III” 1975-ös könyvében meg is jegyzi, hogy a Hraschina kémiai összetétele bizonytalanul tisztázott, különösen amiatt, hogy egyes nagy gyűjteményekben meglévő példányai valójában nem is Hraschina minták (pl. Londonban egy Toluca nevű vasmeteoritot hittek annak).

Az első tudományos igényű leírását Holger adta 1830-ban, ő 11,84% Ni-t, 1,26% Co-t mért, Wehrle (1835) pedig 8,88% Ni-t. Cohen & Weinschenck 1891-ben sósavban feloldott egy 31-gr-os darabot és 0,133 g schreibersitet, 57,46% Fe-t, 25.78% Ni-t, 1,32% Co-t és 15,31 % P-t talált. Buchwald szerint bár összetétele pontatlan, de talán az alábbi tájékoztató jellegű becslés adható: 10,1 ± 1% Ni, 0,6% ± Co, 0,4% ± 0,1 P. A problémát az okozza, hogy a felszín közeléből több helyről vett kis (!) minták eltérő kémiai összetételt mutathatnak, sőt a modern mikroszondás vizsgálatok esetében nagyon nem mindegy, hogy hol mérünk, mert a kamacit lamellák szélein feldúsul a Ni, míg a sáv közepe felé lecsökken. A korszerű vasmeteorit geokémiai klasszifikációja viszont nem a fenti elemeken, hanem a Ga, Ge és Ir nyomelemek eloszlásán alapul. E szerint a Hraschina a viszonylag ritka, mindössze 26 tagot számláló IID típusba sorolható. Ebből csupán kettő a szemtanús hullás, a másik az 1912-es dél-afrikai N’Kandhla.

A vasmeteoritok tárlója Bécsben, középen jobbra a Hraschina
A meteorit szelete a Thomson-Widmanstätten mintával

Buchwald készítette az eleddig legpontosabb vizsgálatot a meteoriton egy bécsi és egy Smithsonian kismintán. Az újrakristályosodott kamacit vonalak szélességét változónak, de átlagban 0,7 ± 0,1 mm-nek találta, a kamacitszemcsék méretét 50-100 μm-nek mérte, határaikon 1-6 μm-es foszfidszemcsékkel. A keménység 185 ± 10 (Vickers), de megjegyzi az ismételten jelentkező problémát, hogy a minták sehol sem voltak távolabb a leolvadt felülettől, mint 8 mm! A ténit és plesszit a teljes mennyiség kb. 35 %-át teszi ki, a ténit lamellák olykor szélesebbek és sárgák. Apró schreibersitet, rabditot, troilitet, daubrelitet is kimutat, de grafitot, szilikátokat nem. Nagyobb méretű troilit és schrebersit csomókat nem talált. A meteorit szerkezete rokonságot mutat a Treysa, Zacatecas és Sanderson IIIAB osztályú meteoritokkal, ami felveti a kapcsolatot a IID és IIIAB típusok között. Hogy ennek mi a valódi oka, még nem tudjuk, talán a közös kozmikus keletkezés nem elvethető.

A meteorit bécsi Természettudományi Múzeumban forgó zsámolyon őrzött tankönyvbe illő szépségű példányát sok év óta évente megcsodálom és mindig valami újat fedezek fel rajta. A nagy nyílhegy alakú példány, matt fekete-kékes olykor barnás-sárgás (utóbbi elszíneződés a 270 éves oxidáció hatása vagy éppen földi talajszennyeződés lehet) olvadási kérge közül az éleken kibukkan a fő összetevőt adó fémes vasnikkel. Bár a világosabb belsejű regmagliptek lekerekítettek, néhol feketébb éles peremek és egyenes, tűszerű benyomódások figyelhetők meg, ez más vasmeteoritok esetében a schreibersit és/vagy az ún. Brezina-lamellák jele, de itt ezt még nem mérték. A felszínen gyakori a hullás közben keletkező párhuzamos, radiális jellegű tipikus folyásnyomos hálózat. A példány teteje repesszerűen olvadt le, talán robbanáskor itt vált le egy kisebb fémes zóna. A forgó platformon az alját nem látni túl jól, de ott is regmagliptes a felszín és nem látni másodlagos olvadási nyomokat és ajakrúzsszerű körülfolyást (ún. roll-over lipp-et). Ismert egy másik töredék példánya is, M. Horejsi amerikai magángyűjtőnél, ami teljesen eltér a fő tömeg jellemzőitől. Ez egy tipikus repesz alakú példány, feltételezhetően, a kisebb darabhoz tartozhat, de ezt a gyűjtő birtokában található – és nem közölt – régi múzeumi cédulák alapján lehetne csak beazonosítani.

Az ismert Hraschina példányok a világ múzeumainak legritkábbjai között szerepelnek. A Monica Grady (NHM London) féle “Catalogue of Meteorites” alapműnek tekintett meteorit regisztere az alábbi ismert példányokat közli: 39 kg (NHM Bécs), 20,5 gr (MfN Berlin), 0,8 gr (AMNH, New York), 9 gr (FMNH Chicago), 0,4 gr (USNM Washington), 1,6 gr (GSI Calcutta). Megjegyezni kívánom, hogy korábban ismert volt 4 db “Hrasina” néven katalogizált magyar minta is mely szerepel az 1951-es Tokody-Dudichné féle “Magyarország meteoritgyűjteményei” című katalógusban is (63 gr, 1,5 gr, 0,7 gr, 0,3 gr). De a Természettudományi Múzeum 1956-os sajnálatos tűzvésze után az 1969-ben készült Ravasz Csaba-féle új katalógusban ezek már nem szerepelnek. Hogy a példányok elvesztek vagy felismeretlenül esetleg félrecetlizve hevernek a raktárban, ezt célszerű lenne tovább vizsgálni.

A jellegzetes feketés olvadási kéreg a regmagliptes felszínnel
A repesz alakú példány (M. Horejsi, USA)

Komolyabb magángyűjteményekben minimális mennyiség található, a gyűjtők által hiperritkának és No1-nek minősített példány az utóbbi két évtizedben csak 1-2-szer bukkant fel. Amikor az egyik komoly gyűjtő barátommal beszélgettem róla, hogy milyen jó lenne belőle akár csak egy pici is, azt mondta erre: jó, ha egyszer az életben tudunk belőle szerezni, de leginkább egyszer sem… Tapasztaltam, hogy régi magán- és közgyűjteményben nem kellően igazolt eredetű vagy félrecetlizett, összetévesztett minta található. A nemzetközi meteoritikai közösségben sokan tudják rólam, hogy elsősorban a magyar illetve régi magyar meteoritok érdekelnek, ezért jó pár évvel ezelőtt felkínáltak nekem egy régi osztrák “Agram” cédulával ellátott viharvert példányt, ami állítólag a bécsi múzeumból származott. A kisördög ott motoszkált bennem, hogy milyen jó lenne, de ezt egy ilyen régi meteoritnál modern mérőeszközökkel kellene igazolni. Az eladó nem akárki volt, a ma élő legjelentősebb meteoritgyűjtő, aki bele is ment a mérésbe, amit Párizsban végeztettünk el. Végül kiderült, hogy nem Hraschina példányról van szó… fájdalomdíjul kaptam tőle egy másolatot a falamra a meteorit Brezina professzor által készített korabeli reprodukciójáról.

Szintén pár éve egy másik komoly forrásból lehetőségem nyílt megvásárolni egy pár cm-es Hraschinának mondott, régi amerikai gyűjteményből származó szeletet. Rutinosan itt már alapból elvégeztük a méréseket immáron itthon és láss csodát, a kamacit vonal szélességek, a mintázat és a Ni, Co és P értékek kísértetiesen passzoltak a szakirodalomban – itt előbbiekben is – részletezettekhez. Jelen pillanatban a Ga, Ge és Ir nyomelemek meghatározásán van a sor. Ez sajnos nem egyszerű és ráadásul roncsolásos mérés, de rendkívül összecsengenek és biztatóak a korábbi mérési eredmények, igazából egy 2. kontrollmérést szeretnék a magam megnyugtatására. Ha ez beigazolódik, akkor valószínűleg ez lesz az egyetlen (!) igazolt magyar Hraschina meteorit példány! Ennek fotóját most adom közre először, a minta restaurálását és savval történő maratást (étetést) magam végeztem. A makrofotókon jól látható a jellegzetes közép-oktaedrites Thomson-Widmanstätten mintázat és a kissé oxidált kéreg.

A saját példányom makrofotói, figyeljük meg a jól fejlett kamacit sávokat és a sűrű, párhuzamos vonalas ténitet

Másik érdekesség, hogy a 2018 áprilisi horvát bolida esetleges példányainak keresésére indítottunk egy “gyorsreagálású” expedíciót, szinte közvetlenül az esemény után (Csizmadia, Hegedűs, Zelkó számításai alapján, Madar, Nagy, jómagam és mások, mint keresők). A hullási zóna közel esett Hraschina (Hrašćina-nak írják a horvátok) községhez, természetesen és számunkra kihagyhatatlanul meglátogattuk azt. A kisvárosias hangulatú horvát hegyi helység szépen őrzi a meteorit emlékét. Többnyelvű tájékoztató táblák, útirányjelzők kalauzolnak el a hullás helyén felállított emlékműhöz. Itt a fő tömeg 1:1 méretű fémből készült jó minőségű másolata van kiállítva, a hullás és általában a meteoritokról szóló tájékoztató táblával. Expedíciós társaimmal beleszimatoltunk a hely autentikus levegőjébe, lelki szemeink előtt láttuk a 2 részre robbanó tűzgömböt és elképzeltük, ahogy mi találjuk meg a világhíres és első régi magyar meteoritunkat, a Hraschinát.

A Hrašćina helységnévtáblánál 2018-ban
A hullás helyén lévő emlékmű

Meteoritkráter Expedíció 2020 – a svéd Mien romkráterhez és krátertavához

Szerző: Rezsabek Nándor

Nyáron ismételten útra kel a Meteoritkráter Expedíció csapata! A 2020-as esztendő kiemelt célpontja a 121 millió éve kőmeteorit formálta, 9 km átmérőjű, tóval fedett svéd Mien romkráter.  

A korábban felkeresett lengyel Morasko-krátermezőhöz, majd Ries és Steinheim ikerkráterekhez hasonlóan a svédországi expedíció is az asztroblém felszínalaktani formáit, impaktitjait, – környezettudományi szemmel – talajviszonyait, hidrológiáját, állat- és növényvilágát, természetvédelmét, kultúrtörténetét teszi vizsgálat tárgyává.

Mindezt kiegészíti az az ismeretterjesztő jelleg, amelynek során a természettudományok iránt fogékony nagyközönség figyelmét felhívja a meteoritika, a geológia, a geográfia és a környezettudomány aktuális kérdéseire és érdekességéire.

A Meteoritkráter Expedíció kibővített létszámú 2020-as svédországi útjának társszervezője a Bakonyi Csillagászati Egyesület (BCSE). (Folyamatosan bővülő) szakmai, támogató és médiapartnere a Magyar Meteoritikai Társaság, a Gothard Jenő Csillagászati Egyesület, az UtazniJó Utazási Iroda, az Élet és Tudomány folyóirat, a Planetology.hu honlap, a Gravitáció és a Rezsabek Nándor ScienceBlog.

Houston, nincs baj!

Szerző: Rezsabek Nándor

A Holdra szállás 2019. évi fél évszázados évfordulójának, sőt, az azt megelőző, majd követő fontosabb Apollo-misszióknak emlékmorzsái nemcsak a tudományok iránt érdeklődő, de a napi sajtó és több hazai esemény révén a szélesebb közvéleményhez is eljutottak.

Utólag is hihetetlen, hogy mindez még a hazai könyvpiacot is megmozgatta! Az Élet és Tudomány Könyvsarok rovatában, valamint a Rezsabek Nándor ScienceBlogon jómagam ismertettem Robert Kursonnak az Apollo-8-ról (Rakétaemberek), valamint James R. Hansennek az Apollo-11-ről (Az első ember, mely az azonos című sikerfilm alapját is képezi) szóló műveit. A megszámlálhatatlan nyomtatott újságcikk, honlap- és blogbejegyzés, internetes poszt közepette ráadásul egy harmadik kötet is napvilágot látott a témában…

…kissé más perspektívából közelítve azt. A szerző maga a jellegzetes arcvonású, tán’ az űrhajósoknál is ismertebb fizimiskájú NASA repülésigazgató, Gene Kranz (1933–). A Fornebu Books gondozásában (a 2000-es Failure is Not an Option című eredetiből) 2019-ben megjelent magyar kiadást a téma jó ismerője (egyben a kiadó vezetője), Kuti Zoltán magyarította. Gördülékenyen, és a számomra jellemzően bosszúságot okozó hibáktól (az űreszközök elnevezésének helyessége, hogy csak egy példát említsek) mentesen.

De térjünk vissza a tartalmi vonatkozásokra! (Szerencsére), a Houston, baj van! Akik felmentek a Holdra… és akik visszahozták őket nem Kranz önéletrajz, pláne nem valamiféle családregény. Az, amit igazán várhatunk tőle: az általa megélt, és az elsőszámú repülésirányítóként vezetett időszak „repülési naplója”. A Mercury– és Gemini-korszakoknak is tág teret szentel, hiszen a mű mintegy fele ennek az időszaknak technikai információkkal, ugyanakkor személyes szálakkal gazdagon átszőtt krónikája.

A könyv másik fele (természetesen, a magyar kiadást indukáló évfordulóhoz illően) az Apollo-éra részletes kibontása. Az Apollo–1-nek három asztronauta halálát a Földön eredményező tűzesetétől kezdve az Apollo–8 első Hold körüli repülésén, majd az Apollo–11 történelmi leszállásán át az Apollo–13-nak (kishíján) Hold közeli elvesztéséig, és bravúros hazavezényléséig.

Nevek, űreszközök, műszaki tényadatok, események, sztorik sorjáznak a 398 oldalas, igényes puhaborítóval dizájnolt, amerikai megjelenésekor valódi bestselleré váló kötetben. Kívánom, a magyar változat is sokaknak okozzon mind hasznos felüdülést, mind műszaki és természettudományos ismeretbővülést, hiszen „Lebilincselő visszaemlékezés, amely betekintést nyújt az űrprogram kulisszái mögé” (The New York Times).

Gene Kranz: Houston, baj van! Akik felmentek a Holdra… és akik visszahozták őket.

Fordította: Kuti Zoltán. h. n., 2019. Fornebu Books. 398 p.

A Magyar Meteoritikai Társaság közgyűlésén

Szerző: Rezsabek Nándor

December 11-én zajlott az ELTE TTK lágymányosi épülettömbjében szakmai szervezetünk, a Magyar Meteoritikai Társaság 2019. évi közgyűlése. A hasonló esetekben általában ritka egybőli határozatképesség eredményes munkával párosult. A Kereszty Zsolt vezette ülésen meghallgathattuk az elnökség beszámolóját az idei első, még tört év munkájáról, valamint a 2020-as tervekről. Megválasztottuk Szklenár Tamást a titkári feladatokra. Szó esett induló folyóiratunkról, honlapunkról, tavaszra tervezett konferenciánkról, a meteoritika aktualitásairól, tagtársaink híreiről, kutatási eredményeiről.
S bár ugyan jómagam a tavaly “szórásmezeileg” Szlovákiában felkeresett, 1840-ben megtalált Magurára szavaztam, a Év meteoritjának az 1900-ban hullott Ofehértót választotta meg a grémium. A közgyűlés egyhangú szavazással támogatta, hogy a Társaság szakmai támogatója legyen a Meteoritkráter Expedíció 2020-as svédországi, 121 millió éves Mien-kráter vizsgálatára vezetésemmel induló útjának. Ennek sikeres lebonyolítása egyben a Meteoritkráterek és impaktitok tagozat vezetőjeként az általam tervezett fő szakmai célkitűzés.

(Kereszty Zsolt felvételén a közgyűlés résztvevői, Kormos Balázs kezében a 2012-ben meglelt Csátalja Baján őrzött fő tömege.)

Guman István (1919-2019)

Szerző: Rezsabek Nándor

2019. december 10-én, életének századik évében elhunyt Guman István, az ország legidősebb csillagásza.

Guman István még Trianon előestéjén, a magyar Erdélyben született, szászok lakta vidéken, 1919. október 22-én. Fő kutatási területe a változócsillagok világa, neve összeforrt a Csillagászati Intézet, a debreceni Napfizikai Obszervatórium, a Magyar Csillagászati Egyesület és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat 20. századi történetével.


“A Csillagászati Intézet és a Napfizikai Obszervatórium, a Magyar Csillagászati Egyesület és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat egykori mindennapjai, történései ma már anekdotaszerűen hangzanak. A máig aktuális asztro- és napfizikai kutatási témák, a változócsillagok világa izgalmas vonatkozásokat rejt.”

A résztelesebb életrajzi adatokat a Meteor 2006/10. (online) és a Természet Világa 2014/10. (online) folyóiratszámában vetettem papírra. Beszélgetéseinkre és interjúinkra alapozva. Ezek a beszélgetések mindig izgalmasak voltak…

Szelfiztünk is, persze. Érdekes az idő múlása… Guman István már a 101.-ben, én a 48.-ban, így a fotón másfél évszázad. Nem kevés idő. Az ő részét Professzor Úr tartalommal töltötte meg. Én csak igyekszem, hogy így legyen, és az ilyen találkozások adnak ehhez erőt.


“Guman István október 22-én töltötte be 100. születésnapját. Ezen a napon
egy csöppet közelebb kerültem a negyedik dimenzió megértéséhez. Hihetetlenül hangzik, de első szakcikkét 1940-ben (!) publikálta – a munkásságát később is meghatározó változócsillagok témakörében. Az algolrendszerek újabb vizsgálata 79 éve (!) a Csillagászati Lapokban látott napvilágot. Egészen hihetetlenül hangzik.”

Nyugodjon Békében Professzor Úr!

A Magyar Meteoritikai Társaság 2019. évi közgyűlése

Szerző: Kereszty Zsolt

Hazánk egyetlen meteoritos érdekképviseleti, összefogó jellegű szervezete a 2019-ben alakult Magyar Meteoritikai Társaság 2019. december 11-én (szerda) tartja ez évi rendes közgyűlését.

Helyszín: Budapest, ELTE TTK Északi tömb, 4. emelet 4.95-s terem, találkozunk 15:45-kor az Északi tömb Duna felőli bejáratánál.

Akit érdekelnek a meteoritok, a magyar meteoritok és szeretne részese lenni a hazai meteoritikai történéseknek, akár gyűjtő, kutató illetve egyéb szakember vagy csupán érdeklődő, akkor köztünk a helye! Ezennel meghívunk közgyűlésünkre.

A társaságba a helyszínen is be lehet lépni, mert csak aktív tag vehet részt a közgyűlésen.

Útra készen a SMOG-P

November 28-án indul a SMOG-P és az ATL-1 a második és harmadik magyar műhold, a Rocketlab új-zélandi kilövőállomásáról. A Budapesti Műszaki Egyetem készítette miniatűr űreszközök feladata a rádiófrekvenciás szennyezettség, azaz az elektroszmog mérése a földfelszíni TV-adók sávjában, alacsony Föld körüli pályáról.

A SMOG-P műhold
Forrás: Gunter’s Space Page

FRISSÍTÉS #1: a november 29-ére tervezett indítást technikai okokból elhalasztották, a indítás új időpontja december 2.

FRISSÍTÉS #2: a következő indítási kísérlet december 6-án lesz, az eseményt itt lehet nyomon követni.

Forrás:
https://www.facebook.com/smog1official/
http://gnd.bme.hu:3443/
https://space.skyrocket.de/doc_sdat/smog-p.htm

Új nevet kapott az Ultima Thule

November 12-én a New Horizons űrszonda által meglátogatott 2014 MU69 jelű kisbolygó, ideiglenes elnevezésén az “Ultima Thule” új nevet kapott: ettől a naptól fogva Arrokoth-nak hívjuk, mely Powhatan (ejtsd: Póhatán) nyelven égboltot jelent.

Az Ultima Thule, új nevén az Arrokoth (NASA)

A NASA New Horizons csapata a Powhatan indián törzs vénjeinek és képviselőinek egyetértésével javasolta ezt az elnevezést az IAU (Nemzetközi Csillagászati Unió) és a Minor Planet Center (Kisbolygó Központ) számára.

A New Horizons pályája a Naprendszerben

Az újonnan felfedezett égitestek esetében fontos szerepet játszik az azokat felfedező műszer(ek) földrajzi elhelyezkedése, elég, ha a hawaii nevű ‘Oumuamua-ra gondolunk, melyet az adott szigetekre telepített műszerekkel találtak meg. Most sincs ez másként, az Arrokoth kisbolygót felfedező New Horizons irányítóközpontja ugyanis az USA Maryland államában található, ezen belül a Powhatan törzs területén.

Forrás: NASA

A Bruderheim meteorit története

Bruderheim város büszke szimbóluma

Szerző: Kormos Balázs

1960. március 4-én 13:06 órakor fényes tűzgömb robbant fel a Föld légkörében Közép-Alberta felett. A test másodpercenként 42 kilométert haladt, és villanásainak sok száz ember szemtanúja volt olyan messze, mint a Brit Kolumbia sziklás hegyvidéke. Az óriási hangrobbanás 5000 négyzetkilométeren át hallható volt, eltérő mértékben. A robbanástól az ablakok beleremegtek, megrázta az otthonokat alapjaiban, és megrémítette a családokat alvásuk közepette. Az első megtalált darabok Bruderheim-től északra kerültek elő, egyesek akár 30 centiméter mélyen is a talajba fúródtak. Sok visszapattant a hótól megtisztított fagyott talajról és végül a hóban állt meg.

A meteorit fő tömege, Matt Krys kezében. Fotó: MeteoriteCollector.org

A szemtanúk jelentései alapján úgy gondolják, hogy a meteorit hullását először Alexis Simon, a Paul’s Band Band indián rezervátumának lakója észlelte. Aki beszámolt a tűzgömb északkeleti irányáról, gyors sebességéről, és hogy úgy tűnt, „tűzhullámokat” bocsát ki. Leírt egy olyan hangot is, amely nagy szélre hasonlított és kb. 5 másodpercig tartott a tűzgömb-jelenség elmúlása után.

A Szerző saját példánya

Amint a hullás híre elterjedt, sokan érkeztek a meteoritok keresésére. Az első meteorit-töredéket Nick Broda, egy helyi gazda találta a pajtájában. Más helyiek, köztük Stan Walker és Ty Balacko, segített a szórásmező feltérképezésében és a begyűjtésben. Az azt követő napokban a két férfi összesen 155 font tömegű meteoritot talált. Andreas Bawel, Walter és Nick Holowaty (Bruderheim) körülbelül 22 fontot szedtek össze gazdaságaikban. Walter Holowaty szervezte az első gyűjtést az Észak-Saskatchewan folyó jegéről, és átásta a havat is a jég felületén, ahol lyukakat látott a havon. Több száz szemcsés és pár grammos darabot szedtek össze. Közel 700 meteoritot találtak, amelyek össztömege meghaladja a 300 kilogrammot. Ez a kanadai történelem legnagyobb hullása. A legtöbb talált darabot végül az Alberta Egyetem szerezte be és innen kerültek ki darabok más múzeumokba és kutatóintézetekbe világszerte.

Ahol a meteorit darabjai magángyűjteményeken kívül megtalálhatóak:

  • Smithsonian Nemzeti Természettudományi Múzeum-
  • Washington, D.C. Amerikai Természettudományi Múzeum
  • New York, Peabody Múzeum
  • Yale Egyetem Redpath Múzeum
  • McGill Egyetem Nemzeti meteorit gyűjtemény, Ottawa
  • Vatikáni meteorit gyűjtemény
  • Földtudományi Tanszék, Cambridge University Montréal Université, Montréal, Quebec