A Bruderheim meteorit története

Bruderheim város büszke szimbóluma

Szerző: Kormos Balázs

1960. március 4-én 13:06 órakor fényes tűzgömb robbant fel a Föld légkörében Közép-Alberta felett. A test másodpercenként 42 kilométert haladt, és villanásainak sok száz ember szemtanúja volt olyan messze, mint a Brit Kolumbia sziklás hegyvidéke. Az óriási hangrobbanás 5000 négyzetkilométeren át hallható volt, eltérő mértékben. A robbanástól az ablakok beleremegtek, megrázta az otthonokat alapjaiban, és megrémítette a családokat alvásuk közepette. Az első megtalált darabok Bruderheim-től északra kerültek elő, egyesek akár 30 centiméter mélyen is a talajba fúródtak. Sok visszapattant a hótól megtisztított fagyott talajról és végül a hóban állt meg.

A meteorit fő tömege, Matt Krys kezében. Fotó: MeteoriteCollector.org

A szemtanúk jelentései alapján úgy gondolják, hogy a meteorit hullását először Alexis Simon, a Paul’s Band Band indián rezervátumának lakója észlelte. Aki beszámolt a tűzgömb északkeleti irányáról, gyors sebességéről, és hogy úgy tűnt, „tűzhullámokat” bocsát ki. Leírt egy olyan hangot is, amely nagy szélre hasonlított és kb. 5 másodpercig tartott a tűzgömb-jelenség elmúlása után.

A Szerző saját példánya

Amint a hullás híre elterjedt, sokan érkeztek a meteoritok keresésére. Az első meteorit-töredéket Nick Broda, egy helyi gazda találta a pajtájában. Más helyiek, köztük Stan Walker és Ty Balacko, segített a szórásmező feltérképezésében és a begyűjtésben. Az azt követő napokban a két férfi összesen 155 font tömegű meteoritot talált. Andreas Bawel, Walter és Nick Holowaty (Bruderheim) körülbelül 22 fontot szedtek össze gazdaságaikban. Walter Holowaty szervezte az első gyűjtést az Észak-Saskatchewan folyó jegéről, és átásta a havat is a jég felületén, ahol lyukakat látott a havon. Több száz szemcsés és pár grammos darabot szedtek össze. Közel 700 meteoritot találtak, amelyek össztömege meghaladja a 300 kilogrammot. Ez a kanadai történelem legnagyobb hullása. A legtöbb talált darabot végül az Alberta Egyetem szerezte be és innen kerültek ki darabok más múzeumokba és kutatóintézetekbe világszerte.

Ahol a meteorit darabjai magángyűjteményeken kívül megtalálhatóak:

  • Smithsonian Nemzeti Természettudományi Múzeum-
  • Washington, D.C. Amerikai Természettudományi Múzeum
  • New York, Peabody Múzeum
  • Yale Egyetem Redpath Múzeum
  • McGill Egyetem Nemzeti meteorit gyűjtemény, Ottawa
  • Vatikáni meteorit gyűjtemény
  • Földtudományi Tanszék, Cambridge University Montréal Université, Montréal, Quebec

A Kakowa meteorit

Szerző: Kereszty Zsolt

A kakowai meteorit 1858. május 19.-én hullott, a mai romániai – akkor Magyar Királyság – bánsági, Krassó-Szörény megyében, Kakowa (Kákófalva, románul Grădinari) falu mellett. Néhány kilométeren múlott csupán, hogy ma nem szerb meteoritként tartják nyilván.

Kakowa, azaz Kákófalva. Forrás: Wikipédia

Az eredeti leírás ezt mondja a hullásról:

“1858. május 19. reggeli 8 óra tájban 4 kákovai juhpásztor: Csismasa György, Stanimir Tamás, Bardan Márton és Csinka Zsurzs a Ponville néven is nevezett Valya lui Mildin-ben tartózkodtak juhaiknál, mikor tompa dörgést és rögtön reá zúgást hallottak a levegőben és egy „füstfellegecskétől körözött fekete tárgyat” láttak földre esni nagy sebességgel. A nevezett tárgy a juhnyáj közelében esett le, és esés után rögtön egy „tarackdurrogáshoz hasonló dörgés hallatszott, melyet felemelkedő föllegecske követett”. A juhászok a fűben mintegy 3 hüvelykre (kb. 8 cm) a földbe befúródott kis tömeget vettek észre, mely körül a fű fel volt perzselve. Csinka Zsurzs, a pásztorok legidősebbike és a juhnyáj tulajdonosa a tömeget a helység elöljáróságának átszolgáltatta, honnan az oravicai kerületi hatósághoz került. A hatóság meggyőződött, hogy ezen tömeg vékony fekete kéreggel bevont meteorkő, melyből egy kis darab hiányzott. Az akkori Szerb Vajdaság és Temesi Bánság kormányzója, Johann Baptist Coronini-Cronberg gróf Bécsbe küldte Wilhelm Haidingerhez, a geológiai intézet részére.” Haidinger azonban a császári-királyi ásványmúzeumba szállíttatta. Ma is ott látható a bécsi Természettudományi Múzeumban.

“Az a pont, ahol a meteorkő leesett, a Kakováról Komornok felé vezető úttól jobbra 350 lépésnyire távolságra van. Ugyanaz időben, azaz május 19-én reggeli 8 óra tájban nemcsak Kakova helységben, hanem Kis– és Nagytikvány, Gerőc, Majdán és Agadics helységekben is, előbb tompa dörgést, később zúgást hallottak.”. Egy 2014-es romániai kutatók által jegyzett tanulmány szerint, az újabb hullási koordináta: 45˚ 7’N / 21˚ 35’E, korábban ez 45˚ 8’N / 21˚ 40’E volt.

Nem tisztem megkérdőjelezni a fenti leírás valódiságát, de a meteoritika nem tart nyilván hiteles (!) forrást, ahol megpörkölődött talajt és környezetet említenének, a hullás ezen része szerintem erősen kérdőjeles.

A Kakowa meteorit. Forrás: Encyclopaedia of Meteorites

Az 577 grammos, egypéldányos meteoritot több kutató is vizsgálta az idők során. A Monica Grady féle “Catalogue of meteorites” 5. számú kiadásában említi Haidingert (1859) majd Priort (1919), aki a FeNi összetételt elemezte. Mason (1963) az olivintartalmat, Ramdohr (1967-1973) a krómit-földpát növekedését figyelte meg. A Mindat szerint a meteorit olivin (Fa23) és az alacsony Ca-orto-piroxén (ez ugye a hipersztén) összetétele és alacsony FeNi tartalma az L6-os kondritokéval egyezik, innen a meteorit osztályba sorolása: L6 kondrit. Nyomokban ilmenit, krómit és szulfidok fordulnak elő benne. Szintén a Mindat említi, hogy Ramdohr 1967-73-as mérései után szinte minimális újabb vizsgálatokat jelentettek, tehát a modern műszeres vizsgálati eszközökkel lenne mit elemezni ezen a meteoriton. Megemlítendő még, hogy a kabai meteoritunk történetéből elhíresült Hörnes Móritz kiváló rajzot készített a császári gyűjteménybe került Kakowa fő tömegéről, ezt közlöm is.

A ma nyilvántartott példányokról:

A jelenlegi fő tömeg, 327 gramm a bécsi Természettudományi Múzeumban (NHM Vienna) található. A berlini MfN 9 grammot, az arizonai ASU 4,9 grammot, a kalkuttai GSI 1 grammot, a chicagói FMNH 0,1 grammot őriz. A Magyar Természettudományi Múzeumnak is volt egy 1 grammos mintája de az 1956-os tűzvész után készült Ravasz Csaba-féle katalógus ezt már nem említi, tehát vagy elveszett a tűzben, vagy nem ismerték fel a meglévő példányok között.

Kiterjedt nyomozást végzek hosszú évek óta a régi magyar meteoritjainkkal kapcsolatban, jelesül, hogy mely régi vagy jelenlegi magángyűjteményben lelhetők fel még további példányok. Nos, komoly meteorit történettel foglalkozó ismerőseim tudomása szerint Kakowa darab nem található egyetlen magángyűjteményben sem. Ami nem azt jelenti, hogy tényleg nincs, hanem azt hogy nem tudunk róla.

Egészen mostanáig!

Most indult régi magyar meteoritokat bemutató sorozatom első darabja épp egy birtokomba került Kakowa példánnyal kezdődik. Az immáron több, mint két évtizede tartó meteorit gyűjtési mániámról sokan tudnak a világban. Így azt is, hogy különös figyelmet szentelek a Magyarországhoz kötődő példányoknak. Jó pár hónapja megkeresett egy 87 éves, nagyon neves amerikai gyűjtő/kutató, aki korára és a családjában bekövetkezett sajnálatos eseményekre tekintettel úgy döntött, hogy eladja a teljes komplett és kizárólag szemtanús hullásokra fókuszáló, több száz darabos meteorit gyűjteményét. A magyar vonatkozású meteoritokat, korábbi ismeretségünkre tekintettel elsőként nekem kínálta fel. Hihetetlenül ritka, soha nem látott és már ismertebb magyar meteorit nevek bukkantak fel tájékoztató e-mail-jében, többek közt egy 0,7 gr-os Kakowa példány is! Először nem akartam hinni a szememnek, ezeket a meteoritokat ugyanis évtizedek óta keresem, kutatom, de leginkább magas és áthatolhatatlan falakba ütköztem a ritkábbjaival kapcsolatban. Olvasva a listát egyre inkább azon érzés erősödött bennem, hogy ez hihetetlen de mégis valós lehetőség számomra. Mindjárt nyélbe ütve a dolog anyagi részét, az ellaposult pénztárcám keserű magányát látva mégis öröm töltötte el gyűjtői lelkemet. Az öröm fokozódott, hiszen tegnap meg is érkeztek a példányok. Én még ilyen gyorsan USPS postai dobozt életemben nem bontottam fel… 🙂 Belépve éreztem magam a meteoritika Óz a csodák csodája világába. Szinte éreztem a súlyos történelmi idők illatát és a kezemben, majd mikroszkóp alatt vizsgálgattam a párját ritkító meteoritokat.

A szerző ritka Kakowa példánya

Végre hazakerült a 161 éve elkóborolt meteoritunk egyik példánya!

A zsadányi meteorkőhullás

Szerző: Kereszty Zsolt

A Zsadany (Zsadány) nevű meteoritok 1875. március 31-én délután fél 4 körül hullottak a ma Romániához tartozó, akkori Temes Vármegyei Zsadány (ma Mezőzsadány románul Corneşti) község határában. A korabeli leírások sok hullott meteoritot említenek, de mindössze 7 db találatot jelentettek, nem kizárt tehát, hogy vannak még további példányok a felszín alatt vagy helyieknél. A meteorit ismert még, mint Szadany meteorit.

Mezőzsadány elhelyezkedése Romániában (Wikipédia)

A Meteoritical Bulletin-ben a Zsadany tévesen magyarországi meteoritnak van besorolva. Valószínűleg a Bulletin átvehette a Monica Grady féle “Catalogue of Meteorites” katalógusban szereplő hibás hullási koordinátát (46° 56’N, 21° 30’E), ami a magyarországi Békés megyei Zsadány községet jelöli. Ezt megelőzően az 1985-s Londoni Katalógus is így jelölte a helyet, hogy a tévedés ki által, hogyan és miként került a katalógusba még nem sikerült rájönnöm. Kubovics, Bérczi et.al. “New Studies on Meteorites from Hungary: Corrections in the London Meteorite Catalogue Dataset” nevű 2001-es tanulmányukban már jelezték a hibát és jelentették a MetBull szerkesztőségének. Ezenkívül a romániai Rӑzvan Aurelian Andrei et.al 2013-as “Historical Romanian meteorites: emendations of official catalogue records” tanulmányukban is jelzik a tévedést. A MetBull-ban azonban még a mai napig nem vezették át a javítást! Az újonnan alakult Magyar Meteoritikai Társaság egyik kiemelt feladataként kezeli a korrekció kérését a Meteoritical Society felé.

A történelmi magyar meteoritjaink hullási históriája néhol bizony hézagos, szerencsére üdítő kivétel a Zsadany esete. A hullás évében ugyanis a Természettudományi Közlöny 1875. évi VII. kötete 199-203. oldalain Krenner József a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem neves ásványtan és geológia professzora, egyben a Nemzeti Múzeum ásványtári kurátora (akkor Múzeumi Őrnek hívták) személyes helyszíni kiszállásáról tudósít, rendkívül precízen és ízesen. Innen tudjuk a hullás körülményeit, a megtalált meteoritokhoz kapcsolódó fontos részleteket. Később ezen útijelentésből vesz át részeket Dr. Török JózsefA Magyar Birodalom meteoritjei I-II.” ismert munkájában, most ebből idézek:

A zsadányi meteorkőhullás 1875. márczius 31-ikén, délután 3—4 óra között ment véghez. Ezen nevezetes eseményről Ormós Zsigmond, temesmegyei főispán tudósította először a k.m. Természettudományi Társulatot, beküldvén egyszersmind a hullott meteoritekből 2 darabot, mint tanúit e nevezetes tüneménynek. Ennek alapján a Társulat egy küldöttséget menesztett április 15-ikén a helyszínére oly czélból, hogy a szükséges vizsgálatokat megtegye s a tényállást megállapítsa. A küldöttség tagjai Krenner József, múzeumi őr és Petrovits (Pethő) Gyula, társulati másodtitkár valának. A helyszínén több szemtanú kihallgatása után konstatálták, hogy Zsadány község keletre eső részében több ház udvarára és kertjébe, meg a község mellett elterülő rétekre és szántóföldekre hullottak a meteorkövek. A tanúk vallomásai szerint az ég ez alkalommal egészen tiszta volt s csak imitt-amott mutatkoztak kisebb felhők. Tüzjelenségeket az ég boltozatán egyáltalában nem vettek észre, hanem a kövek hullását megelőzte egy erős ágyú¬ dörgéshez hasonlítható moraj, melyre puskalövéshez hasonló csattanás következett s végre oly zajgás, mintha az egész ég forrna. E közben hullottak a kövek. Nevezetes, hogy a lehullott kövek közül néhányat azonnal felvettek és egészen hidegeknek találták; sőt egy kő épen egy szecskahalmazra esett, mely meg nem gyuladt. Ez a tanúk mondását igazolja. Egyébként volt reá már más eset is, hogy a lehullott meteorkövek magukkal hozták a világtéri hidegséget. Így 1860. júl. 14-ikén Kelet-Indiában Dhurmsalánál 6 meteorkő esett le. Akik ezeket felvették, oly hidegeknek találták, hogy nem voltak képesek huzamosabb ideig kezökben tartani.

A küldöttség tagjai a Zsadány község házaiban tartott szemle után vagy 30 emberrel mintegy hajtóvadászatot tartva, átkutatták a zsadányi szőlőket, a helységtől északkeletre eső réteket és szántó¬ földeket, de mindössze csak egy kis darabot találtak, jóllehet a pásztorok azt állították, hogy ott is hullottak meteorkövek. S így a tünemény színhelyén mindössze 7 darab meteorkő hullását sikerült biztosan megállapítani. Ezek közül egyet az én megkeresésemre Ormós Zsigmond kegyességéből sikerült a debreczeni főiskolai múzeum részére is megnyerni; a többi a nemzeti múzeum birtokában van.

A zsadányi meteorkövek általában aprók; a legnagyobbak is csak diónagyságúak, s részint gömbölydedek, részint ék, vagy épen táblaalakúak; kérgök fekete; részint érdes, részint sima és fényes. A lapanyaguk szürke, trachitszerü, melybe számos fehér csillogó pikkely, a nikelvas részecskéi vannak behintve. Anyaguk nagyon hasonlít a knyahinyai meteorkövek anyagához.

A ma nyilvántartott példányokról:

153 gramm (ez a fő tömeg) + 25,7 gramm (az 1956-os tűzvész után további 5 + 42 gram elveszhetett) budapesti Természettudományi Múzeum; 81,5 + 61,2 gramm Debreceni Református Kollégium meteorit-gyűjteménye; 45 + 38 + 13,5 +6,3 gramm ELTE Természetrajzi Múzeum Ásványtára; 44 gramm
bécsi Természettudományi Múzeum; 14 gramm MHN Paris; 14 gramm FMNH Chicago, USA; 12 gramm USNM, Washington, USA; 4,8 gramm AMNH, New York, USA; 13,5 gramm londoni NHM. Valamennyi található a temesvári régi Reáliskola Múzeumában is. Magángyűjtőnél lévő Zsadány meteoritról a saját példányomon kívül nincs tudomásom. Érdekesség, hogy ha a fenti adatokat összeadjuk, akkor 573,5 gramm adódik, ami a hivatalos TKW-nél (552 gramm) 21,5 grammal több. Hogy a katalógusok adatai keveredtek össze és/vagy a MetBull adat hibás, ezt érdemes lenne tovább nyomozni.

Első vizsgálatát Wartha Vince végezte el, melyről “Elsődleges jelentés a zsadányi meteorkő elemzéséről” címmel 1878-ban számolt be, 1879-ben W. Pillitz, 1880-ban E. Cohen vizsgálta. Ásványtani vizsgálata, besorolása B. Mason (1963) nevéhez fűződik (“Olivine composition in chondrites“). Magyar tanulmányról nincs tudomásom.

A képeken a saját gyűjteményem mindössze 0,17 gr-os Zsadany példányának makrofótóját, az ELTE példányainak és Bécsi Múzeum példányainak fotóját adom közre.

Egy nem mindennapi meteoritról

Szerző: Kereszty Zsolt

Talán sokak előtt ismert, hogy közel 25 éve foglalkozom meteoritokkal, meteoritikával, de az kevésbé, hogy tevőlegesen 17 darab meteorit hivatalos klasszifikációs folyamatában vettem részt. Ezekből sok eljutott intézetekbe, gyűjtőkhöz, így talán az Olvasóhoz is. A kőmeteoritok jelentős részét kitevő, kondritok és különösen az alacsony petrológiai osztályú 3-as kondritok mindig érdeklődésem középpontjában álltak. Ezek azok a normál kondritok (H, L vagy LL típus a csökkenő fémtartalom szerint), melyek a legkisebb termális, kémiai, fizikai átalakuláson estek át, a szakma megfogalmazásában: anyaguk igen primitív állapotú. Ezek őrzik ugyanis viszonylag változatlan formában a Naprendszer ősi anyagát, így igen fontosak sok tudományág számára. A kondrit petrológiai osztályokat növekvő átmelegedési hőmérséklet szerint 3-től 7-ig sorolja be a modern tudomány. A modellek szerint ezen meteoritok ősi anyaga eredetileg zónásan épült egymásra, legbelül a melegebb, kintebb a hidegebb zónákkal. Ennek megfelelően az egyes osztályokhoz az ősi szülőégitest átmelegedését jelző hőmérsékleti tartományokat rendelhetünk, így a 3-asnál 0-200 Celsius fok, 4-esnél 200-400 Celsius fok, egészen a 6, 7-es osztály több, mint 800 Celsius fokjáig.

Ahogy fejlődött a meteoritika tudománya, úgy értettünk meg többet és többet, és vezettük azt vissza az ősi Naprendszer kialakulási viszonyaival foglalkozó csillagászati tudásunkba. A kutatások szerint a 3-as petrológiai osztályú kondritok ősi szülőégitestje csupán alig néhány száz Celsius fokra tudott átsülni. Ez különleges állapot, ugyanis ez csak a szenes kondritoknál van így, minden más meteorit anyaga ezekhez képest jelentősen felmelegedett, adott esetben átolvadt és az eredeti anyagösszetétel alig felismerhető vagy eltűnt. Később kiderült, hogy a 3-as osztály további alosztályokra bontható, ezért – az átalakulás szerint növekvő sorrendben – bevezették a 3.0, 3.1, 3.2 és 3.9 jelölésű alosztályokat. Az utóbbi tíz év friss kutatási eredményei szerint csupán néhány meteorit esetében, de léteznek további al-alosztályok is, melyeket a 3.00 és 3.05 szerint jelölnek. Ezek nagyon-nagyon kivételes példák és lényegében a most zajló kutatások tárgyai, továbbá a dolog unikális jellege miatt tudományos szempontból felbecsülhetetlenek, mint láttam mindezt a márciusi houstoni LPSCI konferencia előadásaiban. Nos a számokról kicsit bővebben. Jelenleg kb. 61000 db meteoritot tart nyilván a Meteoritical Bulletin (magyarul Meteoritikai Közlöny, rövidítve MetBull), ebből normál kondrit (tehát H, L vagy LL) 52459 db, amiből a 3-as petrológiai osztályt 3019 db meteorit képviseli. De! 3.0., 3.00 vagy 3.05 már csak 50 db van. Sőt! 3.00 (L vagy LL) már csak 5, azaz öt darab ismert, ez a teljes meteorit mennyiség  csupán 8 százezrede, azaz valószínűtlenül kevés, majdnem a “nincs is” kategória.

Ennyi bevezető után nézzük a részleteket!

Ez év tavaszán került a birtokomba egy 16 darab önálló példányból álló érdekes kondrit meteorit csoport, összesen 373 gramm, tehát a mennyiség nincs fél kilogramm sem.

A meteoritok egy csoportja
A megvágott fő tömeg 142,6 gramm

Egy korábbi arab külföldi ismerősöm ajánlotta fel megvételre, hogy neki már 2012 óta kallódik, Maliban találták nomádok, és nemigen tud mit kezdeni vele, mert első kinézetre bár kondrumok látszódnak rajta, de amúgy meg nagyon mállott, olvadási kéreg sincs rajta, ráadásul szerinte csúnya, de különben is rólam meg tudja, hogy oda vagyok az ilyen kondritokért, hátha érdekel, jó lehet még vékonycsiszolatra. Annyit megjegyzett még, hogy valószínűleg 3-as osztályú, de lehet még a 3.x alosztály is esélyes, de ez nem biztos. Azért megjegyzem, hogy vétel előtt csupán néhány fénykép állt rendelkezésre a döntésemhez, meg az ismerősöm és köztem lévő 2000 kilométeres távolság elvesző homálya. Úgy döntöttem mégis megvásárolom tőle, de kb. úgy éreztem, mintha 19-re húznék lapot, ugyanis bármilyen típus lehet. Előttem lebegett korábbi egyik meteoritom esete, ami képek alapján 3-asnak nézett ki, aztán a részletes elemzés (klasszifikáció) 5-ösre hozta ki, na ennyit a képről való döntésekhez, gondolhatnánk.

FedEx “gyorsszárnyú barátunk” hamar meghozta a csomagot – ilyet nem bízunk normál postára … – és a türelmetlenség vágyától fűtve bontottam ki a csomagot. Bevallom ilyet még életemben nem láttam, pedig jó pár ezer meteorit biztosan megfordult kezemben! Szabad szemmel nézve tömötten, sűrűn látszódtak a kondrumok, de a mátrix (a kitöltő anyagrész a kondrumok közt) alig-alig.

Kondrumok mindenhol

Hát ez különös, gondoltam és alig vártam, hogy a meteorit vágógépem gyémántpengéje alámerüljön a kondrumok bugyraiba. Még nedves volt a minta, de már nagyítóval láttam, hogy itt valami olyan van amire nem számítottam, korábban ugyanis volt már 3.2-es saját klasszifikálású kondritom, nem is egy (NWA10669, NWA11471). A vágási felületen ugyanis csak kondrumok és kondrumok sorakoztak tömötten, mintha tankönyvi ábrát látnék a tipikus kondritokról. Ennek fele sem tréfa, gondoltam és már írtam is, makrós képeimet mellékelve Dr. Carl Agee professzor ismerősömnek, a nagyon alacsony petrológiás kondritok egyik szaktekintélyének az Új-Mexikói Egyetemen. Gyorsan válaszolt: küldjem azonnal! “Húú ez jó jel!” – sejlett fel bennem és lelki szemeim előtt rögtön megjelent néhány szám, egy 3-as és néhány 0.

Kapóra jött, hogy akkor készültem az említett houstoni LPSCI konferenciára, mint résztvevő/előadó és tudtam, hogy a professzor is épp akkor tart poszterelőadást, mint én. A helyszínen örömmel találkozva az amúgy nagyon kedves, szerény és jó humorú kutatóval, egy üveg Tokaji Aszú társaságában átadtam neki a meteoritokból néhány példányt. 3-4 hét után, immáron itthonról érdeklődtem az eredményekről, de türelemre intett (nem is értem, hogyan kérhetett ilyet… 🙂 ).  Végül az egyik éjjel épp polarizációs mikroszkóppal nézegettem egy meteorit vékonycsiszolatot,  mikor egy rövid de lényegre törő üzenete várt, kb ennyi:

Zsolt! Gratulálok, 3.00!

Első reakciómat nem írhatom le, mert nem nyomdába való…, de gondolható, hogy mit éreztem. Nekem akkor volt már egy 3.00 kondrit vékonycsiszolatom, amit magamnak készítettem és persze aranyárban vásároltam annak alapanyagát az amerikai tulajdonostól. De, hogy nekem, a kicsi ország kicsi meteorit gyűjtőjének egy 3.00 osztályú saját klasszifikálású meteoritom lehessen valaha, na az számomra a Lottó 5-ös kategória maga.

Végül szépen kezdtek csordogálni a további mérési eredmények, LL3.00 lett a hivatalos típus, sokkoltsági fok: S3, mállotsági fok: W2 és a többi. Állítólag a mérések során az intézetben sokan csodájára jártak a mikroszondában lévő mintámnak. A következő napokban részletesen le kellett írnom a meteorit általam ismert történetét, saját méréseimet és minden lényeges adatot. Ez nem volt túl nehéz, mert én ezt amúgy is minden klasszifikációnal precízen dokumentálom. Ezután közösen összeállítottuk a Meteoritical SocietyNevezéktani Bizottságához” (rövidítve NomCom) benyújtandó kérelmet és várni, hogy azt elfogadják és leközli a Meteoritikai Közlöny, az említett MetBull. Ez végül 2019. augusztus 3-án történt meg NWA 12692 néven.

A meteorit hivatalos lapja a MetBull-ban itt található

Ezzel ez az LL3.00 típusú meteorit lett az első Magyarországon, ami magyar szervezésben került klasszifikációra, magyar ember a tulajdonosa, itthon vannak a példányai és bónuszként ez a 4. (!!!) ilyen a világon. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy érdemes csinálnia, még ha kicsi az esély is az ilyesmire, de végül a tudomány, a gyűjtők is közös sikert könyvelhetnek el.

A meteoritok természetesen ideálisan száraz, légnedvességtől elzárt, professzionális és biztonságos körülmények között kerültek tárolásra. Az összes példányról tömegmérés, fotódokumentáció és részletes példány nyilvántartás készült.

Számos helyen elmondtam véleményemet, hogy számomra a meteorit elsősorban a tudományos kutatás tárgya, az én értékítéletemben utána következnek a közgyűjtemények és gyűjtők, bár utóbbiak sorrendje néha változik. Így ebből a meteoriból hazai és külföldi intézeteknek, egyetemeknek – térítésmentesen – szánok kutatási célú vékonycsiszolatokat, hiszen a 3.00 típus egyedisége és ritkasága, a belőle kinyerhető fontos információk miatt ma slágertéma. Ezenkívül előadások, szakcikkek várhatók a meteoritról a Magyar Meteoritikai Társaság szervezésében. Valószínűleg hallunk még a jövőben az NWA12692 LL3.00 kondritról.

A gyűjtőkre és a várható nagy nemzetközi érdeklődésre tekintettel, alkoholos hűtés mellett, nagy gondossággal 0,3 milliméter vastag steril gyémántpengével 4 db példányt megvágtam. Nem túl lényeges, de azért nem mellékes információ, hogy a nemzetközi meteoritpiacon az ilyen típus ára 500-600USD/gramm volt, míg ki nem fogyott teljesen, ma már 2500 USD/gramm. A kutatók, múzeumok, gyűjtők számára elérhető mennyiség erősen limitált, mivel nem tervezek további vágást és természetesen gyűjteményem számára is szeretnék megtartani belőle.

A ritkaságszámba menő eset további tanulságokkal is szolgál, megpróbálom pár mondatban megvilágítani ennek lényegét. Akarva-akaratlanul is, de érzékelhető egy kimondatlan, látens ellentét a tudományos világ, múzeumok és a privát gyűjtők között. Arról van szó, hogy az említettek mindegyike saját birtokában szeretné tudni a lehető legtöbb meteoritot, ki-ki ilyen-olyan érdekektől vezérelve, itt azt is mondhatnánk, hogy megértjük a különféle álláspontokat. A problémát, mint az élet számos területén a forráshiány okozza, azaz senkinek nincs végtelenített bankkártyája, hogy megvásárolja a megtalált összes példányt. Az ellentét különösen a 2000-es évektől erősödik, ugyanis kb. innen datálódik az Észak-nyugat szaharai meteoritok elterjedése a világ meteoritpiacán, ráadásul ekkortól kezdett jelentősen bővülni a magán-metoritgyűjtők köre. Sok tonnás mennyiségben, változatos árakon, különféle típusú minták megvásárlása vált lehetővé a sivatagi nomádok, helyi meteorit kereskedők jóvoltából. Az anyag jó részét privát gyűjtők vásárolják meg, hiszen ők vannak a legtöbben, kevesebbet intézetek és múzeumok. Emiatt utóbbiak részéről néhányan negatív kritikát fogalmaztak meg a gyűjtőkkel szemben. Pedig a problémában benne van a megoldás, ha jól belegondolunk, a gyűjtő elemi érdeke, hogy képzett szakember, dedikált meteoritlaborban részletesen megvizsgálja a példányokat és azok a MetBull-ban közlésre kerüljenek. Ezzel ugyanis a tudomány és a gyűjtő is jól jár. Saját példámra visszagondolva, mi lett volna ezzel az LL3.00-s meteorittal, ha nem kínálja fel megvételre a marokkói kereskedő, ha nem látom meg benne a lehetőséget, ha nem szánok klasszifikációjára nem kevés összeget és nem küldöm tovább laborba? Valószínűleg elveszett volna a tudomány és a meteoritikai közösség szeme elől.  Így tehát a gyűjtők, kutatók egymásra épülő, különös szimbiózisa jól vagy rosszul, de működteti a meteoritika ezen területét. Ráadásul a közgyűjteményeknek sem mindegy, hogy egy jól bevizsgált, tisztázott előéletű vagy éppen ismeretlen meteoritot kapnak adományként a privátgyűjtőktől vagy sem. Még annyi ide kívánkozik, hogy minden meteoritból amit a MetBull-ban közzé tettek, egy jól meghatározott tömegű mintát kell rendelkezésre bocsájtani egy ún. Meteorit-tár (Repository Home) számára, hogy a kutatók bármikor hozzáférjenek. Magyarországon ilyen pl. az MTA CSFK Geokémiai Laborja, ahová az LL3.00 egy darabja is kerül.

A vágott meteorit példányok. Figyeljük meg az egyedülálló szerkezetet, a kondrumok és mátrix arányát!

Végezetül javaslom, szimplán csak örüljünk ennek a hazai meteoritnak!

Benne vagyunk a kráterben!

Szerző: Rezsabek Nándor

A Meteoritkráter Expedició négy fős csapata megérkezett az idei kiemelt úticélhoz: a 15 millió éve ikerkisbolygó ütötte, Bajorország és Baden-Württemberg határán fekvő Ries és Steinheim impakt kráterekhez.

Az út porát a Ries-kráter “fővárosában” Nördlingenben mossuk (és öblítjük) le. A felvétel a nagyobbik asztroblém múzeumánál készült, amit az aznapi terepi kutatás mellett pénteken látogatunk meg. Holnap irány a kisebb, 3,8 km-es Steinhem!

(Köszönjük támogatóink segítségét: Geopark Ries, Geopark Schwäbische Alb, Lelkes ÁsványBörze, Élet és Tudomány, UtazniJó Utazási Iroda, Dome Facility Services Group.)

Időutazás egy meteorit nyomában

Talán nem is annyira túlzó ez a mondat. 2019. június 10-én (az esemény 133. évfordulóján) Magyarország történetének legnagyobb tömegű meteorithullásának a helyszínét kerestem fel. A jelenség Csillagfalván (Knyahinya) történt 1866. június 9-én. A meteorit a Knyahinya nevet viseli, és számos ismeretterjesztő tartalom található ezzel kapcsolatosan az interneten is. További adalék a történethez, hogy a szórásmezőre saját szeletemet is magammal vittem.

Eme kis falu Kárpátalján található, közel a lengyel-szlovák határhoz, a Kárpátok vonulatai között. Az út akkor kezdett izgalmassá válni, amikor elhagytuk Ungvárt. Figyelmeztettek ugyanis, hogy inkább érdemes lenne autót bérelnünk, mivel sajnálatos módon rongálások történtek magyar rendszámú gépjárművekben nem is túl rég. Ennek eleget is tettünk, majd irány a cél! Ungvartól nagyjából 100 km-re nagyon nehezen sikerült megtalálni az eldugott kis hegyi falut, melyet csak rossz minőségű mellékutakon lehetett megközelíteni. A hosszú út után kis pihenőt tartottunk, és megpróbáltuk feltérképezni a települést. Elsőre alig találkoztunk pár lélekkel, akikkel pedig igen, azok nagyon megbámultak minket. Sajnos a település neve sehol sem volt kiírva, így csak rákérdezés révén tudtuk meg, hogy helyben vagyunk. A településen mintha megállt volna az idő… párom ellenben a nyugalom helyi szigetének nevezte. Sajnos mivel kezdett ránk sötétedni, és elképesztő szúnyogmennyiséggel akadt dolgunk, így visszavonulót fújtunk.

Másnap ismét felkerekedve – több útba eső kárpátaljai nevezetesség felkeresése után – megérkeztünk ismét Knyahinyára. Az autó sajnos most nem ment fel a hegyoldalon. Gyalogoltunk hát tovább több kilométert, félve, hogy felforr a kocsi hűtővize. Végül a kánikula és a szúnyogok inváziója után több idős, vodkamámorban úszó helybélit kérdeztünk meg, s kaptunk útbaigazítást. A meteorithullás helyét jelző táblát megtaláltuk, de még 10 km-t kellet volna sétálni az erdőbe, így eddig jutottunk. A helyiek közölték, hogy sokan jártak már itt, és sajnos minden meteoritot eladtak nekik, amijük csak volt… legnagyobb bánatomra. De az, hogy az utat jelző tábláig legalább eljutottunk, már az is nagy örömmel töltött el.

Eddig mindösszesen néhány csillagász járt a környéken, akik pontos leírást nem adtak a helyről, viszont magyar meteoritgyűjtőként remekül be tudom határolni a falut, minden téren, továbbá az emlékművet is. Ha valaki e meteorit nyomában járna, keressen bizalommal!

Köszönettel és tisztelettel: Kormos Balázs IMCA#7256″

Meteoritkráter Expedíció 2019 – legújabb támogatónk a Lelkes ÁsványBörze!

Szerző: Rezsabek Nándor

Nyáron ismét útra kel a Meteoritkráter Expedíció csapata! A 2019-es esztendő kiemelt célpontja a 15 millió éve ikerkisbolygó ütötte, Bajorország és Baden-Württemberg határán fekvő Ries és Steinheim impakt kráterek.

Szakmai ismereteink bővítését és terepi vezetésünket a Geopark Ries munkatársai végzik (https://www.geopark-ries.de/, https://www.facebook.com/RiesGeopark/).

Felszerelésünket és ellátmányunkat az ásványok szakértőjének, a Lelkes ÁsványBörzének köszönhetjük (https://asvanyborze.com/, https://www.facebook.com/asvanyborze/).

Az expedíció iránt érdeklődő olvasók tájékoztatását médiatámogatónk, a patinás Élet és Tudomány ismeretterjesztő hetilap garantálja (http://www.eletestudomany.hu/, https://www.facebook.com/Élet-és-Tudomány-320983581275744/).

Szállásfoglalásunkról és utasbiztosításunkról az UtazniJó Utazási Iroda gondoskodik (http://www.utaznijo.com/, https://facebook.com/utaznijo/).

Közlekedésünket a létesítménygazdálkodás szakértője, a Dome Facility Services Group segíti (http://www.domefsg.com/, https://www.facebook.com/domefsg/).

Köszönjük!

A meteoritika tudományának megszületése

Szerző: Szklenár Tamás

Derült éjszakákon kis szerencsével megpillanthatunk néhány meteort, népi nevén hullócsillagot. Széles körben ismert, hogy a jelenség az űrből érkező parányi kőzetdarabokhoz, meteoroidokhoz köthető, amelyek a Föld légkörébe lépve látványos fényjelenséget generálnak. Amennyiben egy ilyen test keresztezi bolygónk pályáját, igen nagy sebességgel érkezik a légkör felső rétegeibe és a felszín felé haladva egyre erősebben fékeződik a sűrűsödő rétegekben. Eközben folyamatosan ütközik a légkör részecskéivel, amitől felhevül és ionizálja a körülötte lévő légtömeget. Mi a felszínről ezt az ioncsatornát látjuk, a kicsiny test légkörben megtett útvonalaként. Ritka esemény, amikor az eredeti meteoroid anyagának egy része átvészeli ezt a zuhanást és egy vagy több darabban végül eléri a felszínt. Ezek a meteoritok, amelyek szerencsés esetben megtalálhatóak, begyűjthetőek és így kutatható mintával szolgálnak a meteoritikai szakemberek számára.

A jelenség természetesen ismert volt az elmúlt évszázadokban, évezredekben is, azonban nem kötötték világűrből érkező kőzetekhez. A nagy meteorrajok kitöréseit félelem és babona övezte, az ókori gondolkodók pedig a Földön történő geológiai folyamatokkal magyarázták. Az egyik első, többek által leírt esemény a Gallipoli-félszigeten lévő Aegos Potami közelében történt, időszámításunk előtt 467-466 környékén. Egy igen nagy méretű meteorit hullott le, amelynek hullását, illetve magát a tömeget is többen látták. Amennyiben hinni lehet a korabeli leírásoknak, a teljes tömeg elérhette a több tonnát is, azonban a hullásból napjainkra nem maradt vizsgálható minta. Talán a környék aktív geológiája miatt eltemetődött, esetleg az elmúlt 2 és félezer évben áldozatává vált a földi mállásnak. A történetben mégis a legérdekesebb rész Anaxagoras elmélete, miszerint ezek a kövek a világűrből származnak. A korát megelőző tudóst ez és más meglátásai (pl.: a Nap nem Helios isten, hanem egy forró kő, a Holdon kráterek és völgyek vannak, stb.) miatt üldözték, sőt majdnem életével fizetett nézeteiért. Ahogy a csillagászatban is ismeretes, itt is a társadalmilag magasabb pozícióban lévő tudósok véleménye számított, így a meteoritok továbbra is a földi geológia végtermékei maradtak és a meteoritok származását az 1700-as évek végéig az arisztotelészi tanokkal magyarázták.


Az Ensisheim meteorit hullásáról készült korabeli kép.

A következő, igen ismert esemény 1492. november 7-én történt az akkoriban még a Habsburgok által uralt Elzászban (ma Franciaország), Ensisheim városa mellett. Egy fényes tűzgömb hullását többen látták és a helyiek összegyűltek, hogy kiemeljék a földbe fúródott 127 kilogramm tömegű kőzetet. A város egyik helyi elöljárója megakadályozta a meteorit elpusztítását és elrendelte, hogy azt azonnal szállítsák a város egyik termébe. A meteoritból származó néhány töredéket a Vatikánba is elküldtek, de az igazi siker az, hogy a gyors beavatkozásnak hála, a tekintélyes méretű kőzet mai napig megtekinthető a város múzeumában. Ez lett az első, hivatalosan leírt meteorit a tudomány történetében, habár a világűri származást még ekkor sem támogatták, hiába látták többen is a hullást.

Az elkövetkező több, mint kétszáz évben több hullást is megfigyeltek, sőt begyűjtöttek mintákat is, azonban az akkori kor tudományos élete számára ezek a minták nem voltak fontosak. 1768-ban a francia Lucé város felett egy fényes tűzgömböt láttak és a lehullott 3,5 kilogrammos kőzetet sikerrel begyűjtötték és bemutatták Bachelay apátnak. Az apát összegyűjtötte a beszámolókat és egy részletes leírást készített, amelyet elküldött a Francia Tudományos Akadémiának. Az akadémia nem maradt tétlen és egy bizottságot hozott létre a kőzet megvizsgálására. A tagok között szerepelt a híres francia tudós, Antoine Lavoisier is. Hamarosan megkezdődött a minták kémiai elemzése, amely során észlelték a kőzet vastartalmát és úgy határoztak, hogy nem lehet más, mint piritben gazdag homokkő, amelybe villám csapott. Utóbbival magyarázták ugyanis a meteoritot borító fekete olvadási kérget. Egy ilyen neves kutatókból álló bizottság véleményével pedig kevesen szálltak szembe. A végeredményt a teljes európai tudományos társadalom elfogadta, tovább erősítve a meteoritok téves földi eredetét. Mégis kimondhatjuk, hogy ez a bizottság végezte el egy meteorit első kémiai vizsgálatát. Ma már természetesen tudjuk, hogy a Lucé meteorit az Ensisheimhez hasonlóan egy alacsony fémtartalmú, L6 petrológiai osztályú kondrit. Már csak néhány évtizedet kell várnunk és a meteoritokkal kapcsolatos nézetek gyökeresen átalakulnak.


Peter Simon Pallas

1767-ben II. Katalin orosz cárnő meghívására Peter Simon Pallas porosz zoológus és botanikus Szentpétervárra utazott, hogy elfoglalja a számára felajánlott professzori pozíciót a tudományos akadémián. Pallas az elkövetkező 7 évben expedíciókat vezetett az ország belső, nehezebben megközelíthető részeibe, ahol mintákat gyűjtött az akadémia számára. Ezek az expedíciók nem merültek ki a botanikában, igen nagy hangsúlyt kapott a geológia, az ásványtan, sőt a különböző tájakon élő emberek kultúrája is. Az expedíció derekán, 1772-ben felhívták figyelmét egy nagyon furcsa fémtömegre, amelyet a szibériai Krasnojarszk közelében találtak. Pallas intézkedett a 680 kilogramm tömegű test Szentpétervárra szállíttatásáról. Az akadémián értesítette kollégáját, Ernst Chladni-t a meteoritról. Chladni megvizsgálta a mintát és olyan ásványokat talált, amelyek tudomása szerint a Földön nem lelhetőek fel.


Ernst Florens Friedrich Chladni

Ernst Florens Friedrich Chladni német származású fizikus és zenész volt. Családja Körmöcbányáról (ma Kremnica) származott, így hozzátartozói ereiben magyar és szlovák vér is csörgedezett. Fő kutatási területe az akusztika volt, a hang terjedését vizsgálta különböző gázokban, illetve fémlemezek rezgését írta le. Emellett méltán nevezhetjük a meteoritika tudományágának egyik alapítójának is. A szentpétervárott látott meteorit felkeltette tudományos érdeklődését és 1794-ben kiadatta egyik fontos művét, amely az „Über den Ursprung der von Pallas gefundenen und anderer ihr ähnlicher Eisenmassen und über einige damit in Verbindung stehende Naturerscheinungen” címet viselte (A Pallas által talált és ahhoz hasonló fémtömegek származása és más hozzájuk kapcsolódó jelenségek). A ma Krasnojarszk meteoritként ismert mintán, majd más vasmeteoritokon végzett vizsgálatai alapján azt állította ebben az írásában, hogy ezek a kőzetek nem földi eredetűek, nem köthetőek bolygónk geológiai aktivitásához és minden bizonnyal a világűrből hullottak alá. A Pallas által begyűjtött minta általa lett elnevezve pallazitnak, így a Krasznojarszk meteorit a kő-vas meteoritok első leírt példánya lett.


A Krasznojarszk pallazit egy szelete az ELTE TTK Természetrajzi Múzeum Ásvány és Kőzettárában (a szerző felvétele).

Mondani sem kell, a tudományos közösség kinevette Chladnit, nevetség tárgyává tették. Azonban ő nézetei mellett kitartott és olyan szenvedéllyel írt a témáról, hogy más kutatók is elgondolkodtak elmélete esetleges lehetőségein.

1796-ban az angliai Yorkshire megye lakosai közül többen egy fényes tűzgömböt láttak elhúzni az égen, majd észlelték annak lehullását Wold Cottage település mellett. Az egyik helyi földbirtokos, Edward Topham összegyűjtötte az eseményről készített beszámolókat és a kőzetet Londonba vitte, ahol kiállításra került a közönség számára. A Királyi Társaság akkori elnöke, Sir Joseph Banks is a látogatók között volt és sikerült mintát szereznie a kőzetből. Eldöntötte, hogy más korábbi meteoritokkal együtt komoly vizsgálatnak veti alá, így megbízta a kémikus Edward Howardot a kutatás elvégzésével. Howard magas nikkel tartalmat talált a minták vascseppeiben, ez a jellegzetesség pedig eddig földi eredetű anyagokban nem volt kimutatható. A vizsgálat végén ő is arra a következtetésre jutott, hogy a Wold Cottage meteorit a világűrből érkezett.


A Wold Cottage meteorit fő tömege a Londoni Természettudományi Múzeumban
(a szerző felvétele)

A tudományos társadalom szkeptikus volt, nem hitt az eredményeknek. A többség mereven ragaszkodott ahhoz az elmélethez, hogy a Föld-Hold rendszer zárt egység, minden addig ismert jelenség ennek a részét képezi, ahhoz hozzáadni vagy elvenni nem lehet. Emiatt sokan abban is kételkedtek, hogy maga a meteorjelenség létező, fizikai esemény.

Ennek feloszlatásában az egyik első nagy lépés az 1803-ban nappal megfigyelt káprázatos L’Aigle meteorjelenség volt. A kiterjedt szórásmezővel és a hatalmas, 3000 darabot eredményező hullással bíró eseményt igen sokan látták. A vizsgálattal a fiatal, 29 éves matematikus, fizikus és csillagász Jean-Baptiste Biot került megbízásra, aki nagy lelkesedéssel látott hozzá a feladathoz. Biot, illetve megbízója, a kémikus Jean-Antoine Chaptal miniszter hasonló véleménnyel bírt a meteoritokkal kapcsolatban, mint Chladni. 1803. július 17-én, a Párizsi Akadémián tartott beszámolóján felhívta a figyelmet ezen kőzetek különlegességére és a L’Aigle hullás jellemzői miatt annak igen valószínű földönkívüli eredetére.


Jean Baptiste Biot

A másik esemény pedig a csillagászati eszközök fejlődéséhez köthető, ugyanis a 19. század kezdetén egyre több aszteroidát fedeztek fel a csillagászok. Ezen égitestekre pedig azt a magyarázatot adták, hogy egy egykori felaprózódott bolygó maradványai lehetnek, sőt eshetőségként az is felmerült, hogy akár a Földdel is ütközhetnek.

Habár a 19. század közepéig talált, illetve begyűjtött meteoritok pontos származási helyét még ekkor nem ismerték, megkezdődött ezen lenyűgöző minták részletes leírása és igény mutatkozott a meteoritok kutatására. A meteoritika tudományága pedig megszületetett.

Szklenár Tamás

Felhasznált irodalom:

The fall of a meteorite at Aegos Potami in 467/6 BC – Theodossiou, E. T., Niarchos, P. G., Manimanis, V. N., & Orchiston, W. – Journal of Astronomical History and Heritage, Vol. 5, No. 2, p. 135-140 (2002).

Cosmic Debris, Meteorites in History – John G. Burke – University of California Press, 1986

Meteorites – Caroline Smith, Sara Russel, Natasha Almeida – Natural History Museum of London, 2018

Atlas of Astronomical Discoveries – Govert Schilling – Springer, 2011

https://en.wikipedia.org/wiki/Ernst_Chladni

https://en.wikipedia.org/wiki/Peter_Simon_Pallas

Folytatódik a Meteoritkráter Expedíció európai turnéja

Nyáron ismét útra kel a Meteoritkráter Expedíciócsapata! A 2019-es esztendő kiemelt célpontja a 15 millió éve ikerkisbolygó ütötte, Bajorország és Baden-Württemberg határán fekvő Ries és Steinheim impakt kráterek. Az expedíció iránt érdeklődő olvasók tájékoztatását médiatámogatónk, a patinás Élet és Tudomány ismeretterjesztő hetilap segíti.
(http://www.eletestudomany.hu/https://www.facebook.com/Élet-és-Tudomány-320983581275744/)

Szállásfoglalásunkról és utasbiztosításunkról az UtazniJó Utazási Iroda gondoskodik. (http://www.utaznijo.com/https://facebook.com/utaznijo/

Szerző: Rezsabek Nándor

Szklenár Tamás: A Nakhla meteorit

1911. június 8-án, megközelítőleg reggel 9 órakor az egyiptomi Abu Hommos tartomány El Nakhla El Bahariya falujának lakosai fényes tűzgömbre lettek figyelmesek, amely a beszámolók alapján az égbolton fehér csóvát húzva, több robbanás kíséretében végül lehullott a felszínre. A friss meteorit több darabja mélyen beágyazódott a talajba, a 4,5 kilométer átmérőjű szórásmezőn körülbelül 40 darabot gyűjtöttek össze. Ezek mérete 20 és 1813 gramm közötti volt, az eredeti össztömeg jelenleg is hivatalos adata pedig 10 kilogramm. A töredékekből, darabokból hamar eljutott a különböző múzeumokba, többek között a kairói, párizsi, berlini és a Smithsonian intézményekbe érkeztek minták. A British Múzeum is megszerzett két jelentős méretű töredéket, ezeket Ezbet Abdel Malek közelében találták.

A Nakhla egy darabja a Londoni Természettudományi Múzeumban (a szerző felvétele).

A meteorit vizsgálata során az egyértelműen vulkanikus eredetű bazalt kőzetről megállapították, hogy valószínűsíthető a marsi eredet. Később a Nakhla nevet kapta és névadó típusává vált a nakhlit meteoritoknak. A marsi meteoritoknak jelenleg öt csoportját ismerjük, a három fő típus kapta az ismert SNC elnevezést, utalva a shergottit, nakhlit és chassignit csoportokra. Emellett további két olyan marsi meteoritot ismerünk, amelyek összetételük alapján nem sorolhatóak be a három főcsoportba, ezek az ALH84001 (ortopiroxén) és az NWA7034 (bazalt breccsa) meteoritok.

A Nakhla anyaga augitben gazdag, megszilárdult bazaltláva, amely egy 1.3 milliárd évvel ezelőtt lezajlott marsi vulkanikus folyamatból származik. Az elemzések kimutatták, hogy 620 millió évvel ezelőtt vizes átalakuláson esett át. Ez a jellemzője az, ami igazán különlegessé tette a Nakhlát és a nakhlit csoportot, mivel az anyag elemzése egyértelműen megmutatta, hogy egykor a Mars bolygó felszínén is megtalálható volt a folyékony halmazállapotú víz. A Naprendszer korát ismerve, lényegében a közelmúltban, mintegy 10.75 millió évvel ezelőtt egy aszteroida becsapódása következtében lökődött ki a Mars ezen anyaga a bolygóközi térbe, majd a 20. század elején pályája keresztezte a Földét és meteoritként annak felszínre hullott.

Anyagának kutatásában nagy szerepet játszott a már említett British Múzeum. A hullás után gyorsan, 1913-ban szerezte be a töredékeket, amelyeket kiváló körülmények között tartottak.1998-ban egy nagy méretű, 641 gramm tömegű (BM1913,25 múzeumi jelölésű) darabot küldtek el a Johnson Űrközpontba (JSC). A darabot kettévágták, az egyik felet visszaküldték a múzeumba, a másik félből pedig az elkövetkező években több tucat tudóscsoport kapott mintákat, vékonycsiszolatokat. A különálló kutatások miatt is igen fontos volt, hogy egyazon töredékből származtak a minták, így finomítva később az eredményeket.

A Nakhla szórásmezejéről készült korabeli térkép.

1999-ben jelentették be, hogy a Nakhla anyagában aminosavakat találtak, a kutatások többek között aszparaginsav, glutaminsav, glicin, alanin és gamma-aminovajsav jelenlétét mutatták ki. Habár nem zárható ki teljesen, hogy némelyik aminosavat eredetileg is tartalmazta a marsi kőzet, igen valószínű a földi eredet. A Nakhla egy régóta földművelés alatt álló területen hullott le, amelyet a Nílus áradásai rendszeresen elöntöttek, egészen az 1970-es évekig, az Aswan magasgát felépítéséig. A kutatók talajmintákat vettek és ezek elemzése igen nagy arányú egyezést mutatott a Nakhlában talált aminosavakkal. Mivel a lehullott kőzeteket pár órán, illetve napon beül begyűjtötték, világossá vált, hogy a földi környezet mennyire gyorsan képes alakítani a meteoritok, főleg a marsról származó minták összetételét. Ez a kutatás hívta fel a figyelmet arra, hogy az aminosav szennyezés milyen komoly problémát jelent azon küldetések számára, amelyek más égitestekről kívánnak mintákat visszajuttatni a Földre.

A Nakhla és a nakhlit típusba tartozó további meteoritok a legkevésbé sokkolt marsi minták. A névadó meteorit különösen érdekes a benne foglalt víztartalom miatt. Egy 2012-ben publikált kutatásnak éppen ez volt a célja, hogy pontosan megmérje és feltérképezze a Nakhlában található víz jellemzőit. Mint ismeretes, a Mars nem rendelkezik a földihez hasonló lemeztektonikai tulajdonságokkal, így a vulkanikus tevékenységek során felszínre kerülő magma később nem került vissza a mélybe. A magmás anyagok vizsgálata emiatt lehetővé tette, hogy éppen ez a meteorit alapján határozzák meg a marsi köpeny, illetve magma víztartalmát. A lemeztektonikai körforgás hiányában a magmára nem gyakoroltak hatást a felszíni folyamatok, így feltételezhető volt, hogy a később megszilárdult láva az eredeti, ősi köpeny állapotát tükrözi.

A kutatás során ion-mikroszondás vizsgálatokkal ellenőrizték a Nakhla anyagában a deutérium-hidrogén arányát. Mivel a Nakhlát a hullás után hamar begyűjtötték, a földi mállás nem, vagy csak igen kis mértékben érintette, így kiváló alanya lett az ősi marsi állapotok meghatározásában. Annak ellenére, hogy egészen bizonyosak voltak abban, hogy földi víz nem érintette a mintákat, az eredmények azt mutatták, hogy ez a marsi bazalt lényegében ugyanolyan deutérium-hidrogén aránnyal rendelkezik, mint a Föld köpenye. Az eredmény alapján valószínűsíthető, hogy bolygónk és a Mars vízkészlete ugyanazon forrásból származik. Más égitestek, mint a 103P/Hartley 2 üstökös, illetve a szenes kondrit meteoritok anyagának deutérium-hidrogén aránya arra enged következtetni, hogy ezek voltak a két bolygón lévő víz forrásai. A kutatás eredményei alátámasztják a dinamikus Naprendszer modelleket, többek között azt is, hogy a Jupiter pályaváltozásai járultak hozzá a vizet tartalmazó égitestek belső bolygók felé sodródásához.

A Nakhla egy töredéke, Kormos Balázs meteoritgyűjtő gyűjteményéből.

Egy másik igen különleges tulajdonsága ennek a marsi eredetű meteoritnak a szerves anyagok jelenléte. A 2000. február 8-án publikált kutatás során hidroklór savban feloldott minták szerves anyag tartalmának mintegy 75 százaléka bizonyosan a Marsról származik és igen nagy hasonlóságot mutat a CM2 típusba tartozó meteoritok ilyen tulajdonságaival. Emiatt valószínűsíthető az egykori meteorit és üstökös becsapódások által a bolygó felszíni rétegeivel való anyagkeveredés.

A nakhlitok a jelenleg ismert 232 marsi meteorit egy kisebb csoportját alkotják, amely a cikk írásakor 21 tagot számlál. A Nakhla a gyűjtők számára nehezen beszerezhető, igen ritkán bukkan fel nemzetközi körökben. Cikkünkhöz Kormos Balázs hazai meteoritgyűjtő példányát csatoltuk.

Szklenár Tamás

Felhasznált irodalom:

Magmatic water in the martian meteorite Nakhla – L.J. Hallis, G.J. Taylor, K. Nagashima, G.R. Huss  – Earth and Planetary Science Letters, 2012. 09. 27.

Water content in the Martian mantle: A Nakhla perspective – Franz A. Weis, Jeremy J. Bellucci, Henrik Skogby, Roland Stalder, Alexander A. Nemchin, Martin J. Whitehouse – ScienceDirect, 2017. 05. 27.

Isotopic evidence for extraterrestrial organic material in the Martian meteorite, Nakhla

A. J. T. Jull,* J. W. Becl, and G. S. Burr – NSF Arizona Accelerator Mass Spectrometer Laboratory, University of Arizona, Tucson, AZ 85721, USA – 2000. 05. 16.

Amino acids in the Martian meteorite Nakhla – Daniel P. Glavin, Jeffrey L. Bada, Karen L. F. Brinton, Gene D. McDonald –  Proc. Natl. Acad. Sci. USA,Vol. 96, pp. 8835–8838, 1999. augusztus

The Nakhla meteorite – Smithsonian Insider

Nakhla meteorite – https://en.wikipedia.org/wiki/Nakhla_meteorite

THE 100th ANNIVERSARY OF THE FALL OF NAKHLA: THE SUBDIVISION OF BM1913,25