Bolygós rövidhírek: geológiai aktivitás az Enceladus poláris régióiban

Szerző: Rezsabek Nándor

A Szaturnusz 505 km-es, hatodik legnagyobb holdjának, az Enceladus-nak felszíne alatt (a Jupiter Europájához hasonlóan) tenger hullámzik. Az égitest déli poláris régiójában ennek vize gejzírek formájában tör fel. A NASA Cassini űrszonda 13 évnyi megfigyelési adatai egyértelműen mutatják a felszíni friss jég és gázok okozta geológiai aktivitást. A vizsgálatok azt is megmutatták, hogy mindez nem korlátozódik a hold déli féltekéjére: az északi poláris régió felszínének korábbi újraképződéséért ugyanezen folyamat volt a felelős.

Az Enceladus infravörösben: jól látszódnak a gejzírek feltörése nyomán frissen keletkezett jég nyomai. Fotó: NASA/JPL-Caltech/University of Arizona/LPG/CNRS/University of Nantes/
Space Science Institute

Forrás: NASA/JPL

Felszínformák elnevezései bolygókon és holdakon

Sinus Iridum, Mare Imbrium, Hellas Planitia, Olympus Mons, Valles Marineris… megannyi idegen név, idegen égitesteken, de mit takarnak az egyes felszínalaktani formák elnevezései? Mi a Sinus? Mi a Valles? E cikkben felsoroljuk Naprendszerünk szilárd felszínű égitestjeinek legfőbb felszínformáit. Az alábbi felsorolás eredetijét a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) egyik kiadványa (Transactions No. XVI-XVIIB) jelentette meg, melyet aztán a Föld és Ég c. folyóirat 1981 decemberi száma, később Hédervári Péter: Ismeretlen (?) Naprendszerünk c. 1986-os műve is átvett. E gyűjteményt továbbá kiegészítettük azon főbb felszínforma-típusokkal is, melyek a forrásban még nem szerepelnek, emellett aktualizáltuk is a felsorolást.

Az adott képződménytípust először egyes (majd többes) számú nevén olvashatjuk, mely után a magyar elnevezést (egyes esetekben az adott felszínformák nem rendelkeznek állandó magyar névvel, ezeket kérdőjellel láttuk el) és egy rövid felszínalaktani leírást is találunk.

Arcus (Arcus) – ív
– ívelt alakzat a Titanon

Astrum (Astra) – asztrum
– sugaras mintázatú terület a Vénuszon

Catena (Catenae) – kráterlánc
– kisebb, általában közel azonos méretű kráterek láncolatszerű sora

Az Enki Catena a Ganymedes felszínén
Fotó: NASA/JPL/Galileo. Forrás: Wikipedia

Cavus (Cavi) – üreg
– általában csoportosan előforduló, szabálytalan alakú, meredek falú mélyedések (katlanok)

Chaos (Chaosi) – káosz
– szabálytalan domborzatú, erősen lepusztult kiemelkedések zónája

Chasma (Chasmata) – kanyon
– hosszan kiterjedő, meredek falú, mély völgy

Collis (Colles) – domb
– kisméretű hegy vagy domb

Corona (Coronae) – korona
– kör vagy ellipszis formájú alakzat a Vénuszon, mely részben vagy teljesen koncentrikus formákból áll: általában egy perem és egy ezt körülvevő, árokszerű mélyedésből áll

Crater (Crateris) – kráter
– kifejezetten kör alakú, vulkáni vagy becsapódási eredetű mélyedés

A Herschel-kráter a Szaturnusz Mimas nevű holdján
Fotó: NASA/Cassini. Forrás: Wikipedia

Dorsum (Dorsi) – gerinc
– hosszan elnyúló, szabálytalan alakú, egyenes vagy görbült vonalú kiemelkedés

Facula (Faculae) – fáklya?
– világos folt

Farrum (Farra) – farrum?
– palacsintaszerű vulkanikus képződmények a Vénuszon

A Carmenta Farra palacsinta-szerű formái a Vénuszon
Fotó: NASA/JPL/Magellan. Forrás: Wikipedia

Flexus (Flexus) – hát
– nagyon alacsony, enyhén ívelt, hullámos mintázatú gerinc (a latin szó hajlatot jelent)

Fluctus (Fluctus) – lávafolyás?
– több száz kilométer hosszú lávafolyások, melyeknél a láva a forrástól tartósan egy irányba folyt

Flumen (Flumina) – csatorna?
– csatorna a Titan-on, mely folyadékot szállíthat

Fossa (Fossae) – árok
– hosszú, keskeny, sekély mélyedés(ek), lehetnek egyenesek vagy görbültek

Insula (Insulae) – sziget
– sziget vagy szigetcsoport, melyet folyékony anyagú terület (tenger vagy tó) vesz körül részben vagy teljesen

Labes (Labes) – csuszamlás?
– nyelv-formájú (föld)csuszamlás

Labyrinthus (Labyrinthi) – labirintus
– egymást keresztező, keskeny mélyedések, völgyek rendszere (pl. kereszttöréses rendszer)

A Labyrinthus Noctis, a Mars legnagyobb labirintusa
Fotó: NASA/Viking 1. Forrás: Wikipedia

Lacuna (Lacunae) – tómeder?
– szabálytalan formájú mélyedések a Titanon, melyek megjelenésüket tekintve kiszáradt tómedrek lehetnek

Lacus (Lacus) –
– kisebb méretű, szabálytalan körvonalú, sötét felszínű sík terület a Holdon, Merkúron, Marson (valamint pl. a Titanon – a szerk.)

Lenticula (Lenticulae) – lencse?
– kis méretű, sötét foltok az Europa felszínén

Linea (Lineae) – vonal
– sötét vagy fényes, keskeny, hosszan elnyúló képződmény, amely mind egyenes, mind görbült vonalú lehet

Macula (Maculae) – folt
– sötét, esetleg szabálytalan alakú képződmény

A Mordor Macula, a Charon sötét foltjának nem hivatalos elnevezése
Fotó: NASA/New Horizons. Forrás: Wikipedia

Mare (Maria) – tenger
– kerekded körvonalú, nagy kiterjedésű, sötét felszínű, sík terület (megjegyzés: néha azonban elnyúlt alakú, pl. a Mare Frigoris – H.P.)

Mensa (Mensae) – táblahegy
– lapos, sík tetejű és meredek, éles peremmel, körülhatárolt kiemelkedés (a latin szó “asztal”-t jelent)

Mons (Montis) – hegy
– a környezetéből határozott talapzattal kiemelkedő, viszonylag kis területű, minden oldalán lejtővel határolt, zárt térszíni kiemelkedés. Hegység: viszonylag nagyt területű, zárt, de völgyekkel és medencékkel jól tagolt, környezete fölé magasodó földrajzi egység. (Megjegyzés: az eredeti szövegben a meghatározások hiányoztak: az itt közölteket a Természettudományi Lexikon-ból vettük át – H.P.)

A marsi Olympus Mons, Naprendszerünk legmagasabb vulkánja
Fotó: NASA/Viking. Forrás: Wikipedia

Oceanus (Oceani) – óceán
– a Hold óriási kiterjedésű, sötét felszínű sík területe (csak az Oceanus Procellarum, azaz a Viharok Óceánja viseli ezt az elnevezést)

Palus (Paludius) – mocsár
– a Hold kisebb kiterjedésű, szabálytalan körvonalú, sötét mare- és fényesebb “szárazföldi” anyagot egyaránt tartalmazó területe(i)

Patera (Paterae) – sekély kráter
– szabálytalan vagy összetett szerkezetű, hullámos falú-peremű, sekély kráter (a latin szó eredetileg áldozati lapos “csészé”-t jelent)

Planitia (Planitiae) – alföld, medence
– sima felszínű, alacsonyan fekvő terület (medence, mélyföld)

Planum (Plani) – fennsík
– magasan fekvő, sima felületű terület, plató

Plume (Plumes) – jégvulkán?
– a vulkánok azon típusa a főként jégből álló törpebolygókon és holdakon, melyek olvadt kőzet helyett vizet, ammóniát vagy metánt lövellnek ki

Promontorium (Promontorii) – előhegység, hegyfok
– világosabb anyagú kiemelkedés a Holdon, amelyet sötétebb anyagú mare-területek vesznek körül (“félsziget“)

Regio (Regiones) – terület
– olyan nagyméretű vidék, amelyet fényvisszaverő képességének vagy színének elütő volta egyértelműen elhatárol a környezetétől

Reticulum (Reticula) – háló?
– háló(zat)szerű mintázatok a Vénuszon

Rima (Rimae) – hasadék
– keskeny, hosszú bemélyedés, repedés vagy lávacsatorna

Rupes (Rupis) – szakadék
– egyenes vonalú, meredek falú, lépcsőszerű leszakadás

A 20 kilométer magas Verona Rupes, a Naprendszer legnagyobb
ismert sziklafala az Uránusz Miranda nevű holdján
Fotó. NASA/JPL/Voyager 2. Forrás: Wikipedia

Saxum (Saxa) – szikla
– nagyobb méretű, határozottan elkülönülő sziklák az aszteroidákon

A (101955) Bennu aszteroida, felszínén több, jól elkülönülő sziklával (saxummal)
Fotó: NASA/OSIRIS-REx. Forrás: Wikipedia

Scopulus (Scopuli) – partfal
– olyan meredek falú leszakadás, amelynek peremvonala nagyon kanyargós vagy félszigetszerű

Serpens (Serpentes) – hullám
– elnyúlt, hosszában hol bemélyedő, hol kidomborodó, szinuszgörbe-szerűen hullámzó képződmény

Sinus (Sinus) – öböl
– a Hold mare-területeihez kapcsolódó, kisebb, sötét felszínű terület, amely beékelődik a mare-t határoló fényesebb, “szárazföldi” vidékbe (Megjegyzés: az öblök olyan kráterek, amelyeknek a medence felőli sáncfala hiányzik, valószínűleg azért, mert a medencéket elöntő bazaltos láva beolvasztotta és megsemmisítette azt – H.P.)

A Sinus Iridum a Hold felszínén. Kétoldalt egy-egy, félszigetként
beékelődő Promontorium, valamint a Mare Imbrium
Fotó: NASA/LRO. Forrás: Wikipedia

Solitudo (Solitudinis) – solitudo
– a Merkúr klasszikus, sötét árnyalatú (kis albedójú) képződményei, a szó eredeti jelentése: “hiány“, “magány” (ezt az elnevezést már nem használjuk – a szerk.)

Sulcus (Sulci) – barázda
– hosszan elnyúló, csaknem párhuzamos barázdák, kiemelkedések és mélyedések rendszere

Terra (Terrae) – föld, szárazföld
– hullámzó vagy durva felszínű, magasan elhelyezkedő, igen nagy kiterjedésű terület, hegyvidék (földi értelemben: szárazföld, kontinens)

Tessera (Tesserae) – mozaik
– csempeszerű, poligonális mintázatú felszín a Vénuszon

Tholus (Tholi) – domb
– különálló, kúp alakú domb vagy kisebb hegy (a latin eredeti kupolát jelent)

Unda (Undae) – dűne
– általában elnyúlt formájú domb, melynek anyaga elsősorban homok, ritkábban kavics vagy jég

Vallis (Valles) – völgy
– kanyargó, hosszan elnyúló mélyedés, esetleg elágazásokkal

A Valles Marineris, a Mars és a Naprendszer legnagyobb kanyonrendszere
Fotó: NASA/JPL/Viking 1. Forrás: Wikipedia

Vastitas (Vastitatis) – síkság
– a bolygó igen nagy részére kiterjedő lapos, sík vidék



Források:

Hédervári Péter: Ismeretlen (?) Naprendszerünk, 1986

Hargitai Henrik, Kozma Judit, Kereszturi Ákos, Bérczi Szaniszló, Dutkó András, Illés Erzsébet, Karátson Dávid, Sik András: Javaslat a planetológiai nevezéktan magyar rendszerére

Gazetteer of Planetary Nomenclature

Encyclopaedia of Planetary Landforms, 2014

A július 5-ei éjszakai világító felhők története

Szerző: Balázs Gábor

Minden évben beköszönt az a másfél hónapos időszak, amikor van esély éjszakai világító felhők, más néven poláris mezoszférikus felhők kialakulására és ennek megfelelően július 5-én este igen nagy NLC (Noctilucent Cloud) jelenséget figyelhettünk meg.

Maga a jelenség a légköroptikához tartozik és a mezoszférában (a légkör 50-90 km közötti rétege) lévő felhők porszemcsékhez tapadt 40-100 nanométer átmérőjű vízjég kristályai a már horizont alatt tartózkodó Nap fényét verik vissza. Kialakulásukra június közepétől július végéig számíthatunk. Megfigyelésükre naplemente után és napkelte előtt egy-másfél órával van lehetőség. A jelenség akár egy órán keresztül is látható.
Egy személyes megjegyzés: harmadik éve figyelem az NLC-ket, de mondhatom, ez volt eddig a legnagyobb. Az alábbi képen jól megfigyelhetők a felhőzet változásai.

A jelenség július 6-án hajnalban, a C/2020 F3 (NEOWISE) üstökös fotózása közben is megfigyelhető volt, igaz nem olyan szinten, mint július 5-én este. Ezt követően még július 8-án és 10-én hajnalban örvendeztette meg a koránkelőket és az üstökösmegfigyelőket.

NLC július 6-án 3:28-kor. Fotó: Kecskés Julianna és Balázs Gábor
A C/2020 F3 (NEOWISE) üstökös NLC-k társaságában Balatonmáriafürdőről július 8-án hajnalban Schmall Rafael felvételén
NLC július 10-én 03:09-kor a szerző felvételén

Tavaly, 2019. június 21-én szintén volt látványos NLC-jelenség ekkor általánosságban írtam róluk, mely írásom ezen a linken megtekinthető.

A várva várt “majd a következő”

Szerző: Balázs Gábor

A 2020-as nem egy szerencsés év a fényesebb(nek várt) üstökösöket illetően. Az év eddigi részében több kométához fűztünk nagy reményeket, kezdve az áprilisra szabadszemesnek várt a C/2019 Y4 (ATLAS)-al, majd május végére a C/2020 F8 (SWAN) üstököst vártuk, viszont a perihéliumhoz (napközelség) közeledve a rájuk eső egyre növekvő hőhatásokat nem bírták ki, ennek következtében elmaradt a várt felfényesedés, ezzel együtt a látványos, szabadszemes üstökösök lehetősége.

A C/2019 Y4 (ATLAS) maradványai a Hubble űrtávcső felvételén 2020. április 20-án

A következő, a C/2020 F3 (NEOWISE) ami végre kibújt a Nap mögül, nagy örömünkre és szerencsénkre egyben. Jelenleg távolodik csillagunktól, így már a hajnali égen fél négytől megfigyelhető, beváltva az előre hozzáfűzött reményeket.

A C/2020 F3 (NEOWISE) üstökös. Fotó: Spaceweather.com

2020. július 5-én hajnali 3:43-kor, a Stellarium adatai szerint a Naptól 0,298 CSE (44,577 millió km) távolságra van, a Földtől pedig 1,105 CSE-re (165,339 millió km). Érdekességképp, a fénye 9 perc és 11,5 másodperc alatt ér el a Földre. Hogy az üstökös paramétereit is említsem, a magja 10 km átmérőjű, kómája 47 000 km (becsült), csóvája 0,103 millió kilométer (becsült).

C/2020 F3 (NEOWISE) 2020 július 5-én 4 órakor (CEST) Távcső: Vixen 80/910 akromát; Mechanika: Skywatcher EQ-5; Okulár: Meade 8-24 zoom; Kamera: Nikon Coolpix s3300; (Fotó: Balázs Gábor, Feldolgozás: Schmall Rafael)

Észlelése: Ha tudjuk, merre kell keresni, megtalálható szabad szemmel az északkeleti égbolton, viszont a jelenleg 1,2 magnitúdó fényességű üstökös könnyen elvész a felkelő Nap fényében, ezért leginkább fél négy és negyed öt között érdemes felkeresni (saját észlelés július 5. 3:38). Vizuálisan egy 10×50-es binokulárban lebilincselő látványt nyújt és már teleobjektívvel is fotózható.
Végezetül, egy kis nevezéktan: C – nem periodikus üstökös; 2020 F3 – 2020 március második felében felfedezett 3. üstökös; NEOWISE – a NEOWISE űrteleszkóp fedezte fel.

C/2020 F3 (NEOWISE) útvonala a hajnali égen 4 órakor
10×50 binokulárral készült látómezőrajz 2020. július 5-én 3:43-kor (a szerző rajza)
C/2020 F3 (NEOWISE) 2020. július. Készítők: Kecskés Julianna és Balázs Gábor


Források:
NASA
Spaceweather.com
Stellarium

Hell Miksa

Szerző: Csaba György Gábor

Hell (eredeti nevén Höll) Miksa 1720. május 15-én született Selmecbányán. Apja bányamérnök volt, fontos találmányokkal segítette a bánya fejlődését. Miksa (talán) 22 testvére közt is volt két kitűnő bányászati szakember. A technika története mindhármukat számon tartja.

Miksa 1738-ban belépett a jezsuita rendbe. A rendi képzés idején latinra fordított s kibővítve kiadott egy olasz matematikai munkát; teológusi évei alatt pedig társai használatára egy történeti kisenciklopédia-félét írt (Adiumentum memoriae manuale chronologico-genealogico-historicum), amely különböző országokban többször is megjelent. 1751-ben szentelték pappá, s Besztercebányára helyezték. Innen irányította a nagyszombati, majd kolozsvári tanárként az ottani csillagda építését. Később több csillagda, így pl. az egri, a budai stb. létrehozásában is részt vett. Ő tervezte az egri líceum csillagász-tornyában ma is működő idegenforgalmi látványosságot, a periszkópot; ő gondoskodott az egri csillagda részére szükséges műszerek, könyvek beszerzéséről, szakemberek képzéséről is.

A már ismert nevű jezsuitára az említett „kisenciklopédia” felhívta az uralkodónő figyelmét. Mária Terézia 1755-ben kinevezte udvari csillagásznak, s ettől kezdve Hell Bécsben dolgozott. Sok feladatát (csillagászati észlelések, tanítás, a felszerelés karbantartása és fejlesztése, előadások és bemutatások tartása a nagyközönségnek stb.), köztük a nemzetközi hírnévnek örvendő csillagászati évkönyv (Ephemerides astronomicae ad meridianum Vindoboniensem) szerkesztését és kiadását élete végéig mindig nagyon pontosan és lelkiismeretesen végezte. Több, elsősorban matematikai, fizikai és csillagászati tárgyú könyvet is kiadott. Érdekes köztük például a „Dissertetio de satellite Veneris…” (azaz Értekezés a Vénusz holdjáról…) c., 1765-ben megjelent könyvecske, melyben leírja, hogy sok csillagász vélte felfedezni a Vénusz holdját – pedig ilyen hold nem létezik, az összes felsorolt észlelés optikai csalódás. Sőt az említett észlelések leírásából azt is meghatározta, milyen műszert használtak az észlelők, s hogyan jöttek létre bennük a tükröződések, melyek a csillagászokat félrevezették.

Nevét 1760-ban változtatta Hell-re, nyilván a Höll – Hölle, azaz ’pokol’ asszociáció miatt. Erről szól egy rendtársa, Paintner epigrammája, mely magyar fordításban kb. így hangzik:

Höll volt rég, de midőn Bécsből észlelte az égbolt

            csillagait, méltán lett ragyogóbb neve Hell.

Így föld mélyéből, éjszínü sötét üregekből

            nemzetsége nevét égbe ragadta fel ő.

Legfontosabb és legismertebb eredménye a napparallaxis meghatározása volt – ami azonban inkább csak vitákat és kellemetlenségeket hozott számára, mintsem elismerést.

Mint Halley korábban megmutatta: ha a Földnek legalább két helyéről pontosan észlelik a Vénusz Nap előtti átvonulását, az eredményekből kiszámítható a Nap parallaxisa (a szög, melyben a Nap középpontjából a Föld sugara látszanék), azaz lényegében a Nap-Föld távolság. 1761 június 6.-án ezért sok csillagász figyelte a Vénusz-átvonulást. Köztük volt Bécsben Hell is, aki 1764-ben az Ephemerides Astronomicae-ben részletesen beszámolt tapasztalatairól. Eszerint a megfigyelést két jelenség is megzavarta, bizonytalanná téve az érintkezés pillanatát. Egyrészt a Nap elé lépő Vénusz sötét korongját fényes kör vette körül, a Vénusz légkörének fénytörése (tehát bebizonyosodott, hogy a bolygónak van légköre). A másik jelenség még váratlanabb volt: amikor a Nap és a Vénusz korongja belülről csaknem érinti egymást, köztük sötét folt, az ún. fekete csepp jelenik meg.

A mérést nagy pontossággal kellett volna végrehajtani, de az eredmények csalódást keltettek. Ezért az 1769. június 3.-i következő átvonulás megfigyelését még nagyobb gonddal és körültekintéssel igyekeztek megszervezni. Bécsben, Hell munkahelyén ez az átvonulás nem volt látható, az udvari csillagász tehát lemondott a jelenség megfigyeléséről. Azt tervezte, hogy a számításokat elvégzi majd a mások által mért adatokból. 1767-ben azonban VII. Keresztély dán király meghívta Hellt, utazzék Vardö szigetére, s onnan figyelje meg az átvonulást. Vardö több szempontból is kiváló megfigyelőhelynek ígérkezett: ott május végétől augusztusig a Nap sosem nyugszik le, tehát a jelenség idején sem; másrészt magasan északon fekszik, ami a parallaxis-mérés szempontjából különösképpen előnyös. Igaz, a hely megközelítése nem volt sem könnyű, sem veszélytelen; a vidék gyéren lakott, zord, időjárása sem valami kedvező. Hell már ötvenedik évében járt, mégis vállalta a kalandosnak ígérkező expedíciót, természetesen azzal a feltétellel, ha mind uralkodója, mind rendi elöljárói engedélyezik utazását. Az engedélyeket megkapta; a csillagászt és útitársát Mária Terézia is fogadta, útjuk iránt szeretettel érdeklődött, s azt bőkezűen támogatta. Hell rendtársával, Sajnovics Jánossal 1768. április 28-án indult útnak.

Számítania kellett rá, hogy a zord északi időjárás, a gyakran borult ég meghiúsítja az észlelést. Hogy a sok költség és fáradság kárba ne vesszen, Hell nagyszabású tudományos programot dolgozott ki és végzett is el, melyben többek között meteorológiai, földrajzi, geofizikai, botanikai, zoológiai és néprajzi megfigyelések is szerepeltek. Hogy csak egyetlen eredményét emeljük ki: Norvégia partjainak minden pontján, ahol kikötöttek, gondos csillagászati helymeghatározást végzett – ez volt a térség első precíz földrajzi felmérése. Ezt természetesen Vardöben is megtette, sőt elkészítette a sziget pontos térképét is. Közben kipróbálta a földrajzi szélesség (tkp. a sarkmagasság) mérésére feltalált igen fontos és pontos módszerét; ez ma Horrebow-Talcott eljárás néven ismeretes.

Az okkultáció megfigyelését körültekintően előkészítette társaival, Sajnoviccsal és egy Borgrewing nevű dánnal. A várva várt napon az ég felhős volt, de a jelenség kezdetére mégis kisütött a Nap. Miután a Vénusz kívülről érintette a Nap korongját (1. kontaktus), majd belülről is (2. kontaktus), ismét beborult az ég. Ez komoly aggodalmat keltett, mert Hell jól tudta, hogy e két kontaktus adatai a számításokhoz nem elegendők. A bolygó Nap előtti elhaladását, ami több órát vett igénybe, csillagászaink nem láthatták. Már remélni sem merték, de a Vénusz kilépése előtt ismét kiderült az ég, és a belső, majd a külső érintést (3. és 4. kontaktus) zavartalanul, a lehető legpontosabban sikerült megfigyelniök — mint később megtudták, Európában egyedül. Ezzel expedíciójuk fő célját elérték.

Ugyanekkor a Föld déli félgömbjén James Cook kapitány kutatóútja, amelyet részint épp a Vénusz-átvonulás megfigyelése céljára szerveztek (s amelynek során számos földrajzi fölfedezés született, így pl. Ausztrália, Új-Zéland és Tahiti fölfedezése), szintén sikerrel járt. Cook hajója, az Endeavour művészeket és tudósokat is szállított, köztük több csillagászt. A bolygóátvonulást a frissen fölfedezett Tahiti szigetén észlelték, és följegyzéseik szerint váratlanul érte őket a „fekete csepp” megjelenése. (A megfigyelés idején ott igen meleg volt, ami tovább nehezítette a mérést. A kutatók egészségét is megviselte, olyannyira, hogy az egyik csillagász, Green, belebetegedett és meghalt.) Ez a megfigyelés elengedhetetlenül szükséges volt a napparallaxis kiszámításához, hiszen ez csak úgy lehetséges, ha a Föld legalább két, lehetőleg távoli pontján sikerül adatokat gyűjteni.

Hell az expedícióról hazatérve és eredményeit a Cook-féle expedíció méréseivel egybevetve elvégezte a számításokat, és a napparallaxis értékére 8.70”-et kapott (mai ismereteink szerint kb. 8.80”). Ezt az 1770-ben megjelent könyvében (Observatio transitus Veneris ante discum Solis die 3. Junii anno 1769. Wardoehusii etc.) közölte, ahol a megfigyelés előzményeit, pontos leírását is megtaláljuk. A kötet megjelenése elég sok időbe telt, mert a tudósnak meg kellett várnia a Cook-féle eredményeket, majd elvégezve a számításokat, könyvét a dán király elé kellett terjesztenie jóváhagyás végett, s csak ezután nyomathatta ki. Sajnos az utazás teljes tudományos leírása, amit Expeditio litteraria címen tervezett, nem készült el. Megvan azonban a mű részletes vázlata; ezt olvasva csak sajnálhatjuk, hogy e nagyszerű terv, Hell sok más tervével együtt, a jezsuita rend feloszlatása miatt nem valósulhatott meg.

Az expedíció során Hellnek föltűnt, hogy a lappok beszéde, kiejtése hasonlít a magyarhoz. (Egy levelében így írt: …titok terhe alatt közlöm, hogy az egész északon egészen Ázsiáig elterjedt jeles lapp nemzetségnek fölfedeztük egy népét. Jó Isten, ki hitte volna, hogy mi ugyanazon ősatyától való testvéreket fogunk találni a lapp népben! Magyarok, testvéreink, a mi magyar nyelvünket beszélik, a mi magyar ruhánkat hordják, a mi régi magyar atyáink szokásai szerint élnek, egyszóval, testvéreink…) Ennek jelentőségét azonnal fölismerte, s fölkérte Sajnovicsot, kutassa tovább a dolgot. Sajnovics nekifogott, ám a munkát nehézsége miatt többször abbahagyta. Hell mindannyiszor segítette, buzdította társát, míg végre megszületett az összehasonlító nyelvészet egyik alapvető műve, a Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Maga Sajnovics írja, hogy a művet ugyan ő maga vetette papírra, de elkészülte voltaképpen Hell érdeme. A Demonstratio lényege a magyar és a lapp nyelv közeli rokonságának bizonyítása. Mint úttörő munka, nem mentes túlzásoktól, sőt tévedésektől sem, de értékét ez aligha csökkentheti.

A Vénusz-átvonulásról szóló könyv „késése” miatt Hellt sok támadás érte. Először a nagy francia csillagász, Lalande támadta meg, kétségbe vonva nemcsak eredményeit, hanem Hell tudományos tisztességét is. Ezt Hell az Ephemerides 1773-as kötetében visszautasította, mire Lalande elismerte, hogy tévedett. Sajnos ezzel nem volt vége a támadásoknak, amelyek Hell halála (1792) után lángoltak föl igazán. A bécsi csillagda későbbi igazgatója, Karl Littrow (aki – a budai csillagvizsgáló igazgatójaként szerzett tapasztalatai alapján némi joggal – nem kedvelte a magyarokat), kéziratban vizsgálta meg Hell írásait, és bizonygatta, hogy Hell csalt, a kézirat tele van vakarásokkal, javításokkal, és utólag, más színű tintával készült átírásokkal. Szerinte szerzőnk, miután megkapta a Cook-féle adatokat, eredményeit módosította, hogy magát a valóságosnál sokkal jobb észlelő színében tüntesse föl. Littrownak sokan hittek; Hellt tudományos csalás elkövetőjének hitték, s a napparallaxis értékére Enckének Hell eredményénél sokkal pontatlanabb adatait fogadták el.

Csaknem 100 év telt el, míg egy elfogulatlan kutató, az amerikai Newcomb, utánanézett, mi igaz Littrow vádjaiból. 1883-ban Bécsben járva (egy új műszert akart kipróbálni, de hetekig borult volt az idő) unalmában megnézte Hell kéziratát, melyről ő is úgy vélekedett, mint Littrow korábban. Ám az alapos vizsgálat meggyőzte, hogy a naplóban látható korrekciók (vakarás egyáltalán nincs!) egyszerű tollhibák javításai, amelyek hol erősebben, hol gyengébben fogó tollal, de többnyire közvetlenül a hiba elkövetése után történtek. A tinta sem más színű, hanem — Littrow volt színtévesztő! Newcomb igazolta, hogy a Hellre szórt vádak alaptalanok voltak.

A jezsuita rend 1773-as eltörlésével megszűnt a rend által Hellnek nyújtott támogatás. Ekkor Hell a világi papság kötelékébe lépett, reménykedve rendje újjáéledésében – amit azonban nem érhetett meg. Ha nem is zavartalanul, de folytatta sokoldalú tudományos munkáját többek között néprajz, földrajz, történelem, fizika, teológia tárgyköreiben, természetesen a csillagászat mellett. 1774-ben a naptár ügyében nyújtott be egy tervezetet a bécsi udvarhoz; ennek eredményeképpen kiadhatott egy 1776-os csillagászati naptárt.

Élete vége felé Hell sokat panaszkodott arról, hogy egyes „bécsi firkászok” támadják, rágalmazzák, úgyhogy már alig tud dolgozni és aludni. E „firkászok” alatt Born Ignác lovag értendő, aki valóban goromba támadásokat intézett a csillagász ellen. Pedig amúgy érdemdús férfiú volt: neve mineralógusként vált ismertté – mellesleg Mozart „Varázsfuvolá”-jában róla mintázták Sarastro alakját. De miért támadta Hellt? Csak azért, mert fiatal korában maga is jezsuita volt, ám a rendből kilépet, s attól fogva minden alkalmat megragadott, hogy gyalázza azt. Hell megtámadása ennek csak egyik részlete volt.

E támadások, valamint az egymagában, segítő nélkül végzett, mégis egyre szaporodó munka aláásta Hell egyébként sem szilárd egészségét. 1792 tavaszán meghűlt, s lázas, hurutos betegségéből már sohasem gyógyult fel. 1792 április 18-án, 72 éves korában hunyt el.

Még életében több külföldi akadémia (többek között a párizsi) választotta tagjának. Újabban egy kisbolygót (3727 Maxhell), valamint a Holdon egy krátert neveztek el róla.

Vénusz-átvonulást hazánkból legutóbb 2004. június 8.-án, majd 2012 június 6.-án láthattunk (az előbbit teljesen, az utóbbinak csak az elejét). Az egész jelenség tőlünk legközelebb 2247-ben lesz megfigyelhető.

A Naprendszer

Szerző: Csaba György Gábor

Naprendszerünk, mint közismert, Földünk legszűkebb kozmikus környezete. Kiterjedését nem könnyű meghatározni, hiszen nincsenek a térben kitűzött határai. Jobb híján azt mondhatjuk: a Naprendszer addig terjed ki, ameddig a Nap gravitációja erősebb a környező csillagokénál („dinamikai Naprendszer”). Minthogy viszont a csillagok meglehetősen rendszertelenül oszlanak el körülöttünk, az így meghatározott Naprendszer alakja amőba-szerű, távolról sem gömbszimmetrikus lenne. Átlagban a Naptól mintegy 2,5 – 3 fényév (nem egészen 1 parsec) távolságig tart; talán kényelmesebb egy ekkora sugarú gömbbel modellezni.

Naprendszerünk legbelső részében található a bolygórendszer. Ehhez tartozik központi égitestünk, az egészet gravitációs erejével összetartó Nap; továbbá a nagybolygók, a törpebolygók, a kisbolygók, üstökösök, valamint az interplanetáris anyag, amely porból és ritka gázból áll. Az egészet „átfújja” a napszél, és át-meg áthatják különféle erőterek (interstelláris mágneses tér, elektromágneses sugárzások stb.).

A nagybolygók olyan égitestek, amelyek csillag (esetünkben a Nap) körül keringenek, elég erős a gravitációjuk ahhoz, hogy gömb alakúak legyenek, és pályájuk mentén „kisöpörték” az apróbb égitesteket. Lényegében egy közös síkban keringenek a Nap körül, e síktól csak néhány foknyit térnek el. A törpebolygók is gömb alakúak, de pályájuk mentén nem söpörték tisztára a teret. Nem feltétlenül tartják magukat a Naprendszer szimmetriasíkjához közel. A kisbolygók már ahhoz is kicsik, hogy gömb alakjuk legyen; pályájuk inklinációja lényegében tetszőleges lehet.

A Naprendszer külső tartománya és a bolygórendszer közt a Kuiper-öv helyezkedik el. Ehhez sok kis- és törpebolygó tartozik, melyek meglehetősen ritkán és szabálytalanul oszlanak el. Legkívül az Oort-felhő van, a Naptól 1 – 2 fényévnyire; ezt sok, millió vagy inkább milliárd apró, néhány km méretű üstökösmag alkotja. Őket a Földről nem lehet észlelni; de ha valamiért, valószínűleg a közeli csillagok gravitációs zavaró hatása miatt, egyik-másik beesik a Naprendszer belső terébe, és közel jut a Naphoz, akkor a Nap sugárzása miatt anyaga egy része szublimál, s az üstökösmag körül „kómát” alkot. Ennek anyagát a napszél elfújja, így alakul ki az üstökös „csóvá”-ja. Ez, illetve a rajta szóródó napfény szabad szemmel is láthatóvá válhat. A kis égitest, pályáján tovább haladva, idővel persze újra elhalványul (bár a csillagászok sokáig követni tudják műszereikkel), majd eltűnik: távozik Naprendszerünkből.

Ha egy üstökös pályáját valamelyik óriásbolygó gravitációs hatása úgy módosítja, hogy közel ellipszis alakúvá lesz, akkor ez az üstökös nem repül ki a Naprendszerből, hanem többször is körbejárja a Napot. Minden alkalommal párolog, míg minden illó anyaga elfogy, s csak egy kőhalmaz marad belőle. Ez persze tovább kering, de immár sok apró darabja egymástól független pályán. Idővel szétszóródnak a pálya mentén: létrejött egy meteorraj.

A rendszer közepén levő Nap egy „élete” delén járó sárga törpecsillag. Tömege kb. 2·1030 kg, ami az egész Naprendszer össztömegének kb. 99,8%-a. Körülötte – pontosabban: vele közös tömegközéppontjuk körül – keringenek a bolygók, stb.

A bolygórendszert külső és belső bolygókra oszthatjuk, de ez csak egy mesterséges felosztás. Eszerint belső bolygó a Merkúr és a Vénusz, mivel ezek vannak közelebb a Naphoz, mint a Föld. A többi nagybolygó, a Marssal kezdve, a külső bolygók. Lényeges fizikai tulajdonságaik alapján viszont föld-típusú, illetve óriás– (vagy gáz-) bolygókat különböztetünk meg. A Föld-típusúak a Merkúr, Vénusz, Föld és a Mars. Ezek kicsik, átlagos sűrűségük nagy (3,93 és 5,51 g/cm3 közt), légkörük nincs vagy vékony, holdjuk nincs vagy kevés (a Földnek 1 holdja van, a Marsnak 2 egészen kicsiny és szabálytalan alakú). Ellenben az óriásbolygók, a Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és a Neptunusz hozzávetőlegesen egy nagyságrenddel nagyobbak, mint a föld-típusúak, légkörük vastag és sűrű; átlagsűrűségük kicsi (0,69 és 1,64 g/cm3 közé esik), sok holdjuk és gyűrűrendszerük van. A két bolygótípust egy kisbolygó-övezet is elválasztja egymástól: sok kisbolygó kering a Mars és a Jupiter pályája közt.

Ha a rendszer méretarányait akarjuk elképzelni, tekintsük át 100 milliószoros kicsinyítésben. Ekkor a Föld kb. 13 cm átmérőjű, majdnem pontosan gömb alakú labda; rajta 0,08 mm magas, pici ránc a Himalája. Ha rálehelünk a golyóra, s lesz rajta egy vékony pára-réteg: ez vastagabb, mint az óceánok.

A Föld-labdától kb. 4 méterre kering egy dió: a Hold. A Nap 1,5 km-re van, 14 m átmérőjű forró, fényes gömb. A Kuiper-öv a Naptól mintegy 60 km-e kezdődik. A legközelebbi állócsillagok, a Nap „testvérei” ebben a modellben legalább 400 ezer km-re lennének, tehát még a valódi Holdnál is messzebb. (E 400 ezer km-ből már megtette az ember az első 4 métert, a Holdig. Ezt nevezik néha úgy, talán némileg nagyképűen: a világűr meghódítása…)

A Voyager-szondák már elhagyták a bolygórendszert, s most a Naprendszer külső tere felé haladnak. Még sok évezredbe telik, amíg áthaladva az Oort-felhőn, kijutnak Naprendszerünkből a csillagközi térbe. Igaz, gyakran olvasunk olyan hírt, amely szerint e szondák már „hivatalosan” is elhagyták a Naprendszert. Ezekben a hírekben a Naprendszer határát a heliopauzával, a nap által létrehozott „plazmabuborék” határával veszik azonosnak. Ez valahol 18 milliárd km-nél van, modellünkben tehát a Naptól kb. 180 kilométerre. Kétségkívül van különbség a heliopauzán kívüli és belüli plazma fizikai adatai közt, ezért a határt így is lehet definiálni. Ekkor a Naprendszert sokkal kisebbnek tekintjük, mint a „dinamikai” definíció szerint, és ami elég furcsa lenne: ekkor az Oort-felhő már – messze a „határon túl” lévén – nem tartoznék rendszerünkhöz.

Könyvajánló: Van-e élet a Földön kívül?

Johannes Dorschner könyve egy, az embert már régóta foglalkoztató kérdésre keresi a választ: “Egyedül vagyunk a Világegyetemben?

Van-e élet a Földön kívül? Gondolat Zsebkönyvek, 1975. ISBN 963-280-111-3

A szerző a problémafelvetés után felvázolja többek között az extraterresztiális élet számunkra elérhető bizonyítékait, bemutatja a földi élet keletkezését, ismerteti a Naprendszer égitestjeit asztrobiológiai szemszögből, betekintést nyújt a rádióhullámok természetébe, illetve bemutatja a szupercivilizációk egyik lehetséges osztályzását.

Érdemes beszerezni!

Vulcan, a sosemvolt bolygó – felelős szerkesztőnk előadása a Galileo Webcaston!

A közkedvelt tudományos csatorna, a Galileo Webcast jóvoltából április 8-án szerdán 20:00 órától, A Vulcan, a sosemvolt bolygó címmel felelős szerkesztőnk, Kovács Gergő előadását hallgathatják meg az érdeklődők és kedves Olvasóink.

Az internetes közvetítés a http://www.galileowebcast.hu/ és a https://www.facebook.com/galileowebcast/ webcímeken követhető nyomon.