A várva várt “majd a következő”

Szerző: Balázs Gábor

A 2020-as nem egy szerencsés év a fényesebb(nek várt) üstökösöket illetően. Az év eddigi részében több kométához fűztünk nagy reményeket, kezdve az áprilisra szabadszemesnek várt a C/2019 Y4 (ATLAS)-al, majd május végére a C/2020 F8 (SWAN) üstököst vártuk, viszont a perihéliumhoz (napközelség) közeledve a rájuk eső egyre növekvő hőhatásokat nem bírták ki, ennek következtében elmaradt a várt felfényesedés, ezzel együtt a látványos, szabadszemes üstökösök lehetősége.

A C/2019 Y4 (ATLAS) maradványai a Hubble űrtávcső felvételén 2020. április 20-án

A következő, a C/2020 F3 (NEOWISE) ami végre kibújt a Nap mögül, nagy örömünkre és szerencsénkre egyben. Jelenleg távolodik csillagunktól, így már a hajnali égen fél négytől megfigyelhető, beváltva az előre hozzáfűzött reményeket.

A C/2020 F3 (NEOWISE) üstökös. Fotó: Spaceweather.com

2020. július 5-én hajnali 3:43-kor, a Stellarium adatai szerint a Naptól 0,298 CSE (44,577 millió km) távolságra van, a Földtől pedig 1,105 CSE-re (165,339 millió km). Érdekességképp, a fénye 9 perc és 11,5 másodperc alatt ér el a Földre. Hogy az üstökös paramétereit is említsem, a magja 10 km átmérőjű, kómája 47 000 km (becsült), csóvája 0,103 millió kilométer (becsült).

C/2020 F3 (NEOWISE) 2020 július 5-én 4 órakor (CEST) Távcső: Vixen 80/910 akromát; Mechanika: Skywatcher EQ-5; Okulár: Meade 8-24 zoom; Kamera: Nikon Coolpix s3300; (Fotó: Balázs Gábor, Feldolgozás: Schmall Rafael)

Észlelése: Ha tudjuk, merre kell keresni, megtalálható szabad szemmel az északkeleti égbolton, viszont a jelenleg 1,2 magnitúdó fényességű üstökös könnyen elvész a felkelő Nap fényében, ezért leginkább fél négy és negyed öt között érdemes felkeresni (saját észlelés július 5. 3:38). Vizuálisan egy 10×50-es binokulárban lebilincselő látványt nyújt és már teleobjektívvel is fotózható.
Végezetül, egy kis nevezéktan: C – nem periodikus üstökös; 2020 F3 – 2020 március második felében felfedezett 3. üstökös; NEOWISE – a NEOWISE űrteleszkóp fedezte fel.

C/2020 F3 (NEOWISE) útvonala a hajnali égen 4 órakor
10×50 binokulárral készült látómezőrajz 2020. július 5-én 3:43-kor (a szerző rajza)
C/2020 F3 (NEOWISE) 2020. július. Készítők: Kecskés Julianna és Balázs Gábor


Források:
NASA
Spaceweather.com
Stellarium

Hell Miksa

Szerző: Csaba György Gábor

Hell (eredeti nevén Höll) Miksa 1720. május 15-én született Selmecbányán. Apja bányamérnök volt, fontos találmányokkal segítette a bánya fejlődését. Miksa (talán) 22 testvére közt is volt két kitűnő bányászati szakember. A technika története mindhármukat számon tartja.

Miksa 1738-ban belépett a jezsuita rendbe. A rendi képzés idején latinra fordított s kibővítve kiadott egy olasz matematikai munkát; teológusi évei alatt pedig társai használatára egy történeti kisenciklopédia-félét írt (Adiumentum memoriae manuale chronologico-genealogico-historicum), amely különböző országokban többször is megjelent. 1751-ben szentelték pappá, s Besztercebányára helyezték. Innen irányította a nagyszombati, majd kolozsvári tanárként az ottani csillagda építését. Később több csillagda, így pl. az egri, a budai stb. létrehozásában is részt vett. Ő tervezte az egri líceum csillagász-tornyában ma is működő idegenforgalmi látványosságot, a periszkópot; ő gondoskodott az egri csillagda részére szükséges műszerek, könyvek beszerzéséről, szakemberek képzéséről is.

A már ismert nevű jezsuitára az említett „kisenciklopédia” felhívta az uralkodónő figyelmét. Mária Terézia 1755-ben kinevezte udvari csillagásznak, s ettől kezdve Hell Bécsben dolgozott. Sok feladatát (csillagászati észlelések, tanítás, a felszerelés karbantartása és fejlesztése, előadások és bemutatások tartása a nagyközönségnek stb.), köztük a nemzetközi hírnévnek örvendő csillagászati évkönyv (Ephemerides astronomicae ad meridianum Vindoboniensem) szerkesztését és kiadását élete végéig mindig nagyon pontosan és lelkiismeretesen végezte. Több, elsősorban matematikai, fizikai és csillagászati tárgyú könyvet is kiadott. Érdekes köztük például a „Dissertetio de satellite Veneris…” (azaz Értekezés a Vénusz holdjáról…) c., 1765-ben megjelent könyvecske, melyben leírja, hogy sok csillagász vélte felfedezni a Vénusz holdját – pedig ilyen hold nem létezik, az összes felsorolt észlelés optikai csalódás. Sőt az említett észlelések leírásából azt is meghatározta, milyen műszert használtak az észlelők, s hogyan jöttek létre bennük a tükröződések, melyek a csillagászokat félrevezették.

Nevét 1760-ban változtatta Hell-re, nyilván a Höll – Hölle, azaz ’pokol’ asszociáció miatt. Erről szól egy rendtársa, Paintner epigrammája, mely magyar fordításban kb. így hangzik:

Höll volt rég, de midőn Bécsből észlelte az égbolt

            csillagait, méltán lett ragyogóbb neve Hell.

Így föld mélyéből, éjszínü sötét üregekből

            nemzetsége nevét égbe ragadta fel ő.

Legfontosabb és legismertebb eredménye a napparallaxis meghatározása volt – ami azonban inkább csak vitákat és kellemetlenségeket hozott számára, mintsem elismerést.

Mint Halley korábban megmutatta: ha a Földnek legalább két helyéről pontosan észlelik a Vénusz Nap előtti átvonulását, az eredményekből kiszámítható a Nap parallaxisa (a szög, melyben a Nap középpontjából a Föld sugara látszanék), azaz lényegében a Nap-Föld távolság. 1761 június 6.-án ezért sok csillagász figyelte a Vénusz-átvonulást. Köztük volt Bécsben Hell is, aki 1764-ben az Ephemerides Astronomicae-ben részletesen beszámolt tapasztalatairól. Eszerint a megfigyelést két jelenség is megzavarta, bizonytalanná téve az érintkezés pillanatát. Egyrészt a Nap elé lépő Vénusz sötét korongját fényes kör vette körül, a Vénusz légkörének fénytörése (tehát bebizonyosodott, hogy a bolygónak van légköre). A másik jelenség még váratlanabb volt: amikor a Nap és a Vénusz korongja belülről csaknem érinti egymást, köztük sötét folt, az ún. fekete csepp jelenik meg.

A mérést nagy pontossággal kellett volna végrehajtani, de az eredmények csalódást keltettek. Ezért az 1769. június 3.-i következő átvonulás megfigyelését még nagyobb gonddal és körültekintéssel igyekeztek megszervezni. Bécsben, Hell munkahelyén ez az átvonulás nem volt látható, az udvari csillagász tehát lemondott a jelenség megfigyeléséről. Azt tervezte, hogy a számításokat elvégzi majd a mások által mért adatokból. 1767-ben azonban VII. Keresztély dán király meghívta Hellt, utazzék Vardö szigetére, s onnan figyelje meg az átvonulást. Vardö több szempontból is kiváló megfigyelőhelynek ígérkezett: ott május végétől augusztusig a Nap sosem nyugszik le, tehát a jelenség idején sem; másrészt magasan északon fekszik, ami a parallaxis-mérés szempontjából különösképpen előnyös. Igaz, a hely megközelítése nem volt sem könnyű, sem veszélytelen; a vidék gyéren lakott, zord, időjárása sem valami kedvező. Hell már ötvenedik évében járt, mégis vállalta a kalandosnak ígérkező expedíciót, természetesen azzal a feltétellel, ha mind uralkodója, mind rendi elöljárói engedélyezik utazását. Az engedélyeket megkapta; a csillagászt és útitársát Mária Terézia is fogadta, útjuk iránt szeretettel érdeklődött, s azt bőkezűen támogatta. Hell rendtársával, Sajnovics Jánossal 1768. április 28-án indult útnak.

Számítania kellett rá, hogy a zord északi időjárás, a gyakran borult ég meghiúsítja az észlelést. Hogy a sok költség és fáradság kárba ne vesszen, Hell nagyszabású tudományos programot dolgozott ki és végzett is el, melyben többek között meteorológiai, földrajzi, geofizikai, botanikai, zoológiai és néprajzi megfigyelések is szerepeltek. Hogy csak egyetlen eredményét emeljük ki: Norvégia partjainak minden pontján, ahol kikötöttek, gondos csillagászati helymeghatározást végzett – ez volt a térség első precíz földrajzi felmérése. Ezt természetesen Vardöben is megtette, sőt elkészítette a sziget pontos térképét is. Közben kipróbálta a földrajzi szélesség (tkp. a sarkmagasság) mérésére feltalált igen fontos és pontos módszerét; ez ma Horrebow-Talcott eljárás néven ismeretes.

Az okkultáció megfigyelését körültekintően előkészítette társaival, Sajnoviccsal és egy Borgrewing nevű dánnal. A várva várt napon az ég felhős volt, de a jelenség kezdetére mégis kisütött a Nap. Miután a Vénusz kívülről érintette a Nap korongját (1. kontaktus), majd belülről is (2. kontaktus), ismét beborult az ég. Ez komoly aggodalmat keltett, mert Hell jól tudta, hogy e két kontaktus adatai a számításokhoz nem elegendők. A bolygó Nap előtti elhaladását, ami több órát vett igénybe, csillagászaink nem láthatták. Már remélni sem merték, de a Vénusz kilépése előtt ismét kiderült az ég, és a belső, majd a külső érintést (3. és 4. kontaktus) zavartalanul, a lehető legpontosabban sikerült megfigyelniök — mint később megtudták, Európában egyedül. Ezzel expedíciójuk fő célját elérték.

Ugyanekkor a Föld déli félgömbjén James Cook kapitány kutatóútja, amelyet részint épp a Vénusz-átvonulás megfigyelése céljára szerveztek (s amelynek során számos földrajzi fölfedezés született, így pl. Ausztrália, Új-Zéland és Tahiti fölfedezése), szintén sikerrel járt. Cook hajója, az Endeavour művészeket és tudósokat is szállított, köztük több csillagászt. A bolygóátvonulást a frissen fölfedezett Tahiti szigetén észlelték, és följegyzéseik szerint váratlanul érte őket a „fekete csepp” megjelenése. (A megfigyelés idején ott igen meleg volt, ami tovább nehezítette a mérést. A kutatók egészségét is megviselte, olyannyira, hogy az egyik csillagász, Green, belebetegedett és meghalt.) Ez a megfigyelés elengedhetetlenül szükséges volt a napparallaxis kiszámításához, hiszen ez csak úgy lehetséges, ha a Föld legalább két, lehetőleg távoli pontján sikerül adatokat gyűjteni.

Hell az expedícióról hazatérve és eredményeit a Cook-féle expedíció méréseivel egybevetve elvégezte a számításokat, és a napparallaxis értékére 8.70”-et kapott (mai ismereteink szerint kb. 8.80”). Ezt az 1770-ben megjelent könyvében (Observatio transitus Veneris ante discum Solis die 3. Junii anno 1769. Wardoehusii etc.) közölte, ahol a megfigyelés előzményeit, pontos leírását is megtaláljuk. A kötet megjelenése elég sok időbe telt, mert a tudósnak meg kellett várnia a Cook-féle eredményeket, majd elvégezve a számításokat, könyvét a dán király elé kellett terjesztenie jóváhagyás végett, s csak ezután nyomathatta ki. Sajnos az utazás teljes tudományos leírása, amit Expeditio litteraria címen tervezett, nem készült el. Megvan azonban a mű részletes vázlata; ezt olvasva csak sajnálhatjuk, hogy e nagyszerű terv, Hell sok más tervével együtt, a jezsuita rend feloszlatása miatt nem valósulhatott meg.

Az expedíció során Hellnek föltűnt, hogy a lappok beszéde, kiejtése hasonlít a magyarhoz. (Egy levelében így írt: …titok terhe alatt közlöm, hogy az egész északon egészen Ázsiáig elterjedt jeles lapp nemzetségnek fölfedeztük egy népét. Jó Isten, ki hitte volna, hogy mi ugyanazon ősatyától való testvéreket fogunk találni a lapp népben! Magyarok, testvéreink, a mi magyar nyelvünket beszélik, a mi magyar ruhánkat hordják, a mi régi magyar atyáink szokásai szerint élnek, egyszóval, testvéreink…) Ennek jelentőségét azonnal fölismerte, s fölkérte Sajnovicsot, kutassa tovább a dolgot. Sajnovics nekifogott, ám a munkát nehézsége miatt többször abbahagyta. Hell mindannyiszor segítette, buzdította társát, míg végre megszületett az összehasonlító nyelvészet egyik alapvető műve, a Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Maga Sajnovics írja, hogy a művet ugyan ő maga vetette papírra, de elkészülte voltaképpen Hell érdeme. A Demonstratio lényege a magyar és a lapp nyelv közeli rokonságának bizonyítása. Mint úttörő munka, nem mentes túlzásoktól, sőt tévedésektől sem, de értékét ez aligha csökkentheti.

A Vénusz-átvonulásról szóló könyv „késése” miatt Hellt sok támadás érte. Először a nagy francia csillagász, Lalande támadta meg, kétségbe vonva nemcsak eredményeit, hanem Hell tudományos tisztességét is. Ezt Hell az Ephemerides 1773-as kötetében visszautasította, mire Lalande elismerte, hogy tévedett. Sajnos ezzel nem volt vége a támadásoknak, amelyek Hell halála (1792) után lángoltak föl igazán. A bécsi csillagda későbbi igazgatója, Karl Littrow (aki – a budai csillagvizsgáló igazgatójaként szerzett tapasztalatai alapján némi joggal – nem kedvelte a magyarokat), kéziratban vizsgálta meg Hell írásait, és bizonygatta, hogy Hell csalt, a kézirat tele van vakarásokkal, javításokkal, és utólag, más színű tintával készült átírásokkal. Szerinte szerzőnk, miután megkapta a Cook-féle adatokat, eredményeit módosította, hogy magát a valóságosnál sokkal jobb észlelő színében tüntesse föl. Littrownak sokan hittek; Hellt tudományos csalás elkövetőjének hitték, s a napparallaxis értékére Enckének Hell eredményénél sokkal pontatlanabb adatait fogadták el.

Csaknem 100 év telt el, míg egy elfogulatlan kutató, az amerikai Newcomb, utánanézett, mi igaz Littrow vádjaiból. 1883-ban Bécsben járva (egy új műszert akart kipróbálni, de hetekig borult volt az idő) unalmában megnézte Hell kéziratát, melyről ő is úgy vélekedett, mint Littrow korábban. Ám az alapos vizsgálat meggyőzte, hogy a naplóban látható korrekciók (vakarás egyáltalán nincs!) egyszerű tollhibák javításai, amelyek hol erősebben, hol gyengébben fogó tollal, de többnyire közvetlenül a hiba elkövetése után történtek. A tinta sem más színű, hanem — Littrow volt színtévesztő! Newcomb igazolta, hogy a Hellre szórt vádak alaptalanok voltak.

A jezsuita rend 1773-as eltörlésével megszűnt a rend által Hellnek nyújtott támogatás. Ekkor Hell a világi papság kötelékébe lépett, reménykedve rendje újjáéledésében – amit azonban nem érhetett meg. Ha nem is zavartalanul, de folytatta sokoldalú tudományos munkáját többek között néprajz, földrajz, történelem, fizika, teológia tárgyköreiben, természetesen a csillagászat mellett. 1774-ben a naptár ügyében nyújtott be egy tervezetet a bécsi udvarhoz; ennek eredményeképpen kiadhatott egy 1776-os csillagászati naptárt.

Élete vége felé Hell sokat panaszkodott arról, hogy egyes „bécsi firkászok” támadják, rágalmazzák, úgyhogy már alig tud dolgozni és aludni. E „firkászok” alatt Born Ignác lovag értendő, aki valóban goromba támadásokat intézett a csillagász ellen. Pedig amúgy érdemdús férfiú volt: neve mineralógusként vált ismertté – mellesleg Mozart „Varázsfuvolá”-jában róla mintázták Sarastro alakját. De miért támadta Hellt? Csak azért, mert fiatal korában maga is jezsuita volt, ám a rendből kilépet, s attól fogva minden alkalmat megragadott, hogy gyalázza azt. Hell megtámadása ennek csak egyik részlete volt.

E támadások, valamint az egymagában, segítő nélkül végzett, mégis egyre szaporodó munka aláásta Hell egyébként sem szilárd egészségét. 1792 tavaszán meghűlt, s lázas, hurutos betegségéből már sohasem gyógyult fel. 1792 április 18-án, 72 éves korában hunyt el.

Még életében több külföldi akadémia (többek között a párizsi) választotta tagjának. Újabban egy kisbolygót (3727 Maxhell), valamint a Holdon egy krátert neveztek el róla.

Vénusz-átvonulást hazánkból legutóbb 2004. június 8.-án, majd 2012 június 6.-án láthattunk (az előbbit teljesen, az utóbbinak csak az elejét). Az egész jelenség tőlünk legközelebb 2247-ben lesz megfigyelhető.

A Naprendszer

Szerző: Csaba György Gábor

Naprendszerünk, mint közismert, Földünk legszűkebb kozmikus környezete. Kiterjedését nem könnyű meghatározni, hiszen nincsenek a térben kitűzött határai. Jobb híján azt mondhatjuk: a Naprendszer addig terjed ki, ameddig a Nap gravitációja erősebb a környező csillagokénál („dinamikai Naprendszer”). Minthogy viszont a csillagok meglehetősen rendszertelenül oszlanak el körülöttünk, az így meghatározott Naprendszer alakja amőba-szerű, távolról sem gömbszimmetrikus lenne. Átlagban a Naptól mintegy 2,5 – 3 fényév (nem egészen 1 parsec) távolságig tart; talán kényelmesebb egy ekkora sugarú gömbbel modellezni.

Naprendszerünk legbelső részében található a bolygórendszer. Ehhez tartozik központi égitestünk, az egészet gravitációs erejével összetartó Nap; továbbá a nagybolygók, a törpebolygók, a kisbolygók, üstökösök, valamint az interplanetáris anyag, amely porból és ritka gázból áll. Az egészet „átfújja” a napszél, és át-meg áthatják különféle erőterek (interstelláris mágneses tér, elektromágneses sugárzások stb.).

A nagybolygók olyan égitestek, amelyek csillag (esetünkben a Nap) körül keringenek, elég erős a gravitációjuk ahhoz, hogy gömb alakúak legyenek, és pályájuk mentén „kisöpörték” az apróbb égitesteket. Lényegében egy közös síkban keringenek a Nap körül, e síktól csak néhány foknyit térnek el. A törpebolygók is gömb alakúak, de pályájuk mentén nem söpörték tisztára a teret. Nem feltétlenül tartják magukat a Naprendszer szimmetriasíkjához közel. A kisbolygók már ahhoz is kicsik, hogy gömb alakjuk legyen; pályájuk inklinációja lényegében tetszőleges lehet.

A Naprendszer külső tartománya és a bolygórendszer közt a Kuiper-öv helyezkedik el. Ehhez sok kis- és törpebolygó tartozik, melyek meglehetősen ritkán és szabálytalanul oszlanak el. Legkívül az Oort-felhő van, a Naptól 1 – 2 fényévnyire; ezt sok, millió vagy inkább milliárd apró, néhány km méretű üstökösmag alkotja. Őket a Földről nem lehet észlelni; de ha valamiért, valószínűleg a közeli csillagok gravitációs zavaró hatása miatt, egyik-másik beesik a Naprendszer belső terébe, és közel jut a Naphoz, akkor a Nap sugárzása miatt anyaga egy része szublimál, s az üstökösmag körül „kómát” alkot. Ennek anyagát a napszél elfújja, így alakul ki az üstökös „csóvá”-ja. Ez, illetve a rajta szóródó napfény szabad szemmel is láthatóvá válhat. A kis égitest, pályáján tovább haladva, idővel persze újra elhalványul (bár a csillagászok sokáig követni tudják műszereikkel), majd eltűnik: távozik Naprendszerünkből.

Ha egy üstökös pályáját valamelyik óriásbolygó gravitációs hatása úgy módosítja, hogy közel ellipszis alakúvá lesz, akkor ez az üstökös nem repül ki a Naprendszerből, hanem többször is körbejárja a Napot. Minden alkalommal párolog, míg minden illó anyaga elfogy, s csak egy kőhalmaz marad belőle. Ez persze tovább kering, de immár sok apró darabja egymástól független pályán. Idővel szétszóródnak a pálya mentén: létrejött egy meteorraj.

A rendszer közepén levő Nap egy „élete” delén járó sárga törpecsillag. Tömege kb. 2·1030 kg, ami az egész Naprendszer össztömegének kb. 99,8%-a. Körülötte – pontosabban: vele közös tömegközéppontjuk körül – keringenek a bolygók, stb.

A bolygórendszert külső és belső bolygókra oszthatjuk, de ez csak egy mesterséges felosztás. Eszerint belső bolygó a Merkúr és a Vénusz, mivel ezek vannak közelebb a Naphoz, mint a Föld. A többi nagybolygó, a Marssal kezdve, a külső bolygók. Lényeges fizikai tulajdonságaik alapján viszont föld-típusú, illetve óriás– (vagy gáz-) bolygókat különböztetünk meg. A Föld-típusúak a Merkúr, Vénusz, Föld és a Mars. Ezek kicsik, átlagos sűrűségük nagy (3,93 és 5,51 g/cm3 közt), légkörük nincs vagy vékony, holdjuk nincs vagy kevés (a Földnek 1 holdja van, a Marsnak 2 egészen kicsiny és szabálytalan alakú). Ellenben az óriásbolygók, a Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és a Neptunusz hozzávetőlegesen egy nagyságrenddel nagyobbak, mint a föld-típusúak, légkörük vastag és sűrű; átlagsűrűségük kicsi (0,69 és 1,64 g/cm3 közé esik), sok holdjuk és gyűrűrendszerük van. A két bolygótípust egy kisbolygó-övezet is elválasztja egymástól: sok kisbolygó kering a Mars és a Jupiter pályája közt.

Ha a rendszer méretarányait akarjuk elképzelni, tekintsük át 100 milliószoros kicsinyítésben. Ekkor a Föld kb. 13 cm átmérőjű, majdnem pontosan gömb alakú labda; rajta 0,08 mm magas, pici ránc a Himalája. Ha rálehelünk a golyóra, s lesz rajta egy vékony pára-réteg: ez vastagabb, mint az óceánok.

A Föld-labdától kb. 4 méterre kering egy dió: a Hold. A Nap 1,5 km-re van, 14 m átmérőjű forró, fényes gömb. A Kuiper-öv a Naptól mintegy 60 km-e kezdődik. A legközelebbi állócsillagok, a Nap „testvérei” ebben a modellben legalább 400 ezer km-re lennének, tehát még a valódi Holdnál is messzebb. (E 400 ezer km-ből már megtette az ember az első 4 métert, a Holdig. Ezt nevezik néha úgy, talán némileg nagyképűen: a világűr meghódítása…)

A Voyager-szondák már elhagyták a bolygórendszert, s most a Naprendszer külső tere felé haladnak. Még sok évezredbe telik, amíg áthaladva az Oort-felhőn, kijutnak Naprendszerünkből a csillagközi térbe. Igaz, gyakran olvasunk olyan hírt, amely szerint e szondák már „hivatalosan” is elhagyták a Naprendszert. Ezekben a hírekben a Naprendszer határát a heliopauzával, a nap által létrehozott „plazmabuborék” határával veszik azonosnak. Ez valahol 18 milliárd km-nél van, modellünkben tehát a Naptól kb. 180 kilométerre. Kétségkívül van különbség a heliopauzán kívüli és belüli plazma fizikai adatai közt, ezért a határt így is lehet definiálni. Ekkor a Naprendszert sokkal kisebbnek tekintjük, mint a „dinamikai” definíció szerint, és ami elég furcsa lenne: ekkor az Oort-felhő már – messze a „határon túl” lévén – nem tartoznék rendszerünkhöz.

Könyvajánló: Van-e élet a Földön kívül?

Johannes Dorschner könyve egy, az embert már régóta foglalkoztató kérdésre keresi a választ: “Egyedül vagyunk a Világegyetemben?

Van-e élet a Földön kívül? Gondolat Zsebkönyvek, 1975. ISBN 963-280-111-3

A szerző a problémafelvetés után felvázolja többek között az extraterresztiális élet számunkra elérhető bizonyítékait, bemutatja a földi élet keletkezését, ismerteti a Naprendszer égitestjeit asztrobiológiai szemszögből, betekintést nyújt a rádióhullámok természetébe, illetve bemutatja a szupercivilizációk egyik lehetséges osztályzását.

Érdemes beszerezni!

Vulcan, a sosemvolt bolygó – felelős szerkesztőnk előadása a Galileo Webcaston!

A közkedvelt tudományos csatorna, a Galileo Webcast jóvoltából április 8-án szerdán 20:00 órától, A Vulcan, a sosemvolt bolygó címmel felelős szerkesztőnk, Kovács Gergő előadását hallgathatják meg az érdeklődők és kedves Olvasóink.

Az internetes közvetítés a http://www.galileowebcast.hu/ és a https://www.facebook.com/galileowebcast/ webcímeken követhető nyomon.

Naprendszerünk más léptékben

Szerző: Szklenár Tamás

Mindennapi életünkben könnyedén fel tudunk dolgozni olyan távolságokat, amelyek számunkra megszokott léptéket képviselnek, így nem esik nehezünkre tervezni olyan távolságokkal, amelyek lakóhelyünkön belül vagy hazai városok között jellemzőek. Külföldi utazások, hosszabb utak alkalmával tudatosul igazán bennünk bolygónk valós mérete. A Föld önmagában hatalmas és a modern közlekedési eszközök nélkül, gyalogosan bejárni élethosszig tartó küldetés lenne. Viszont amint kilépünk a bolygóközi, sőt csillagközi térbe, a mindennapi távolságok eltörpülnek a Világegyetem méretei mellett.

Ahhoz, hogy ezeket a léptékeket megfelelően ábrázolhassuk, arányosan átméretezett modellekre van szükségünk. Így nem csak az égitestek egymáshoz viszonyított méretét, hanem azok távolságát is érzékeltetni tudjuk. Ebben a cikkben olyan méretskálát alkalmazunk, amelyet könnyedén elkészíthet mindenki, felhasználható bárki számára, aki érdeklődik a téma iránt, de az oktatásban, szakkörök számára is hasznos lehet. Számításaink az égitestek jelenleg ismert átlagos sugarán és Naptól vett távolságán alapulnak.

Kezdjük egy egyszerűbb esettel és próbáljuk meg modellezni a Föld és Hold rendszerét. Földünk átlagsugara – kerekítve – 6373 km, így átmérője 12 746 km, a Hold esetében utóbbi 3475 km (3,7-szeres méretkülönbség). A két égitest átlagos távolsága 384 399 km. Ez még egy viszonylag könnyebben elképzelhető távolság annak, aki sokat vezet élete során. Olyan modellt kell készítenünk, amely befér egy nagyobb szobába, esetleg osztályterembe. Legyen a két égitestünk arányosan megváltoztatott távolsága 5 méter! Ebben az esetben Földünk modellje 16,6 cm átmérőjű, míg a Hold átmérője 4.5 cm. Előbbi számára használhatunk egy 2-es méretű futball- vagy kézilabdát, utóbbi részére egy pingponglabda is megfelelő.

Érdekességképpen vegyük hozzá Napunkat is ehhez a modellhez! Központi csillagunk átmérője ebben az esetben egy nagyobbacska busz hossza, kerekítve 18 m, amelyet a már elkészített Föld-Hold modelltől 2 km-re kellene elhelyeznünk.

Ebből rögtön látszik, hogy amint kilépünk a Föld-Hold rendszerből, a méretek modellezése igen problémássá válik. Kis számolással és egy nagyobb léptékű kicsinyítéssel azonban megoldható a dolog. A Nap átmérője kerekítve 110-szerese bolygónkénak. Ez lesz a kiindulópontunk. A modellünket pedig helyezzük el egy focipályán, amelyből bárki könnyűszerrel talál egyet az országban. A futballpályák hivatalos mérete igen tág skálán mozog, a csatolt képen látható pálya hossza 109 méter (a cikk írója szülővárosának, a szarvasi sportpályának méretét használta).

A Naprendszer „focipálya modell”

Új modellünkben a Nap átmérője 110 mm, míg Földünké 1 mm. A valóságban a két égitest távolsága 150 millió km, amelyet 1 Csillagászati Egységnek is nevezünk. Helyezzük napmodellünket, a 11 cm átmérőjű gömböt (labdát) a gólvonalra, ettől kezdve ő lesz a kapusunk! Ettől 11,86 m-re lesz Földünk, így szinte kijelöli a büntető pontját is. A további távolságokat és méreteket táblázatos formában láthatják olvasóink.

Naprendszerünk négy kőzetbolygója, a Merkúr, Vénusz, Föld és a Mars helyezkedik el legközelebb központi csillagunkhoz. Modellünkben a Mars már éppen nem fér a tizenhatoson belülre.

A Mars és a Jupiter között elhelyezkedő aszteroidaöv még bőven ebben a térfélben található.

A Jupiter, Naprendszerünk legnagyobb bolygója már a másik térfélre kerül, a Szaturnusz pedig már éppen lecsúszik a pályáról.

Amennyiben szeretnék az Uránuszt és a Neptunuszt is ábrázolni, úgy még több egymás mögé festett pályára van szükségünk. Az Uránusz 228 m-re lenne a kapustól (Nap), míg a Neptunusz távolsága ebben a méretskálában 357 m-nek adódna. A hányattatott sorsú Plútó közel fél km-re kerülne kapusunktól.

Nem teljesen tisztázott, hogy Naprendszerünk határa hol húzódik, nem tudjuk pontosan, hogy mikor lépünk át a csillagközi térbe. A Naprendszer jelenleg elfogadott sugara körülbelül 100 000 Csillagászati Egység, ez mintegy 1,5 fényév. Focipálya modellünkben ez a határ 1186 km-re lenne, egészen Amszterdam városáig kellene utaznunk.

Miután már képzeletben kiléptünk a csillagközi térbe, látogassuk meg legközelebbi csillagszomszédunkat! A Naphoz legközelebb elhelyezkedő csillag a Proxima Centauri, amelynek távolsága 4,2 fényév. Jelenlegi technológiai eszközeinkkel ez emberi időskálán elérhetetlen távolság, de kis modellünkben elég, ha Izlandig utazunk, Reykjavík városáig.

Égitest Modell mérete Modell távolsága
Nap 110 mm
Merkúr 0,4 mm 3,65 m
Vénusz 0,95 mm 8,6 m
Föld 1 mm 11,86 m
Mars 0,5 mm 18 m
Jupiter 11,2 mm 61,7 m
Szaturnusz 9,5 mm 113,6 m
Uránusz 4 mm 228 m
Neptunusz 3,9 mm 357 m
Plútó 0,19 mm 474 m
Naprendszer határa 1186 km
Proxima Centauri 17 mm 3183 km

Valószínűleg már kellőképpen zsong fejünk a sok-sok számadattól és Naprendszerünk, illetve az Univerzum méreteitől, azonban egy utolsó adattal még szolgálnunk kell. Naprendszerünk a Tejútrendszer nevű galaxis, egy hatalmas és lenyűgöző csillagváros részét képezi, amelyben jelenleg körülbelül 200-400 milliárd csillag található. Galaxisunk modellbeli átmérője éppen akkora lenne, mint Földünk és a Nap valós távolsága, 1 Csillagászati Egység, vagyis 150 millió kilométer. Ebben a hatalmas méretskálában pedig ott a mi focipálya modellünk, amely talán egy kicsit segíthet a körülöttünk lévő világ méreteinek megértésében.

Vulcan, a sosemvolt bolygó

Szerző: Kovács Gergő

1840-et írunk. A francia matematikus, Urbain Jean Joseph Le Verrier a Merkúr pályáját tanulmányozta. Munkáiban a planéta mozgását a newtoni fizika eszközeivel akarta előrejelezni, azonban a bolygó előre kiszámított pályája és az égitest tényleges mozgása között – a legpontosabb számítások ellenére – folyamatosan maradtak különbségek. Ezt az eltérést a matematikus egy eddig felfedezetlen, a Nap és a Merkúr közt keringő bolygónak tulajdonította. Az égitestet Vulcannak/Vulcanusnak nevezte el, a tűzhányók, kovácsolás és sivatagok római istene után.

Urbain Jean Joseph Le Verrier (1811-1877)

Le Verrier tézisét az is alátámasztotta, hogy a pályaháborgásokat figyelembe véve már sikerült felfedeznie egy bolygót, a Neptunuszt, 1846-ban. Az égitestre az Uránusz pályájában keletkező zavarok vizsgálata során bukkant rá, a Neptunusz pedig ott volt, az égbolt azon szegletében, ahol azt Le Verrier előre kiszámította. A sors iróniája, hogy az angol John Couch Adams számításai is helyesek voltak a Neptunusz térbeli helyzetét illetően, azonban Sir George Airy, angol királyi csillagász és a Cambridge-i obszervatórium vezetője, James Challis “mulasztásai” által a Neptunusz felfedezése Le Verrier és a berlini csillagda igazgatója, Johann Gottfried Galle érdeme lett.

Le Verrier riadóztatta a csillagász “társadalmat”, melynek köszönhetően a Vulcan a nemzetközi bolygóvadászat fő célpontja lett. Egyesek, például Edmond Modeste Lescarbault, saját készítésű teleszkópjával látni vélte a bolygót, mint a Nap korongja előtt gyorsan elhaladó apró pontot. A szkeptikus hangok és a bizonytalan megfigyelések ellenére Le Verrier elmélete masszívan tartotta magát, még az 1877-ben bekövetkező halála után is. Sőt, egy 1878-ban bekövetkezett napfogyatkozás kiváló alkalmat kínált (volna) a Vulcan megfigyelésére. Neves csillagászok vélték látni a bolygót, a nagy hírverés után, miszerint felfedezték a bolygót, kiderült, hogy csillagok voltak csupán…

A Vulcan-t még mindig nem látta senki, továbbá a Merkúr különös, gravitációs módon zavart (ún. perturbált) mozgásának oka továbbra is ismeretlen maradt. Ennek ellenére rengeteg tudós, köztük hazai csillagászok is, felfokozott érdeklődést tanúsítottak a bolygó iránt:


Kassai Raisz Miksa: A vulkán bolygó

Több év óta a naprendszerhez tartozó bolygók abszolút mozgása mathematikai törvényeinek kiszámításával foglalkozván, számításaimnak egyik eredménye azon következtetésre vezetett, hogy a Nap és Merkur közt még egy bolygónak – a több csillagásztól is feltételezett – Vulkán bolygónak kell léteznie. Erre nézve számításom eredménye a következő:

A VULKÁN bolygó átmérője (tengelye) = 724.9752 km.; útja pályájában egy nap alatt 5,502,355 km.; egy óra alatt 229,264 km.; tropikus mozgása egy nap alatt 98,059.16 km.; a Naptól való távolsága 11,436,932 km. Évi periodikus mozgását 13.21651 nap alatt végzi.

Természettudományi Közlöny XCIII. kötet, 202-ik füzet

1886 június


A Vulcan keresése még több évtizedig folytatódott, de tényleges felfedezés soha nem született, hisz’ soha nem is létezett ez a planéta. Majd 1915-ben bombaként robbant a tudományos világba Einstein relativitáselmélete, mely tökéletesen megmagyarázott mindent, így a Vulcan nemlétét is: az einsteini fizika szerint a Nap óriási tömege miatt képes “meggörbíteni a teret és időt”, a Merkúr pedig olyan közel kering központi csillagunkhoz, hogy már ebben az eltorzult téridőben kering. Az einsteini fizika így magyarázatot adott a Merkúr különös mozgására, többek között a bolygó perihéliumvándorlására is. Ezt a jelenséget, vagyis az égitest napközelpontjának folyamatos mozgását a klasszikus, newtoni fizika csupán egy másik égitest zavaró hatásával tudta megmagyarázni.

A Merkúr perihéliumvándorlása

Ahogy Isaac Asimov mondta, a Vulcan örökre le lett radírozva az égboltról. A csillagászok nyilvántartásaiból ki-, a térképekről lekerült. A korábban történt bolygóészlelések pedig minden bizonnyal napfoltok vagy csillagok voltak. A Vulcan története pedig arra tanította az embert, hogy a természet törvényei bonyolultabbak, mint hinné.

Források: [1] [2] [3] [4]

A Košice meteorit

Szerző: Kereszty Zsolt
MMT, MCsE, MetSoc, IMCA, IMO
2020. február 28.

Előzmények

2010. február 28.-a vasárnapra esett. Kelet-közép Európában a szokásos tél végi felhős időjárás uralkodott, a Kassától nyugatra eső erdőket, dombokat, völgyeket hó fedte, de egyébként száraz idő volt. Az emberek jó része, mint minden vasárnap este, már lefeküdt vagy lefekvéshez készülődött, a kitartóbbak az USA-Kanada világbajnoki hokidöntő hosszabbítását nézték (2:3 lett…). Míg nem 22:24:45 UT-kor (23:24:45 KözEi) a teliholdnál jóval fényesebb robbanó tűzgömb szelte át az éjszakai égboltot.

A kassai tűzgömb biztonsági kamerás felvételei, Telkiből és Örkényből – ez a két legjobb videofelvétel a jelenségről

A nappali világosságot okozó, erős fényű bolidát Magyarországról, Szlovákiából és Lengyelországból is látták, előbbi két országban a felvillanás után pár perccel megdöbbentően hangos hangrobbanást és egyéb elektrofónikus hangokat hallottak. A döbbent szemtanúk több kisebb és egy nagyobb zöldes színű robbanást említettek, de károkról, sérülésekről és különösen becsapódó meteoritokról a reggeli TV-s hírek sem szóltak. Amatőr-csillagászati és meteoros szakmai körökben hamar híre ment a látványos tűzgömbnek, de mivel felhős volt az ég a magyar és külföldi meteorkamerás hálózatok nem detektálták azt, fényképet, video felvételt ekkor még senki nem látott. Szakmai körökben másnap megindult az adatgyűjtés, hogy ki, hol, mit látott, kinek lehetnek felvételei amiről többet lehetne megtudni. Az esemény után néhány napon belül komoly cseh-magyar-szlovák csillagászati együttműködés bontakozott ki a kamerás felvételek megtalálására, a tűzgömb pályájának meghatározására és az esetleg földre hullott meteoritok hullási zónájának kiszámítására. A Cseh Tudományos Akadémia részéről a tűzgömb pályaszámoló és meteorit hullásokban szakértő Jiří Borovička, Pavel Spurný, a Szlovák Akadémia (SAS) részéről Juraj Tóth (Comenius Egyetem, Pozsony) és kollégái, magyar részről az MCSE-től többen, így Igaz Antal, Sárneczky Krisztián, Kiss László a KFKI-ból Vizi Pál és mások vettek részt a munkában. Kalandos módon és szisztematikus kutatással, de végül 3 magyar és egy szlovák biztonsági kamera felvételét sikerült megszerezni, amin részben vagy teljesen látszott a jelenség. Ezekből a Budapest melletti Telki (Meszlényi Tamás kamerája, 5 fr/sec, 13 db használható frame) és Örkény (Fazzi Daniella és Vass Gábor kamerája, 5 fr/sec és 6 db használható frame) illetve egy budapesti (Asztalos István kamerája, 12,5 fr/sec, 50 db használható frame) kamera felvételeit lehetett kiértékelni. A szemtanúk beszámolói és a videók alapján a leggyorsabb – de nem pontos – ún. sík-összemetszéses módszerrel többen is meghatározták (Vizi március első napjaiban!), hogy ha hullott is meteorit akkor azt Szlovákiában kb. Kassától délre, nyugatra kell keresni. Közben a cseh tűzgömb pálya specialista Borovička és társai kiértékelték a videókat és néhány km pontos hullási szórásmező térképet számítottak (március 11.), melyet megosztottak szlovák kollégáikkal. Ezt azért fontos kiemelni, mert lényegében magyar biztonsági kamerák felvételei alapján sikerült hullási zónát behatárolni. Azt is lehetett tudni, hogy a meteortest kellően mélyre érkezett ahhoz, hogy számottevő valószínűséggel meteoritokat találhassanak a kalkulált pozíció körzetében. A problémát már csak az okozta, hogy a Kassa városától kissé észak-nyugatra eső szórásmezőben, Vyšný Klátov (Felsőtőkés) és Nižný Klátov (Alsótőkés) falvak környezetét a keresést gátló jelentős hó borította, ezért meg kellett várni annak elolvadását.

A meteoritok keresése

A helyszínre J. Tóth, L. Kornoš szlovák kutatók érkeztek elsőként, március 12.-én, 30 interjút készítve a helyi szemtanúkkal, lakosokkal, bár a hó miatt még nem kerestek ekkor. A melegedő időjárás, olvadás hatására végül március 20.-án indult meg a helyszíni keresés J. Svoreň és Tóth vezetésével. A 8 tagú csatárláncban felvonuló csapat vezetője Tóth, az autó parkolóból való indulástól számított 40. percben találta meg az első meteorit példányt, ami kiugróan gyorsnak számít. Azon a napon, 100 m-re az elsőtől még egy másikat találtak (81,3 gr). A második keresési napon, 21.-én egy másik területet néztek át – „Alpinka resort” – itt 11 példányt találtak (2,75 – 106,1 gr). A következő napokban a kereső csapat kiegészült, további szlovák, cseh kutatókkal, egyetemistákal, önkéntes keresőkkel, illetve az MCSE-től 4 fővel. Kubovics Imre professzor (ELTE), Vizivel és jómagam is járt a helyszínen, többször is. Március 25.-ig a különböző expedíciók 61 db meteoritot találtak, később október. 28-ig még 17-et, a 0,57 gr-tól egészen a 2,1674 kg-ig, összeségében 4,3 kg-ot. A szabad szemmel folyó keresés átlagos találati aránya 2,6 darab/személyre adódott, egy darab meteoritot pedig átlag 10 óra alatt talált egy fő, ami kiemelkedően jónak számít.

J. Tóth végül március végén nemzetközi sajtótájékoztatón mutatta be az elsődleges vizsgálatok szerinti kondrit meteoritokat és számolt be a három ország kutatóinak értékes eredményeiről.

A szlovák és cseh kutatók kereső csapata (fekvő sorban piros kabátban az expedíció vezetője, Dr. Juraj Tóth)
jobbra az első megtalált – 17,3 gr tömegű – meteorit 2010. március 20-án

Kissé bonyolította a helyzetet, hogy Szlovákiában az ottani törvény értelmében, minden feltalált meteorit a Szlovák Államé, keresni is csak akadémiai, intézeti engedéllyel lehet. Manapság ez a helyzet minden országban más és más, nálunk pl. nincs ilyen törvény, Szlovákia viszont talán a legszigorúbbak közé tartozik és ilyen csak néhány van a világon. Hogy ez jó-e vagy sem azt nem tisztem megítélni, inkább ezt az időre és a gyakorlatra bíznám, annyi azért mondható, hogy minden törvény annyira jó amennyit betartanak belőle. Hogy szomszédunknál túlságosan nem működhet minden e téren „flottul”, azt talán az a tény is mutatja, hogy a hullás legnagyobb tömegű, 2,37 kg-os darabját Németországból kellett visszahozniuk 2012-ben. Így nem lehet csodálkozni, hogy 2010. március-áprilisában megjelentek a felsőtőkési erdőkben, mezőkön a professzionális és kalandvágyó meteorit-vadászok, privát keresők, hiszen a meteorit, különösen a ritkának számító európai szemtanús hullású meteorit, nem csak tudományos, hanem pénzben kifejezhető értékkel is bír és minden gyűjteményben szívesen látott darab. Ezt követően hamarosan megjelentek az első eladó kassai példányok a világ meteorit piacán. Amik aztán hamar eljutottak külföldi – és szlovák – magángyűjtőkhöz, intézetekhez, akkoriban a kassai hullás bizony szakmai körökben „slágercikknek” számított. A szlovák kutatók a kereskedelmi célra értékesített példányok piacon elérhető GPS és tömeg adatai alapján, tovább 140 meteorittal bővítették az adatbázisukat, ami így már 218 db-ra és 11,3 kg-ra nőtt. Mindent természetesen nem tudtak katalogizálni, csak én magam, a világ jelentősebb meteorit kiállításain, vásárain jelentős kassai mintákat, akár nagy méretű (70 dekás) példányokat is láttam régebben. Az USA-ba került egy olyan, párját ritkító példány is, ami egy korhadt fába csapódott és a megtaláló kivágta a kb. 1 m hosszú fahasábot benne a meteorittal, ez talán a 2. ilyen in-situ példány a világon, amikor egy fában állt meg a meteorit. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy honfitársainkhoz, hazai intézetekhez is eljutottak kassai kondritok, akár összesen 1 kg is.

71 gr-os Košice meteorit ami egy korhadt fában állt meg, a fát elvágták és eladták a meteorittal együtt (J. Utas, USA)
A szerző a Košice szórásmezőben

Mint minden ilyen szintű törvényi retorzió, – mint pl. a szlovák meteorit tulajdonlás – előbb utóbb elévül, ami ebben az esetben 2020. február-márciusától fog megtörténni, tehát ezután Szlovákiában sem büntethető senki a kassai meteoritok birtoklása miatt. Ismerve a hivatalos keretek közt feltalált és a piacon megjelent meteoritokat, valamilyen hibahatárral de megbecsülhető a hullás reális tömege, amit én kb. 300-400 db-ra és 15-20 kg-ra tennék. Ez jelentős darabszámú és tömegű hullásnak számít, talán 1-2 évente van ilyen az egész világon! És azt sem szabad elfelejteni, hogy a szűkebb régiót tekintve hazánkban 1944-ben (Mike L6 kondrit) és a jelenlegi szlovák határokon belül pedig 1895-ben (Nagy-Borové L5 kondrit) volt utoljára szemtanús meteorit hullás.

A legnagyobb Košice meteorit példányok, fentről lefelé 2,36 kg és 2,17 kg és a sajtótájékoztatóan bemutatott minták 2010. márciusában

A meteorithullás szórásmezője

A precízen dokumentált találási koordináták, tömegek alapján felrajzolható az egyes meteoritok hullási térképe, azaz a szórásmező. A szakirodalom szerint és a valóságban is ez egy jól körülhatárolt ellipszisen alakú terület, így van ez ennél a meteoritnál is. J. Borovička számításai szerint a Felsőtőkés mellett előre várt szórásmező mérete 5 x 3 km, amivel nagyon jól összecseng, hogy a 218 db meteorit 90%-át valójában egy 2,6×1,2 km méretű ellipszisben találták. Ez azt mutatja, hogy a számítások hiába rendelkeztek nagyon pontatlan és kevés számú bemenő adattal, a cseh kutató mégis nagyon pontosan tudta megadni a várható lehullási zónát. Hogy tényleg ennyire jó a modell vagy épp szerencséjük volt, éppen a negatív és pozitív irányú hibák oltották ki egymást vagy épp más történt azt nem tudjuk. Mindenesetre nagyon ritka, hogy minden így összevágjon.

A kimért szórásmező térképén jól látható, hogy a két fődarab egymástól messze a szórásmező belsejében található

A meteorit szórásmezejének mintázatát részletesebben megvizsgálva számos furcsaságot vehetünk észre, megfigyelhető, hogy a 2,37 és 2,17 kg-os két legnagyobb meteorit nem a haladási irány szerint leginkább előrébb helyezkedik el, hanem hátrébb és egymástól 1,4 km-re, ami rendkívül szokatlan. Ugyanis a legnagyobb darabok sötétrepülés közben a tehetetlenségüknél fogva inkább előre felé repülnek, ráadásul a magaslégköri szelek sem tudják annyira torzítani hullási pályájukat, mint a kisebb daraboknál. A szórásmező ellipszisének nagytengelye mentén hosszában és ahhoz közel a kisebb, 10 gr és a közepes 10-100 gr nagyságú meteoritok nagyjából egyenletesen szóródtak. Ez megint eltér a megszokottól, ugyanis a kisebbekből egyre többet kellene találnunk a haladási irány szerint egyre hátrébb.

A meteorit számított és kimért szórásmezője, széllel számolva és anélkül, illetve a 3D-s tömeg eloszlása, jól megfigyelhető a két csoport

Ha a megtalált a meteoritok tömegét a földrajzi koordináták szerint 3 dimenzióban ábrázoljuk, akkor észrevehető, hogy a két fődarab hoz tartozóan, két jól illeszkedő egyenletes tömegeloszlású meteorit koncentráció tartozik. Ez teljesen eltér a jellegzetes szórásmező térképektől. Az említett anomáliákat feltehetően a bolida különös fragmentációja okozza, amit úgy tűnik ki is mértek a kutatók (ld. később). Emellett megadom az – ismert, publikált – legnagyobb példányok tömegadatait gr-ban: 2360, 2167, 740, 316, 246, 209.

A meteorit típusa és összetétele

A megtalált meteoritpéldányokat elsőként mindjárt két kutatói csapat is vizsgálta, egyikük Daniel Ozdín (Comenius Egyetem, Pozsony), másikuk a neves magyar kutató Kubovics Imre (ELTE, Bp.), mindegyiküket van szerencsém ismerni és vizsgálatokról tőlük első kézből tájékozódni.

A kézbe vett meteoritokról szakértő szem, már a helyszínen megállapíthatta, hogy bizony a gyakori kondrit típushoz tartozik, mely a kőmeteoritok legelterjedtebb fajtája. A matt, szemcsésen csillogó, fekete olvadási- ún. kőzetüveg kéreg és a hozzá tartozó jelentős, de a vasmeteoritokhoz képest jóval kisebb tömeg is tipikus kondrit jellemző. A törött felületek szilikátokra jellemző világosszürke színe, a lerepedt részek vékony fekete vonalhálózata szintén kondritos tulajdonság. A keresésnél mindig zsebben lévő mágnes is segíthetett, hiszen a kondrit vasnikkel tartalma miatt vonzódik az erős mágneshez. Így mire a laborba ért a minta, már csak a típus, petrológiai osztály és a finom részletek meghatározása maradt hátra.

A kutatók elkészítették a mikroszkóp tárgylemezre ragasztott polírozott felületű vékonycsiszolati mintákat, amit elsőként polarizációs mikroszkóppal vizsgáltak. Megerősítették, hogy kondrit meteoritról van szó, kissé elmosódott határvonalú de valódi kondrumokat láttak benne, a petrológiai osztály 5-s lett. A fémtartalom, Fe 12,46 w%, az átlagos kondrum és a FeNi szemcseméret alapján, pedig H kondrit, azaz a hullott meteorit a gyakori H5 típusú kondrit. Ez adja az ismert hullások egyik legnagyobb részét, H típus ~33,8%, L típus 37%, a két leggyakoribb pedig az L6 és utána a H5.

Saját Košice meteorit vékonycsiszolatom keresztpolarizált fényben készült felvétele, megfigyelhető az erős termális metamorfózis (800-1000 C fok) és az újrakristályosodás

A meteorit makroszerkezete alapvetően breccsás, benne apró finom, fekete olvadékzsebekkel, sokkolt erekkel. Ez mindig azt vetíti előre, hogy a meteorit anyaga akár több impakt (becsapódásos) jellegű ütközést szenvedett el korábban a Világűrben. A kimért sokkoltsági fok az 1-től 6-ig tartó Stöffler-féle skálán közepes, azaz S3 lett. A mállási fokozat (angolul weathering), mivel friss hullású meteoritról van szó, a 0-5-s skálán természetesen az egyáltalán nem mállott, azaz W0 fokozatú lett. A hullás után begyűjtött példányok szinte egyáltalán nem oxidálódtak, a később 5-10 év múlva begyűjtöttek pedig már erős mállást mutatnak belül, de olvadási kérgük így is fekete. Visszatérve az Ozdín-ék által kimért közepes fokú sokkoltságra, a jellegzetes monomikt regolit breccsa szerkezet tudnivalólag gyengíti az anyagot, egy tömöttebb, homogénebb kondrit állaghoz képest. Ez lehet az oka a Borovička-ék által kimért 57 km magasságban történt „könnyed” fragmentációra, a mérések szerint ugyanis a meteortest anyaga már 0,09 MPa dinamikus stressz hatására szétesett.

Košice meteorit vékonycsiszolatomról készült keresztpolarizált és visszavert fényű mikroszkópos felvételek balra: olivin kondrum részlet, jobbra: fémes FeNi szemcsék az opak ásványok közé ágyazódva (tipikus kondrit)

19 db meteoritot nem roncsolásos, besugárzásos módszerrel is megvizsgáltak és a Co60 és Al26 izotópok aránya azt mutatta, hogy az eredeti meteoroid 100 cm +/- 10 cm méretű lehetett, kicsit más de nem túl eltérő eredményt adott a dinamikus lassulásból származó számítás, ami ez esetben 123 cm. A He, Ne, Ar semleges gázok vizsgálatára alapozva a meteorit kozmikus kitettségi ideje – CRE – 5-7 millió év, ami jól korrelál a H kondritok ilyen adatával. A CRE – Cosmic Ray Exposure – az az időtartam amit a meteoroid az eredeti forráségitestjéből kiszakadva a Világűrben tölt a lehullásáig.

A meteorit kimért geokémiai összetétele pedig a következő: főként olivin (Fa18.6) és alacsony Ca-tartalmú piroxén (Fs16.6), FeNi és szulfidok, de jelen van kisebb mennyiségben diopszid (Fs6Wo46), augit (Fs8-15 Wo26-43), albit (Ab82An12Or6), kromit, klorapatit, merrillit, troilit, kamacit, ténit és tetra-ténit.

Érdekesség, hogy a hullott darabok között relatív gyakori volt az olyan felületű amit csak részben fedett fekete olvadási kéreg, ezt közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy nem a fragmentációkor és nem a levegőben keletkezett friss törés, hanem más folyamat eredménye. A kutatók úgy gondolják, hogy ezek a minták vagy a meteortest mélyéből származnak, szakadtak fel és/vagy annyira alacsony magasságra jöttek le az utolsó fragmentálódáskor, amikor már leállt az abláció és nem tudott olvadt réteg rádermedni a test felszínére.

A részletes kutatási eredményeket a szlovák kutatók később benyújtották a Meteoritical Society Nevezéktani Bizottságához, ami 2011. június 27.-én Košice néven, H5 típussal befogadta azt a Meteoritical Bulletinbe. Link itt: https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=53810

A következőkben a 2010-2016 között megjelent cikkekből, tanulmányokból válogattam a legfontosabb kutatási eredményeket. Külön hivatkozásokat itt most nem adok meg, a cikkekben fellelhetőek a további részletes adatok.

Itt jegyzem meg, hogy a Meteoritical Society által kiadott „Meteoritics&Planetary Science” folyóirat, – röviden MAPS – 2015 májusi száma jelentős cikksorozatot szentelt kimondottan a Košice meteoritnak. Ez talán azért is nagy jelentőségű, mert a MAPS a meteoritikai kutatások egyik vezető kiadványa.

A bolida

A felrobbanó tűzgömb részletes elemzéséhez a kutatók 7 radiométer (fénymérő), 3 videokamera és 6 földrengésjelző obszervatórium változó pontosságú de kimérhető adatsorát tudták felhasználni.

Az Európai Tűzgömb Hálózat (EN) kamerái radiométerekkel vannak felszerelve, amik a teljes égbolt fényerejét 500 Hz-es mintavételi frekvenciával és nagyon pontos időfelbontással mérik. Ezek még felhős égbolt esetén is működnek, esőt, havat kivéve. A rögzített fénygörbéből a meteortest széttöredezésére, fragmentációjára lehet következtetni, amit az extrém lassulással együttjáró nyomásváltozás (nyomás-stressz) okoz. Mint később kiderült 7 db ilyen fénygörbe adatait is megtudták szerezni, amikből a két legjobbat, a cseh Kuchařovice és Kunžak állomások adatait használták, bár ezek is 350-450 km-re voltak a hullástól. Mindkét állomás erős kitörést mutat 4,7-4,8 másodperccel a 22:24:45 UT időpont után, ez tehát a legnagyobb robbanás kimért időadata. Ezzel nagyon jól korrelálnak az említett Budapest melletti biztonsági kamerák fénygörbe adatai, ráadásul azok közelebb, 150-200 km-re voltak az eseménytől.

A Košice bolidáját 6 földrengésjelző obszervatórium is érzékelte és ezekből is lehet idő és energia terjedési adatokat számítani. Ebből a változatos adathalmazból cseh és szlovák kutatók rekonstruálhatták a hullás valószínűsíthető részleteit, ami mint később kiderült számos meglepetést tartogatott.

A Košice tűzgömb pályájának vetülete és a megtalált meteoritok
(jobb fent elől Alpinka környékén)

A meteortest lassulási görbéje, jobb fent a két darabra szakadt végső tömeg láthatóan elválik

Az adatok szerint a bolida végig szlovák terület felett Ny-D-ny-i irányból K-É-K-irány felé repült és a vízszintessel – viszonylag meredek – 60 fokos szöget zárt be. A videókról kimért felvillanási és kihunyási magasságok a rossz mérhetőség miatt nem pontosak, 55,2 km (Telkiből) és 17,4 km (Örkényből). A meteoroid számított légkörbe lépési sebessége 15,0 ± 0.3 km/s, (ez lassúnak számít!), ami a pálya végén észlelhető megmaradt főtestnél, alacsonyabb magasságon már 4,5 km/s-ra csökkent. Érdekesség, hogy videókról, a pálya végén a fő tömegről markánsan leváló 2. fragmentum azonosítható, ami kb. 3 km-re volt a főtest mögött és 3 km/s-ra lassult.

Az abszolút fényességet -18 mg-ra becsülik, ezáltal a mai terminológia szerint a Košice egy szuperbolida.

A bolida anyagának fragmentációja

A korábbi meteorit hullásokkor használt és ott jól szereplő cseh elméleti modellek – a lassulásból, fénygörbéből, stb – a meteoroid kezdeti tömegét kondritos testre kb. 3500 kg-nak becsülték, ami 1,23 m átmérőnek felel meg. (A nem túl pontos abszolút fotometria miatt 3-as bizonytalansági tényezőt vettek). A cseh kutatók a fénygörbe, szeizmikus adatok és dinamikai modell szerint lehetséges hullási forgatókönyvet számítottak, amit részleteiben itt ismertetek:

Az első jelentős széttöredezettség, valószínűleg két szakaszban, 57–55 km magasságban történt, először kb. egy 1500 kg-os test vált le a fő tömegről. Ennek egy kisebb része – 165 kg – milliméter méretű porrészecskék formájában elpárolog, ami egy púpot képez a fénygörbén 57–49 km magasságban. A nagyobb rész, ami kb. 200 db 5-10 kg-os töredékből szabadul el, 49-39 km-en megnöveli a bolida fényességét. (ezt a fázist piros „A”-val jelöltem)

A bolida fragmentáció-modellje

A még mindig 2000 kg-os főtest 39 km magasságban – 1 MPa dinamikus nyomáson – erős robbanás mellett darabjaira esett, különösen kirívó fragmentációt okozva. Ezt a robbanást valószínűleg három nagyobb tömegű, minimum 20–100 kg-os töredék élte túl, amik 30 km alatti magasságokon tovább darabolódtak és kisebb felvillanásokat okoztak a fénygörbén. A 39 km-en felszabaduló tömeg további részét – a modellben 1740 kg-ot – kisebb méretű töredékekkel modellezték amik egy része elpárolgott vagy a bizonytalanság miatt tovább már nem modellezhető. (ezt a fázist piros „B”-vel jelöltem)

A három túlélő – eredetileg 20-100 kg-os – töredék – a nagymértékű abláció és fragmentáció mellett elérte a 30 km alatti magasságot és tovább darabolódva földet ért. Bár ez a modellnek már kritikus és bizonytalan szakasza, elsősorban a bolida utolsó fázisának lassulási adatai és a pontatlan fénygörbe miatt.

A pálya végén látható leváló 2. fragmentum viszonylag nagy, kb. 20 kg-os tömeggel lassul és 21,5 km-en végül darabolódik. A megmaradó fő tömegek hasonló magasságon szintén fragmentálódnak és a sötétrepülés szakaszában a magaslégköri szelek által befolyásolva néhány száz km/h-s sebességgel csapódnak, az éjfél körüli szlovákiai táj hóval borított, fagyott felszínébe. A modell becsli még, hogy hullás végén a főtest egy vagy több 2-8 kg-s töredékből állt és nem haladhatta meg a 10 kg-ot. Ide természetesen nem számítjuk a korábbi fragmentációkból keletkező, kicsi és közepes méretű meteoritokat. Érdekes még, hogy 2db, kg-on felüli fő darabot említenek a kutatók és többet már nem várnak, ezek szerint mindkettőt megtalálták volna?

A számítások érdekessége a kondrit meteoritoknál is kirívóan erős ráadásul „kettős” fragmentáció, hiszen mint emlékszünk a két fődarabot egymástól 1,4 km-re találták meg.

Vajon mi okozhatta ezt?

A választ a lehullott példányok Co60 izotópos elemzése (Povinec és tsai, 2015) adta meg. A Košice meteorit ugyanis két eltérő szerkezetű de H5 típusú normál kondritos testből állt össze. Az egyik egy erősebb, jól megtartott szerkezetű testrész volt, míg a másik ún. pre-fragmentációt szenvedett el korábban a Világűrben. Mint korábban láttuk ez utóbbi telis-tele van ún. töredezett anyagú breccsás és fekete sokkolt erekkel átszőtt, repedéses, lazább szerkezetű meteorit részekkel. A két test nagyjából a szerkezeti határuknál vált el egymástól, hiszen mintáikat jól elkülönülő szórási területen találták meg. Az abláció százalékos mértéke a Košice esetében is, mint általában a meteorit hullásoknál igen nagy volt, kb. az eredeti meteoroid 99-99,5%-a párologhatott el.

A Košice meteoroid naprendszerbeli pályája

Spurný és kutató társai a kimért videók alapján kiszámították az eredeti meteoroid naprendszerbeli pályáját, ami a 15. ilyen ismert lett a világon. A részletes adatokat lentebb táblázatban foglaltam össze. A jobb oldali ábrán a meteoroid pályája látható középen a Nappal, a legkülső bolygó itt a Jupiter. A bizonytalan mérési eredmények miatt csupán egy valószínű pályasávot lehet megadni. Jól kitűnik, hogy a kondritos meteoroid a fő aszteroida övből érkezett, mint az ilyenek általában. A NEO-k (Földet megközelítő kisbolygók) 24%-a jön a fő-övböl (Bottke, 2002). Pályája a Jupiterrel 8:3 rezonanciában van, három másik Apolló-típusú kisbolygót ismerünk még hasonló rezonanciákkal, a 2002 CX58, 2009 BC11 és a 2000 DO8 jelűt. Hogy ezek egy azonos kondritos forráségitest családot alkotnak vagy más ok áll a háttérben ezt érdemes tovább vizsgálni.

A pályaadatok:

Fél nagytengely hossza, a 2,71 ± 0,24 AU
Excentricitás, e 0,647 ± 0,032
Perihélium távolsága, q 0,957 ± 0,004 AU
Afélium távolsága, Q 4,5 ± 0,5 AU
Perihélium argumentuma, ω 204,2  ± 1,2°
Felszálló csomó hossza, Ω 340,072  ± 0,004°
Inklináció, i 2,0  ± 0,8°

A magyarországi Košice meteoritok

Magyar intézeteknél, szervezeteknél, gyűjtőknél, stb. lévő Košice példányok száma, tömege pontosan nem ismert. Arra tudok csak hagyatkozni amit láttam, vagy információm van róla. E szerint talán néhány – 3-4 db – 100 gr feletti példány, 5-6 db 40-100 gr közötti minta és 10-20 db kisebb meteorit lehet itthon. 4-5 db kisebb kondrit lehet kutatóintézetekben, részben már felvágva és/vagy kutatási célú vékonycsiszolatnak feldolgozva. A magánszemélyek által talált Košice meteoritok száma nem ismert, néhány ha lehet, többségük külföldről vásárolt és közgyűjteményben kiállított mintáról nem tudok.

Hazai Košice meteorit példányok

A Košice meteoritról 2010 óta számos tanulmány született (2010-2016) amik közül jónéhány ma is hivatkozási alap más hullásokhoz, ezeket az irodalom jegyzékben részletesen felsoroltam. Emellett talán még több ismeretterjesztő cikk, tv adás foglalkozott különösen 2010-ben az érdekes témával, ami az esemény után ahogy szokott le is csengett. Cikkem a hullás 10. évfordulóján megpróbálta összefoglalni, az eltelt időszak kutatási, gyűjtési és egyéb eredményeit, mintegy emlékezve a 10 évvel ezelőtti nem mindennapi éjszaka történéseire, az utána következő keresésre és az utolsó közelünkben hullott meteoritra.

Irodalom és hívatkozások:

Borovička Jiří, Tóth Juraj, Igaz Antal, Spurný Pavel, Kalenda Pavel, Haloda Jakub, Svoreň Ján, Kornoš Leonard, Silber Elizabeth, Brown Peter, Husárik Marek, (2013), The Košicemeteorite fall: Atmospheric trajectory, fragmentation, and orbit, Meteoritics & Planetary Science, vol. 48(10), 2013, s. 1757–1779.

Borovička Jiří, Spurný Pavel, Brown Peter, (2015), Small Near-Earth Asteroids as a Source of Meteorites, arXiv.org, arXiv:1502.03307, 2015.

Gritsevich Maria, Vinnikov Vladimir, Kohout Tomáš, Tóth Juraj, Peltoniemi Jouni, Turchak Leonid, Virtanen Jenni, (2014), A comprehensive study of distribution laws for the fragments of Košicemeteorite, Meteoritics & Planetary Science, vol. 49(3), 2014, s. 328-345.

Kohout Tomáš, Havrila Karol, Tóth Juraj, Husárik Marek, Gritsevich Maria, et al., (2014), Density, porosity and magnetic susceptibility of the Košice meteorite shower and homogeneity of its parent meteoroid, arXiv.org, arXiv:1404.1245, 2014.

Kubovics Imre, Turcsányi Anasztázia M., Vizi Pál Gabor, (2010), Trajectory and Speciality of Fireball-Meteorite “2010.02.28 Cassovia” from Security Cameras and from Reports of Local Inhabitants, AMRC Symposium 2010.

Kubovics Imre, Vizi Pál Gabor, Bendő Zsolt, (2012), Trajectory and Analysis of Fireball-Meteorite “2010.02.28 Košice” from Security Cameras and from Electron Microscopic Examination, 43th Lunar and Planetary Science Conference, Texas, 2012. Abstract [#2816].

Mäsiar Ján, (2010), Niezwykły sukces słowackich astronomów, Meteoryt, 2, 2010, s. 3-5.

Ozdín Daniel, Plavčan Jozef, Horňáčková Michaela, Uher Pavel, Porubčan Vladimír, Veis Pavel, Rakovský Jozef, Tóth Juraj, Konečný Patrik, Svoreň Ján, (2015), Mineralogy, petrography, geochemistry, and classification of the Košice meteorite, Meteoritics & Planetary Science, vol. 50(5), 2015, s. 864–879.

Povinec Pavel P., Tóth Juraj, (2015), The Fall of the Košice Meteorite, Meteoritics & Planetary Science, vol. 50(5), 2015, s. 851-852.

Povinec Pavel P., Masarik Jozef, Sýkora Ivan, Kováčik Andrej, Beňo Juraj, Meier Matthias M.M., Wieler Rainer, Laubenstein Matthias, Porubčan Vladimir, (2015), Cosmogenic nuclides in the Košicemeteorite: Experimental investigations and Monte Carlo simulations, Meteoritics & Planetary Science, vol. 50(5), 2015, s. 880-892.

Sansom Eleanor Kate, (2016), Tracking Meteoroids in the Atmosphere: Fireball Trajectory Analysis, Ph.D. thesis (dysertacja), supervisor Philip Bland, Faculty of Science and Engineering, Curtin University, 2016.

+Tóth Juraj, Svoreň Ján, Borovička Jiří, Spurný Pavel, Igaz Antal, Porubčan Vladimír, Kornoš Leonard, Husárik Marek, Krišandová Zuzana, Vereš Peter, Kaniansky S., (2010), Meteorite Košice– The Fall in Slovakia, International Meteor Conference, IMC 2010, Sep. 16-19, 2010, Armagh, UK.

Tóth Juraj, et al., (2011), The KošiceMeteorite, International Meteor Conference, IMC 2011, Sep. 15-18, 2011, Sibiu, Romania.

Tóth Juraj, (2011), Planéty, asteroidy a meteority, wykład w ramach Bratislavská vedecká cukráreň, Bratislava 2011.

Tóth Juraj, Borovička Jiří, Igaz Antal, Spurný Pavel, Kornoš Leonard, Haloda Jakub, Ozdín Daniel, Povinec Pavel P., Sýkora Ivan, Veis Peter, Kohout Tomáš, Svoreň Ján, Husárik Marek, Vereš Peter, Porubčan Vladimír, (2014), Meteorit Košice- nález a analýzy, Esemestník. Spravodajca Slovenskej mineralogickej spoločnosti, 1, 2014, s. 20-21.

Tóth Juraj, Svoreň Ján, Borovička Jiří, Spurný Pavel, Igaz Antal, Kornoš Leonard, Vereš Peter, Husárik Marek, Koza Július, Kučera Aleš, Zigo Pavel, Gajdoš Štefan, Világi Jozef, Čapek David, Krišandová Zuzana, Tomko Dušan, Šilha Jiří, Schunová Eva, Bodnárová Marcela, Búzová Diana, Krejčová Tereza, (2015), The Košicemeteorite fall: Recovery and strewn field, Meteoritics & Planetary Science, vol. 50(5), 2015, s. 853–863.