A Ceres „220 éves”

Szerző: Csaba György Gábor

Előzmények

Évezredek óta folyik a világ szerkezetének, mozgásainak kutatása. Ezalatt sokat változott már a „világ” fogalma is. Kezdetben talán csak magát a Földet jelentette, majd az égitesteket is beleértették. A kutatás hajtóereje nem puszta kíváncsiság volt, hanem gyakorlati szempontok is. Egyrészt szükség volt naptárra az időbeli tájékozódáshoz a mezőgazdaságban (és a közigazgatásban), de a naptárkészítés még ma sem könnyű feladat. Viszont felismerték, hogy a Nap járása irányítja a napszakok és az évszakok váltakozását, s az égi mozgások szabályosságait figyelve az ég mintegy naptárként használható. Hasonlóképpen segítik az égitestek a térbeli irányok kijelölését is, ami szintén szükséges és hasznos dolog. Másrészt az égitesteket istenként tisztelték, járásukban a földi események előjeleit keresték, ezért megfigyeléseiket gondosan följegyezték – évezredekkel később élt csillagász utódaik nagy örömére. Már időszámításunk kezdete előtt több ezer évvel Fölfedezték a szabad szemmel látható bolygókat is.

Az egyiptomiak, bár az egész világot meglehetősen kicsinynek gondolták, már tudták, hogy a Hold van legközelebb a Földhöz, és helyesen állapították meg a bolygók, valamint a Nap távolságának sorrendjét. Talán a Föld gömb alakját is ismerték.

A görög Eratoszthenész (kb. i. e. 190-125) meglehetősen jó közelítéssel meghatározta Földünk nagyságát; később Hipparkhosz (kb. i. e. 190-125) a holdfogyatkozások megfigyelése alapján geometriai úton sikeresen meghatározta a Hold méretét és a Földtől mért távolságát. A többi égitest távolságára azonban csak igen pontatlan becslések léteztek; Arisztarkhosz (kb. i. e. 310-230) úgy mérte, hogy a Nap mintegy 19-szer van messzebb, mint a Hold – valójában kb. 400-szor -, de kortársai még ezt az erősen alulbecsült értéket is túl nagynak vélték.

Hosszú idő telt el, míg a csillagászok, fejlettebb eszközök birtokában, jobb adatokat kaptak. Kialakult a Naprendszer pontosabb képe; nyilvánvalóvá vált az is, hogy a csillagok igen messze vannak: ahogy Kopernikusz (1473-1543) fogalmazta, annyira, hogy távolságukhoz képest a Föld-Nap távolság elhanyagolható.

Johannes Kepler (1571 – 1630)

Kepler (1571 – 1630) nagyon alaposan vizsgálta a bolygók mozgását, sőt arra is kíváncsi volt, miért épp olyanok e mozgások, amilyenek. A választ még nem tudta megadni, bár igen közel jutott hozzá; ez csak Newtonnak (1643-1727) sikerült. Kepler a „Mysterium cosmographicum” című, 1596-ban megjelent művében azt a furcsa gondolatot fejtette ki, hogy a Naprendszer szerkezetét az öt szabályos test magyarázza. Egy nagy gömbbe, mely a Szaturnusz pályáját ábrázolja, szerkesszünk kockát, abba ismét azt belülről érintő gömböt a Jupiternek. Ebbe tetraédert, amibe a Mars pályát tartalmazó gömb illik, abba dodekaédert, benne a Föld pályájával. Abban ikozaéder, benne a Vénusz gömbje; végül oktaéder és a Merkúr. Mivel csak öt szabályos test létezik, Kepler úgy gondolta, ezzel nemcsak a bolygópályák méreteit, illetve arányait magyarázta meg jól, hanem azt is, miért épp hat bolygó van. Merthogy persze még nem ismerte a Naprendszer többi tagját.

A Kepler által tervezett Naprendszer-modell

De nem ragaszkodott túl következetesen ehhez a – később maga által is elismerten rossz és erőszakolt – modellhez. Észrevette ugyanis bolygórendszerünk bizonyos aránytalanságát: a Mars és a Jupiter közt túl nagy a távolság! A Naprendszer Kepler szemében „nem volt szép” – korrekcióra szorult. Ezért feltételezte, hogy van ott még egy ismeretlen bolygó; ahogy ő fogalmazta: „Inter Iovem et Martem interposui planetam”. Vagyis mégsem csak hat nagybolygó létezhet…? Talán itt jelent meg először a Mars és a Jupiter közt keringő égitest(ek) létezésének gyanúja.

A Harmonices mundi címlapja

További munkája során kimutatott rengeteg valóságos összefüggést a bolygópályák és keringési idők között. Ezek egy újabb kötetet töltenek meg, a Harmonices Mundi-t (1619). Később Newton lelte meg e könyv képlet-rengetegében azt a szabályt, amit ma Kepler III. torvényeként ismerünk, és amit Newton le is vezetett mechanikája és a gravitációs törvény alapján. De ez már másik történet.


A Titius-Bode szabály és az „égi rendőrség”

Volt-e valaki a következő 100-150 évben, aki Kepler ötletére felfigyelt volna, nem tudjuk. De később egy porosz tudósnak, bizonyos Titius (1729-1796) professzornak mégis föltűnt a dolog. (Tudósunk eredeti neve Johann Daniel Tietz volt, amit a kor szokása szerint Titiusra latinítva használt. Nemcsak humanista divatból; inkább azért, mert mint a legtöbb német név, a Tietz is a tudományok nyelvén, latinul nemigen lenne ragozható.) A tudós 1761-től Wittenbergben a matematika és a fizika professzora volt; ő építette városában az első villámhárítót. (Ezt 1752-ben találta föl B. Franklin, tehát professzorunk meglehetősen „naprakészen” követte a tudomány haladását.) Egyetemi munkája mellett Titius segítette az első rendszeresen megjelenő wittenbergi újság szerkesztését és kiadását is, melynek megjelent 11 évfolyama ma szinte kincsesbánya a kutatók számára. Angol, francia és latin nyelvből fordításokat készített, amivel némi hírnevet is szerzett.

1766-ban egy fordításába (Charles Bonnet Contemplation de la Nature című könyvébe) belevette néhány saját ötletét is. Ezek egyike az volt, hogy a bolygók Naptól mért közepes távolságai nem véletlenszerűen következnek egymásra, hanem – ahogy Kepler is sejtette – meghatározott matematikai törvényszerűség szerint.

Tekintsük azt a sorozatot, amely 0-val kezdődik, következő eleme 3, majd a többi mind az előző elem kétszerese! Így a 0, 3, 6, 12, 24, 48, 96 stb. sorozathoz jutunk. Adjunk mindegyikhez 4-et, és az eredményt osszuk 10-zel! Képlettel fölírva:

a = 0,4 + 0,3 · 2n, ahol n = -∞, 0, 1, 2…

Így az a = 0.4, 0.7, 1, 1.6, 2.8, 5.2, 10 stb. számsort kapjuk, vagyis nagyjából a bolygók naptávolságát, ha a Föld-Nap távolságot vesszük egységnek. (A Föld-Nap távolság, azaz 150 millió km egy távolság – mértékegység, neve „csillagászati egység”.) A Merkúr valóban 0.4 CsE-re, a Vénusz 0.72 CsE-re, a Föld 1 CsE-re, a Mars 1.52 CsE-re, a Jupiter 5.2 CsE-re, és a Szaturnusz, az akkor ismert legkülső bolygó 9.54 CsE-re van a Naptól. De mint látható, a Titius-számok közül a 2.8-hoz nem tartozik planéta.

Johann Elert Bode (1747-1826) német csillagász 1772-ben elolvasta Titius fordítását, megtalálta benne a sorozatot, a szabályosság megtetszett neki és újra közölte, azzal a megjegyzéssel, hogy — amint maga Titius is vélte — talán a 2.8 CsE-nél is van bolygó, amelyet még nem ismerünk.

1781-ben William Herschel (1738-1822) fölfedezte az Uránuszt, amelynek naptávolsága 19.2 CsE. Ez a Titius-Bode szabály alapján 19.6 CsE volna, ami elég jó egyezés, így az új bolygó megerősíteni látszott a szabályt.

A Zách Xavér Ferenc (Franz Xaver von Zach; teljes nevén Zách Xavér Ferenc János) pesti szülőházán elhelyezett emléktábla a Városház utca és a Gerlóczy utca sarkán

A magyar Zách Xavér Ferenc báró (1754-1832), aki szabadkőműves is volt, egész életében a külföldet járta, és igen népszerű volt tudományos és előkelő körökben (jól ismerte többek között Herschelt; a Royal Society is tagjai sorába iktatta), II. Ernő szász-gothai herceg udvarában felvetette egy új, korszerű csillagvizsgáló létesítésének tervét. Az obszervatórium 1789-re el is készült a Seeberg tetején. Zách indította meg az első tudományos folyóiratokat (az 1797-től 1799-ig havonta megjelent „Allgemeine Geographischen Ephemeriden”-t, és a szintén havonta, 1800 és 1814 közt megjelenő „Monatliche Correspondenz”-et, mely az első csillagászati szaklap volt a világon). Ő szervezte az első nemzetközi tudományos konferenciát a seebergi csillagdában 1798-ban; ő volt az első, akinek eszébe jutott, hogy bizonyos tudományos munkákat célszerű lenne több kutató közös munkájával elvégezni.

Ötletének egy konkrét megvalósítása végett hívott össze hat csillagászt a lilienthali magáncsillagdába, melynek tulajdonosa és igazgatója Johann Hieronymus Schröter (1745-1816) volt. A többi meghívott Heinrich Wilhelm Olbers (1758-1840), Karl Ludwig Harding 1765-1834), Johann Gildemeister (1753-1837) és Ferdinand Adolf von Ende (1760-1817) volt. Zách azt javasolta nekik, hogy kezdjenek közösen kutatni a feltételezett ismeretlen bolygó után. Elnevezték magukat „égi rendőrség”-nek, és nekiláttak a kutatás megtervezésének. Tudták, hogy szinte reménytelen mennyiségű munkát kell elvégezniük, ráadásul csillagászati fényképezés még nem létezvén, mindezt szabad szemmel. Felosztották az Állatövet 24 zónára, és egyet-egyet kisorsoltak egymás közt. Úgy gondolták, a többinek az észlelésére levélben más csillagászokat kérnek föl. Ez meg is történt. Maguk is – már amelyikük – megkezdték a munkát.

Siker!

A sikert mégsem ők érték el.

Giuseppe Piazzi (1746 – 1826) olasz theatinus szerzetes (és szintén szabadkőműves!) csillagász, a palermói csillagvizsgáló alapítója és igazgatója ekkoriban azzal foglalkozott, hogy új és kitűnő műszereivel egy nagy csillagkatalógus adatait ellenőrizze. Természetesen ez is nagy munka; megfeszített figyelmet és komoly fáradságot igényelt, bár sokat könnyített rajta a tiszta itáliai égbolt és a jó műszerek.

Giuseppe Piazzi (1746 –1826)

Segítette észleléseit Niccolò Cacciatore (magyarul „Vadász Miklós”, latinosan Nicolaus Venator) nevű lelkes asszisztense is, akit csupán egy érdekesség kedvéért említünk itt. Ő ugyanis szerette volna nevét megörökíteni, és erre meglehetősen ötletes módot talált. Kiválasztott egy nem túl fényes, de jellegzetes, könnyen megtalálható csillagképet a nyári égbolton, a Delfint (Delphinus). Saját nevét megfordította (Nicolaus – Sualocin, Venator – Rotanev), és a Delphinus két legfényesebb csillagát e nevekkel látta el: az α Del lett a Sualocin, a β Del a Rotanev. Ma is így nevezik őket, de az ismeretterjesztő munkákban, ahol a csillagnevek jelentését, illetve eredetét közlik, rendszerint az áll: nevük „ismeretlen eredetű”, illetve „ismeretlen jelentésű”.

Piazzi megfigyelési adatai a Ceresről a Monatliche Correspondenz 1801 szeptemberi számában

Piazzi, aki nem tudott az „égi rendőrség”-ről, asszisztensével 1801. január 1.-jének estéjén is az említett katalógus ellenőrzésével foglalatoskodott. A Bika (Taurus) csillagkép egy részletét vizsgálva észrevett egy halvány fénypontot a távcső látómezejében, mely nem szerepelt a katalógusban. A következő éjszakákon is megkereste, és megállapította, hogy elmozdul a csillagok hátterén: estéről estére mintegy 4 ívperccel észak-nyugatabbra kerül. Követte, míg lehetett, összesen 41 éjszakán. Ezután részint műszere szerkezeti sajátosságai miatt, részint betegsége, részint pedig a kedvezőtlen időjárás következtében észlelés-sorozata megszakadt. Egyelőre nem is tudta folytatni, mert az égitest már túl korán nyugodott, s megfigyelése lehetetlenné vált az alkonyi fényben.

Piazzi megírta felfedezését a párizsi obszervatórium igazgatójának, majd további néhány éjszakai munka után más csillagászoknak – többek között Bode-nak – is azzal, hogy üstököst talált. De titokban sejtette, hogy objektuma mégsem üstökös, mert nem mutatta az üstökösök szokásos tulajdonságait: nem volt csóvája, sem kómája, és mozgásának jellege is más volt, mint az üstökösöké általában.

Áprilisban Zách is tudomást szerzett a felfedezésről, és akárcsak Bode, mindjárt megsejtette, hogy a keresett bolygóról van szó. Piazzi a Ceres nevet javasolta neki.

A bolygócska azonban egyelőre elveszett. Hónapok múlva előbújt ugyan a hajnali égen, de addigra természetesen továbbhaladt a pályáján, s nem lehetett tudni, merre keressék. Helyét Olbers is, Zách is sikertelenül próbálta kiszámítani. Ekkor egy fiatal német matematikus, (a később a világ talán legnagyobb matematikusává lett) Karl Friedrich Gauss (1777-1855) vette kezébe a dolgot. Kidolgozott egy módszert a bolygók pályaszámítására, mellyel bármely bolygó pályaelemei meghatározhatók, ha róla legalább három különböző időpontban mért pozíció-adatok állnak rendelkezésre. Természetesen minél több és időben minél távolabbi adatunk van, annál pontosabb eredményeket kapunk. A rendelkezésre álló adatok alapján Gauss kiszámolta az égitest várható helyét, s ott Zách és Olbers újra meg is találta azt. Közepes naptávolsága 2,77 CsE-nek adódott, tehát lényegében megfelelt a Titius-Bode szabálynak.

E „szabályról” különben még ma is sok vita folyik. Egyesek véletlennek tartják, hiszen a Neptunusz naptávolságát már hibásan adja meg (30 CsE helyett 38,8 CsE). De nem lehetetlen, hogy a nagybolygók kölcsönös gravitációs hatása hosszabb idő alatt bármely bolygórendszerben létrehoz valami hasonló – esetleg más képlettel kifejezhető – összefüggést. Például Naprendszerünk óriásbolygóinak holdrendszerében is kimutathatók efféle, de konkrét alakjukban a Titius-Bode szabálytól teljesen eltérő szabályszerűségek.

Az „égi rendőrség” tehát elégedett lehetett: meglett a renitens égitest. Csakhogy a Ceres túl halvány, vagyis túl kicsi. Remélni lehetett, hogy a Ceres felfedezése még nem a végleges eredmény. Csakugyan, Olbers 1802-ben talált egy másik, hasonló pályájú és méretű bolygócskát, melyet Pallas-nak keresztelt el. Harding 1804-ben Lilienthalban meglelte a harmadik apróságot, amely a Juno nevet kapta; 1807-ben pedig Olbers a Vestát találta meg. További felfedezés egyelőre nem volt; úgy látszott, a feladatot megoldották.

A Ceres a 2007. szeptember 27-én indított Dawn űrszonda felvételén (kb. 46.000 km távolságból). Az Occator nevű becsapódási kráterben látható fényes foltok anyaga valószínűleg a törpebolygó mélyéről felszivárgó és a felszínen elpárolgó vízből kikristályosodott só

Mint tudjuk azonban, a történet korántsem ért véget. 1845-ben egy szorgalmas amatőrcsillagász, Karl Ludwig Hencke (1793-1866) felfedezte az 5. kisbolygót, az Astreá-t. Azóta egyre újabb kisbolygókat találnak, immár több százezerre rúg a számuk. (A Ceres-t ma már nem kisbolygónak, hanem törpebolygónak nevezzük.) Sok kisbolygót űrszondák látogattak meg, közeli felvételeket készítettek róluk, sőt anyagmintákat hoztak róluk. Egyre több érdekességet tudunk meg Naprendszerünk e különös parányairól. Az „égi rendőrség” munkája ma is folytatódik…


Az MTA oldalán megjelent cikk másodközlése.

Jézus születése és a Betlehemi Csillag rejtélye

Szerző: Szoboszlai Endre

Több bibliai jövendölés megfejtésénél hívták már segítségül a teológusok és a történészek a csillagászati kronológiát. Így volt ez Jézus születési időpontjának a meghatározása kérdésében is. A neves vallástörténeti eseményt ugyanis csak hozzávetőleges pontossággal tudták időben behatárolni.  

A csillagászati kronológia azért tud segíteni, mert a nap- és holdfogyatkozásokat, valamint a bolygóegyüttállásokat, megbízhatóan tudja előre – vagy vissza – számolni. Ez a lehetőség adta a kulcsot az emberiségnek ahhoz, hogy a leghatalmasabb világvallás megteremtőjének, Jézus Krisztusnak megtudhassuk a születési dátumát, legalábbis kb. egyéves pontossággal behatároljuk. A pontos választ azt hiszem, soha nem tudhatjuk meg, hiszen a csillagászat csak azt tudja megválaszolni, hogy mi volt a „betlehemi csillag” és mikor volt látható. Azt viszont nem, hogy ténylegesen mikor született Jézus.


Máté evangéliumában:

Amennyiben az égi látványosság pontosan lett leírva a születés után a Bibliába, akkor reményünk lehet arra, hogy megfejtjük a kérdést. Idézzük ehhez Máté evangéliumából a megfelelő részt (2. 1-2):

„Amikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, ezt mondván: Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az Ő csillagát napkeleten és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki…”

A három bölcs

A bibliai idézet két információt is közöl: Jézus Heródes halála előtt született, és azt, hogy valami ritka látványosság volt az égen. Ezeken túl pedig joggal feltételezhetjük, hogy mitológiai okokat is keresnünk kell, hisz az akkor élt emberek hitvilágában mélyen jelen volt az asztrológia tanítása.

Heródes halálának az időpontját kell megkísérelni megfejteni, és aztán már van egy adat a további kutatásokhoz. Heródes halála a történészek szerint i.e. 4 tavaszán volt, a zsidó húsvét előtt. A zsidó húsvét abban az évben április 11-ére esett. Érdekes, hogy a Heródes halálának időpont-megállapításakor is a csillagászat segített. Heródes életének utolsó időszakában beteg volt, továbbá nagyon féltette hatalmát. Nem sokkal a halála előtt egy lázadás tört ki ellene, amit sikerült elfojtania és a lázadás vezetőit egy este máglyán elégettette.

Flavius, az I. században élt híres zsidó történetíró (született Jeruzsálemben kb. 37-ben, elhunyt Rómában, 100 körül) szerint a kivégzésekor holdfogyatkozást lehetett látni. A csillagászati kronológiának köszönhetően sikerült megállapítani, hogy a keresett égi látványosság az i.e. 5. szeptember 15-én bekövetkezett teljes holdfogyatkozás volt, mely 20 óra után kezdődött.

Heródes a lázadók vezéreinek kivégeztetése után elutazott a Holt-tengerhez, hogy betegségét ott gyógyítsa, azonban nem járt eredménnyel a kúra.

I. Heródes (született az izraeli Askelón városában i.e. 74, vagy 73-ban, elhunyt Jeruzsálemben, i.e. 4 márciusában) ábrázolása

Ezután I. Heródes visszautazott Jeruzsálembe. A városban már halálhíre kelt és legkisebb fia, Antipater (akit apja börtönben tartott) már az uralkodását próbálta előkészíteni. A zsarnok és féltékeny uralkodó ezért saját fiát megölette (csakúgy, mint előtte már másik két fiát). A történelmi feljegyzések szerint a zsarnok uralkodó saját fiának megöletése után öt nap múlva meghalt. Utóda hosszadalmas és nagy szertartással szállíttatta Heródiumba, és ott eltemettette. A felsorolt sok eseményre bizonyára volt idő, i.e. 5. szeptember 15. és i.e. 4. április 11-e között, amikor a zsidó húsvét előtt meghalt Heródes. Így az első fontos dátum megállapítást nyert és ebből következik, hogy Jézus születését hamarabb kell keresnünk! Több elképzelés szerint a születési időpontot azonban nem szabad i.e. 8-nál régebben keresnünk, és az előzőekben feltárt események miatt pedig i.e. 4, a másik dátum, ami között keresnünk kell egy égi jelet. Sok ábrázolás üstököshöz hasonló jelenség feltűnését örökíti meg, vagy többen gondolnak arra is, hogy szupernóva csillag fellángolása volt az égi látványosság. Természetesen ezek a valóban ritka és szemet gyönyörködtető jelenségek is lehettek volna a Jézus születését előjelző égi üzenetek, csakhogy a gondos kínai feljegyzések a megadott időszakban nem rögzítettek sem üstököst, sem szupernóva felfénylést! Arról nem is beszélve, hogy ezek mitológiailag nem magyarázták volna a messiás eljövetelét! Rendkívül lényeges továbbá, hogy a látvány többször is feltűnt, felhívta magára a (bizonyosan Babilonban élő) napkeleti bölcsek figyelmét. A Bibliából megtudhatjuk, hogy a feltűnést látva indultak el a napkeleti bölcsek Jeruzsálembe, ahová megérkezvén tudakozódtak Heródestől, hogy hol született meg a zsidók királya. Azt is megtudhatjuk a Bibliából, hogy az útbaigazítás után ismét látták a jelenséget, hiszen az mintegy vezette őket, előttük ment… Heródes a bölcseknek megkerestette régi próféciákból, hogy hol kell a zsidóság megmentőjének megszületnie és így igazította őket Betlehem városa felé.

A Születés Temploma Betlehem városában

A csillagászok számításai szerint Jeruzsálemből kb. dél-délnyugati irányban, a megadott időszakban csak egy látványosság tündökölt az égen, mégpedig a Jupiter és a Szaturnusz együttállása a Halak csillagképben! Sőt i.e. 7-ben a rendkívül ritka háromszori együttállás valósult meg. Ez a ritka jelenség pedig további elfogadhatónak tűnő magyarázatot is ad. A régi zsidóság asztrológiai hitvilágát a babiloni papcsillagászok kiválóan ismerhették, hiszen a babiloni fogság idején érintkezésben volt a két nép. Mitológiailag elfogadható magyarázatként szolgálhat tehát a jelenség, mert a Jupiter királyi csillagként szerepelt, a Szaturnusz pedig a zsidóság szombati ünnepnapjának (és általánosságban véve a zsidóság) csillaga volt. (Azt most ne vegyük figyelembe, hogy mindkét égitest bolygó és nem csillag.) A Halak csillagkép pedig a Messiás csillagképe volt, és egyben a Babilontól nyugatra lévő Palesztinát jelentette. Továbbá az asztrológiában, általánosságban véve a születéssel kapcsolatos. Tehát ha a legfőbb hatalom jelképe a Jupiter, mint királyi csillag, a Szaturnusszal, mint a zsidóság csillagával, a Messiás csillagképében (a Halakban) egy évben háromszor is együttállásban van, akkor az a babiloni bölcsek szerint azt jelentette, hogy megszületett a zsidóság felmentője, a római elnyomás alól.

(Mint tudjuk, a zsidók nem tekintették messiásuknak Jézust, és továbbra is várják a Messiás eljövetelét, aki a jeruzsálemi Aranykapun fog majd bejönni.)


Rendkívül ritka bolygóegyüttállás

A babiloni papcsillagászok bizonyosan várták az említett együttállást, mert valószínűleg birtokokban volt több százéves észlelési adat ilyen ritka jelenségről. Erre van is agyagtáblába vésett ékírásos bizonyíték. Az égi látványosság eme ritkaságai a számítások szerint i.e. 861 végétől 860 közepéig, i.e. 7-ben, majd i.sz. 1940/41-ben és 1981-ben voltak. Ebből láthatjuk, hogy az i.e. 860-ban bekövetkezett Jupiter-Szaturnusz együttállás után csak az i.e. 7-ben feltűnt jöhet számításba. Megjegyzendő, hogy az 1940/41-es és az 1981-es nem a Halakban volt.

A jelenség természetesen csak a Földről nézve izgalmas, hiszen hatalmas távolság van a két bolygó és a Föld között a valóságban. A háromszori együttállásról röviden annyit, hogy akkor jöhet létre, amikor a Jupiter látszólagos hurok mozgása teljesen lefedi a Szaturnuszét. Elsőként Kepler (1571-1630) gondolt arra, hogy ebben a jelenségben keresse a „betlehemi csillag” rejtélyét. Kepler idejében, 1603-ban szintén látható volt a Jupiter és a Szaturnusz (de egyszeri) együttállása, akkor a Skorpió csillagképben. Ezután 1940/41-ben lehetett háromszori együttállást látni, a Kos csillagképben, amely közel van a Halakhoz. Legközelebb majdnem háromszoros együttállás csak 2238 augusztusának végén és 2239 februárjának végén lesz (az Ikrekben), de ezután eltávolodnak a bolygók egymástól, és a harmadik közelség elmarad. A Halakban a két bolygó csak 2378 februárjában lesz együttállásban, de csak egyszer. (Egyszeri együttállás nem ritka, mert húszévenként bekövetkezik. Éppen 2020. december 21-22-én csodálhatunk meg egy szép bolygóközelséget, amikoris a Szaturnusz és a Jupiter szinte egyben látszik majd az égbolton.)

Tehát megállapíthatjuk, hogy a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt az égi jel, mely először i.e. 7. június elején, másodjára szeptember végén, és végül december elején tűnt fel.

Jeruzsálem égboltja időszámításunk előtt 7-ben, november 12-én éjjel

Vélhetően csak szeptemberben vállalkozhattak (a nyári meleg enyhültével) a babiloni napkeleti bölcsek a kb. 1000 km-es tevekaravános útra, Jeruzsálemig. Két hónap alatt ezt minden bizonnyal megtehették, amikor ismét feltűnt a két fényes bolygó közelsége a decemberi égbolton. (A közbeeső időben látszólag eltávolodnak egymástól, de aztán újra látványosan közelednek, amikor az első közelséget követő távolodás elmúlik, akkor ismét közelítenek egymáshoz a bolygók. Ilyenkor már bizonyos, hogy háromszori együttállás lesz. Ezt már tudták a babiloni csillagászok, sőt várták is.)

Az evangélium leírása szerint a napkeleti bölcsek nem csecsemőt, hanem gyermeket kerestek. Ebből arra lehet következtetni, hogy Jézus ekkor már nagyobbacska volt. Erre találunk is magyarázatot, ha azt feltételezzük, hogy Jézus hamarabb született, mint i.e. 7 decembere. Mi utalhat erre az elképzelésre? A Bibliában érdemes tovább kutatni és egy másik evangélium utalását figyelembe venni.


Lukács evangéliumában nincs utalás

Lukács evangéliumában ugyanis nincs említve csillag! Ez helyes is lehet, ha azt feltételezzük, hogy Jézus az előbb említett időpontnál hamarabb született! Lukács evangéliumából megtudhatunk egy olyan eseményt, aminek a dátumát megállapítva szintén közelebb juthatunk a rejtély kulcsához. Ez az esemény pedig egy népszámlálás, ami miatt József és Mária Betlehembe ment, ahol Mária megszülte elsőszülött fiát.

Jézus születésének az emlékhelye Betlehemben, a Születés templomában

Idézzük ehhez Lukács evangéliumából a megfelelő részt (2. 1-7):

„És lőn azokban a napokban, Augustus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeírattassék. Ez az összeírás először akkor történt, mikor Siriában Czirénius volt a helytartó. Menne vala azért mindenek, hogy beírattassanak, kiki a maga városába. Felméne pedig József is Galileából, Názáret városból Júdeába, a Dávid városába, mely Betlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és házanépe közül való volt Hogy beírattassék Máriával, a ki néki jegyeztetett feleségül, és várandós vala. És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai. És szülé az ő elsőszülött fiát és bepólyálá őt, és helyezteté őt jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyük a vendégfogadó háznál.”

Az idézetből két információt szűrhetünk ki: az egyik az, hogy az első népösszeíratás volt az, amikor Jézus született, továbbá az, hogy ez a népszámlálás Czirénius idejében volt. A történészek szerint Czirénius (Quirinius) i.e. 8-ban érkezett Palesztinába, de csak később lett helytartó, mégpedig i.e. 3-ban és aztán időszámításunk után 6-ban. Tehát az evangélium írója itt kis pontatlanságot ejtett. Ezt a kijelentést azért tehetjük, mert a népszámlálás időpontját sikerült a történészeknek kideríteni, pontosabban a rendelet kiadásának dátumát. Augustus császár nép-összeíratási rendeletét i.e. 8-ban adta ki és Palesztina távolsága miatt joggal feltételezhetjük, hogy ott csak kb. egy év múlva, esetleg valamivel hamarabb tudták végrehajtani!


December 25-26-ának nincs semmi köze Jézus megszületéséhez

A nép-összeíratási rendelet időbeli beazonosításának megismeréséből viszont az következhet, hogy i.e. 8-ban vagy 7 elején Jézus már élt! Ezt bizonyíthatja az is, hogy Heródes állítólag a kb. kétéves és az ettől fiatalabb fiúgyermekeket, megölette Betlehem városában és környékén. Úgy gondolta, hogy a napkeleti bölcsektől megtudott adatok birtokában a kb. kétéves fiúgyermekeket kell megöletnie és akkor biztosan „beleesik” a zsidók királya is. (A hatalmát hisztérikusan féltő Heródes ezen szörnyű tettét a bibliai leíráson kívül semmi nem látszik bizonyítani, ezért sokan kétségbe vonják.) Amennyiben mégis volt gyermekgyilkosság, akkor ezt a gyermek Jézus túlélte, hisz akkorra a Szent Család a Biblia szerint márt Egyiptomban élt (később pedig Názáretben). Nemcsak a napkeleti bölcsek szóhasználatából (gyermek és nem csecsemő) következtethetünk arra, hogy i.e. 7 decembere előtt Jézus már élt, hanem abból is, hogy csak a IV. század végén rendelte el a keresztény egyház, hogy a téli napforduló napján legyen Jézus születésének ünnepe. (A régi római naptár szerint a téli napforduló december 24-éről 25-ére virradó éjjelen volt.) A IV. század előtt ugyanis tavaszi időpontokban volt kisebb megemlékezés.


A pogány hitvilágtól a karácsony megünnepléséig

A régi pogány napisten hittel kapcsolatos, hogy Kis-Ázsiában, Közel-Keleten és Egyiptomban a téli napforduló idején (ekkor leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal) születtek a napistenek, akiket nagyon tiszteltek. Tehát ez az ünnep december 24-éről 25-ére virradóan volt és napkeltekor. Ezt a pogány ünnepet még a IV. században is megtartották. Az egyház belátta, hogy tovább él ez a szokás és elrendelte, hogy keresztény tartalommal kell megtölteni! A régi római naptár december 25-ére tette a napfordulót és ezért lett Jézus születésének ünnepe is ez a nap. Kedvezett az ünneppé tételhez, hogy más népek is megemlékeztek a téli napfordulóról, pl. a régi germánok máglyát gyújtottak a sötétség ellen és az életet jelképező örökzöld fenyővel díszítették házukat. (Ma már a téli napforduló csillagászati és földrajzi eseménye december 21-én következik be.)

A keresztény tartalommal megtöltött régi pogány napisten-ünnep tehát lassan összeolvadt az észak-európai eredetű fenyőünneppel. Erre utal a karácsonyi fenyőfánk, a rajta meggyújtott gyertya pedig a sötétséget űzi el, akárcsak régen a máglyák. A felerősített csillagfigura pedig az egykori „betlehemi csillag” emlékeként ragyog a keresztény ember számára, hirdetve Jézus Krisztus megszületését.

Bizonyos, hogy teljesen megbízhatóan soha nem tudjuk megállapítani Jézus tényleges születési dátumát, de annyi elfogadható, hogy i.e. 7-ben vagy 8-ban született. A Gergely-naptár kiinduló éve (epochája) ezért helytelen. A VI. században élt Exiguus római apát javasolta az úgynevezett „keresztény éra” bevezetését, de több más ténnyel együtt egyszerűen nem vette tudomásul, hogy Heródes még élt, mikor Jézus született…

Ma már azonban nem is a rideg csillagászati, történelmi, matematikai és kronológiai adatok a lényegesek a keresztény hívő embereknek, hanem szent Karácsony átélt és bensőséges ünnepe…

A CB jelölésű meteoritok

Szerző: Kereszty Zsolt

A CB jelölés a meteoritikában a különleges szeneskondritokat a benkubbiniteket jelöli (C=carbonaceous, B=Bencubbin). A névadó meteorit az 1930-ban Ausztráliában talált Bencubbin nevű volt. Két szubtípusuk ismert a CBa és CBb, előbbi nagyobb méretű szilikátos és kb. 50 % körüli fémes kondrumokat, utóbbi kisebb kondrumokat és több FeNi-t (70 % is) tartalmaz. Nem túl népes meteorit típus: CBa 7 db, CBb 5 db, ebből mindössze 1 db a szemtanús az 1984-es nigériai Gujba meteorit. A típus különlegessége a csepp alakú fémes kondrumok (>50 %) és szilikátos kondrumok gyönyörű egyidejű jelenléte. Habár megjelenésben hasonlítanak a kő-vas meteoritok mezoszideritjeire, kémiai összetételük inkább a CR tipusú szenes kondritokéval rokon, széntartalmuk néhány százalék. Eredetük ma sem tisztázott még teljesen. Kozmikus kitettségi idejük (kb. ameddig a világűrben utaztak a Földre való lehullásukig) nagyon hasonló: Bencubbin 27,3 millió év, Gujba 26 +/-7 millió év. Ez felveti az azonos impakt (ütközési) eseményt.Most a képen gyűjteményem két CBa mintáját láthatjátok. Szerintem nem lehet betelni szépségükkel…

Extrém ritka meteoritok, nem ilyet fogunk elsőre találni, valószínűleg…

Gujba a MetBull-ban:https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=11449

Bencubbin a MetBull-ban:https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=5014

Egy 19. századi „marslakó” — 170 éve született Eötvös Loránd

Szerző: Csaba György Gábor

Leon Lederman, az – enyhén szólva sajátos humorú, ámde Nobel-díjas – amerikai fizikus a gravitácóval kapcsolatban így ír Eötvösről és a „magyar marslakókról”: „…Talán el is hitték volna róluk, hogy igazi magyarok, csakhogy Sherlock Holmes kiderítette: többségük nemcsak ugyanabból a városból jött, hanem ugyanabba a középiskolába is járt… dr. Watson a helyszínen nemsokára rábukkant annak a személynek a nyomaira, aki az akkori magyar közoktatás legfőbb irányítójaként fedezte, sőt közvetve maga szervezte meg a marsiak e gimnáziumnak álcázott titkos hídfőállását. Ezt a személyt úgy hívták, hogy Eötvös Loránd báró… Eötvös Loránd szintén fizikus volt, és szintén olyan ötletek származtak tőle, amiket nehezen lehet földi agytól elképzelni. Eötvös 1888 és 1922 között foglalkozott a gravitációs és a tehetetlen tömeg kérdésével. Kifejlesztette minden idők legpontosabb mechanikai mérőeszközét, a róla elnevezett ingát, amely egy hosszú fémszál elcsavarodásán alapul… A technikai részletekkel nem foglalkozunk – amúgy is túl fárasztó volna egy marslakó csavaros észjárását követni –, lényeg, hogy a newtoni m/M = 1,00 egyszázaléknyi bizonytalanságát ő egycsapásra egy-per-ötmilliárdos bizonytalanságra csökkentette… Ehhez a nagy ugráshoz képest szinte szégyenkezve dicsekszem el azzal, hogy a kísérleti fizikusoknak mára a pontosságot négy újabb tizedesjeggyel sikerült javítaniuk.

E leírás lényege ugyan igaz, de sok tévedés is van benne. Először is maga Eötvös, sajnos, nem foglalkozhatott kísérleteivel 1922-ig, hiszen 1919-ben elhunyt. Az általa elért pontosság, saját szavaival, „…sárgaréz, üveg, antimonit és parafára vonatkozólag egy húszmilliomodnál, sárgaréz és levegőre vonatkozólag pedig egy százezrednél bizonyára kisebb.” Ő maga két tanítványával, Pekár Dezsővel és Fekete Jenővel, később Renner Jánossal növelték a pontosságot további egy-egy tizedessel. Ám a pontosságnak ez a növelése nem egészen volt „ugrásszerű”, mivel Newton és Eötvös eredményei között ott voltak még Friedrich Wilhelm Bessel matematikus és csillagász kitűnő mérései, melyeknek a pontosságát Eötvösé „csak” négyszázszorosan múlta felül.

Eötvös József, a Kollégium névadója (Barabás Miklós munkája)

Másrészt, bár ez kevésbé fontos, a „marslakók”, azaz Neumann János, Teller Ede, Szilárd Leó, Wigner Jenő és a – Lederman által nem említett – Kármán Tódor nem ugyanabba a gimnáziumba jártak. Lederman bizonyára a Mintagimnáziumra gondol – ide járt Kármán Tódor és Teller Ede -, amit azonban nem Eötvös, hanem Kármán Tódornak (az áramlástan és a rakétatechnika egyik nagyjának) az atyja, Kármán Mór szervezett meg, és ezért, valamint Ferenc József egyik unokaöccsének sikeres nevelőjeként nemességet kapott Ferenc Józseftől. Eötvös atyja emlékére az Eötvös Kollégiumot alapította meg művelődési miniszterként, 1894-ben.

Eötvös Loránd, teljes nevén báró vásárosnaményi Eötvös Loránd Ágoston 1848. július 27-én született. Felmenői Habsburg-hű arisztokraták voltak, németül beszéltek. Apja, Eötvös József, amikor kisdiákként először ment iskolába, meghökkenve tapasztalta, hogy társai elhúzódnak mellőle. Kérdésére, miért teszik ezt, azt a választ kapta: hazaáruló fiával nem akarnak egy levegőt szívni. Otthon nevelője hozzátette: apád és nagyapád hazaárulók, mert a császár hívei, és ezzel sok szenvedést okoztak a magyar nemzetnek; sőt „már te magad is hazaáruló vagy, hiszen nem is tudsz rendesen magyarul”. A gyermek elgondolkodott; másnap az iskolában, tanítójával, összehívta társait, s a katedrára állva fogadalmat tett: amit ősei ártottak a magyaroknak, azt ő egymaga jóvá fogja tenni. Fogadalmát meg is tartotta politikusként, miniszterként és íróként is. (Néhány hónap alatt oly tökéletesen megtanult magyarul, hogy később kora egyik – ha nem a – legjobb magyar írója lett. Ma is élvezetes regényeiben, elsősorban talán „A falu jegyzője” és „A karthauzi” címűben keményen bírálta a feudális Magyarország politikai vétkeit.) Fiát is ennek szellemében nevelte.

Apja ismeretségei révén Loránd már nagydiák korában megismerhette az egyetemen Petzval Ottó matematikust, Jedlik Ányos fizikust, majd később Than Károly kémikust. Közben szorgalmasan tanult és sokat olvasott. Jól tudott németül, franciául és latinul; festeni is járt Keleti Gusztáv festőművészhez. Eljárt Jedlik és Than laboratóriumába, megtanulta és megszerette a kísérletezést, a pontos és gondos tudományos munkát.

Akkoriban a főnemesség elsősorban politikai pályát választott, amihez jogot kellett végezni. Az ifjú Lorándot is erre a pályára irányították, ám neki nemigen tetszett e stúdium. Elhatározta, fizikus lesz. Atyja miniszterként tisztában lévén a politikai pálya nehézségeivel, örömmel vette tudomásul döntését; ám ő is, Jedlik is, Than is úgy vélte, ehhez német egyetemen kell tanulnia. Loránd tehát Heidelbergben kezdte tanulmányait Bunsennél, Kirchhoffnál és Helmholtznál, majd Königsbergben tanult. Itt úgy érezte, nem fejlődhet igazán; tanulmányait Heidelbergben fejezte be. Szabad idejében sokat túrázott, hegyeket mászott. (Ezt a „hobbit” élete végéig művelte; 25-30 csúcsot elsőként mászott meg, ami alpinista körökben igen nagy teljesítménynek számít. Az Alpok egy 2837 méter magas csúcsát róla nevezték el. Mint hegymászót, a Magyar Kárpát Egyesület elnökévé választották. Magyarországon elsők között kezdett kerékpározni, amit lányaival együtt szintén mindvégig szívesen művelt kirándulásaik során. Szeretett fényképezni is, kitűnő fotókat készített – a labormunkába az egész családot bevonva -, sőt nagyszerű sztereo-képeket is fölvett.)

Első jelentős eredményét még Königsbergben érte el: a folyadékok felületi feszültségének mérésére új, szellemes módszert dolgozott ki, amiért professzori dicséretet kapott. Miután ledoktorált – évfolyamából ketten kaptak „summa cum laude” minősítést, ő és König Dénes, a magyar matematikus –, hazatérve folytatta a kapillaritás tanulmányozását; eredménye, az Eötvös-törvény összefüggést állapít meg a folyadékok felületi feszültsége, molekulasúlya, ún. kritikus hőmérséklete és aktuális hőmérséklete közt. Törvényét 1886-ban tette közzé, de a tudományos világ nemigen vett róla tudomást. 1893-ban W. Ramsay és J. Shields angol kémikusok újra közölték a törvényt mint saját eredményüket. Magyar tudósok hívták föl utólag az angolok figyelmét Eötvös közleményére; a törvényt ma Eötvös-Ramsay törvénynek nevezik.

Miután úgy látta, hogy a kapillaritással kapcsolatban befejezte munkáját, áttért arra a másik témára, amely már diákkora óta foglalkoztatta. A Föld pontos alakja érdekelte, és rájött, hogy a helyről helyre változó felszíni gravitációs gyorsulás pontos mérésével információt kaphat róla. Ámde ehhez igen pontos mérésekre volt szükség, s akkor még nem létezett ehhez eléggé érzékeny műszer. Lorándnak tehát új eszközt kellett feltalálnia. Coulomb régi ötletét használta föl, aki az elektromos kölcsönhatás mérésére használta az ún. Coulomb-mérleget.

Eötvös eszköze (a „horizontális variométer”) egy hosszú platina-szálon függő, vízszintes rúd volt, melynek két végén egyforma súlyú testek voltak (aranyból vagy platinából, melyeknek elég nagy a sűrűsége, és jól ellenállnak külső hatásoknak, pl. a levegő nedvességének). Az egyik test azonban vékony fonálon lejjebb lógott, mint a másik. Ha a két testre különböző gravitációs erő hat, a fémszál egy picit elcsavarodik. Elcsavarodását egy rászerelt tükörre vetett fénysugár elmozdulása tette mérhetővé, amit az észlelő egy kis távcsővel figyelt. Mivel hazánkban nem juthatott eléggé finom fémszálhoz, Heidelbergben rendelte meg, és személyesen felügyelt a 0,02 mm vastag platinadrót húzására. Hazatérve laboratóriumában felfüggesztette a szálat, súlyt erősített alsó végére, majd elektromos árammal izzásba hozta, és így hagyta több hónapig. Ezzel elérte, hogy a szálban eredetileg meglévő feszültségek, hibák megszűnjenek, „kitemperálódjanak”, s a szál alkalmassá váljék a finom műszer fő alkatrészének szerepére.

Az Eötvös-inga a Sághegyi Múzeumban.
Fotó: Zátonyi Sándor, (ifj.) Fizped – A feltöltő saját munkája
Forrás: Wikipedia CC BY-SA 3.0

A Természettudományi Társulat 1881-ben bízta meg Eötvöst a nehézségi gyorsulás budapesti, alföldi és kárpátokbeli értékének pontos megmérésével. Mivel minden munkát igen alaposan végzett el, a kapillaritásra vonatkozó kutatásait nem hagyta abba, s csak azok befejezése után kezdett a kérdéssel foglalkozni. Az első Eötvös-féle torziós („csavarási”) inga 1891-ben készült el. A rendszeres mérések sorozatát Eötvös és munkatársai – a műszer némi tökéletesítése után – 1901-ben kezdték meg. Mértek az egyetemen, az Akadémia pincéjében, a Balaton jegén, a Gellérthegy mellett, a Sághegyen, az Alföldön és még számtalan helyen. Az inga érzékenységét sokan kétségbe vonták, ám az 1900-as párizsi világkiállításon, majd a Nemzetközi Földmérő Szövetség 1906-os budapesti kongresszusa alkalmával rendezett erdélyi expedíció tapasztalatai végképp meggyőzték a szakembereket.

Eötvös 1891-es méréseinek helyszíne, a Ság-hegy

A műszer a geológia fontos segédeszközévé vált. Segítségével nemcsak a Föld alakjára vonatkozó következtetéseket lehet levonni, hanem föl lehet térképezni a talaj felszíne alatt a mélyben lévő kőzetek elhelyezkedését, és ezzel fölfedezhetők különböző ásványok és nyersanyagok, pl. a kőolaj és a földgáz lelőhelyei. A vulkanológusok is tudják használni; Eötvös a Vezúv oldalában állíttatta fel egyik műszerét, amely azonnal jelezte a mélyben rejlő láva elmozdulását, s ezzel a kitörés közeledtét.

Ugyanilyen műszerrel, különböző anyagú testeket helyezve az inga keresztrúdjára, illetve a műszer mellé, mérte meg a különböző anyagok súlyos és tehetetlen tömege közti arányt, s mutatta ki annak állandóságát a már említett nagy pontossággal. Ezzel kapcsolatban mondta Einstein 1913-ban, amikor az általános relativitáselmélet kidolgozásával foglalkozott: „Itt kell megjegyezni, hogy a súlyos és tehetetlen tömeg egyenlőségét Eötvös egy számunkra igen fontos vizsgálatban bizonyította be.

Német műszergyártók is szerették volna megépíteni az Eötvös-ingát, ezért megpróbálták „kikémlelni” szerkezetét, működését és gyártását. Kiküldtek valakit, hogy szerezze meg a gyártási dokumentációt. Az illető nagy csodálkozással vette tudomásul: Eötvös nem szabadalmaztatta műszerét, mivel szerinte a tudományban nem az a fontos, ki végez el valamit, hanem csakis az eredmény (később ugyanígy tett a Curie-házaspár a rádium előállításakor). A német megkapott minden információt, sőt egy Eötvös-ingát is. Cége megpróbálta modernizálni a műszert, de az sehogy sem akart működni. Évekbe telt, míg rájöttek, hogy a felfüggesztő szál finom kidolgozását nem lehet elhanyagolni. Ezután bemutatták és szabadalmaztatták immár működő műszerüket, és „szabadalom-bitorlásért” be akarták perelni Eötvöst. Csak tudományos tekintélye mentette meg a meghurcoltatástól és a súlyos anyagi veszteségtől.

A potsdami geofizikai intézet óceáni expedíciót indított a tengerfenék feltérképezésére és a gravitációs gyorsulás mérésére. (A hullámzó tengeren ringó hajón az Eötvös-inga persze nem használható, más eszközt alkalmaztak.) Adataikat, melyeket könyvben adtak közre, átnézte az immár idős és beteges Eötvös, s rájött: a gondos mérések feldolgozásába hiba csúszott. Nem vették ugyanis figyelembe a Föld forgását és a hajók mozgását. Márpedig e mozgások a – nagyjából gömb alakú Föld felszínén – centripetális erő fellépésével járnak, s ez befolyásolja a mért adatokat. Hogy valóban így van, annak kimutatására zseniális kísérletet talált ki: érzékeny mérleg két karjára egyforma súlyt erősített, majd a mérleget forgásba hozta. Ha a forgás periódusideje megegyezett a mérlegkar saját lengési idejével, rezonancia lépett föl, és a mérlegkar ingadozni kezdett. Így sikerült kimutatnia az ún. Eötvös-effektust. (A potsdamiak pedig visszamentek a tengerre, hogy kísérletileg ellenőrizzék Eötvös állításait; majd pedig kénytelenek voltak egész munkájuk eredményeit újraszámolva újra kiadni.)

Eötvös már 1876-tól foglalkozott a Föld mágneses terével is, s annak mérésére is érzékeny műszereket talált föl. Kimutatta, hogy a folyékony kőzetek megszilárduláskor magukba zárják a helyi mágneses teret, ami évmilliók múlva is mérhető, és elárulja a kőzet eredeti elhelyezkedését. Ugyanígy a kerámia tárgyak is megőrzik a mágneses teret, amely az égetéskor az illető helyen jelen volt. Ebből, ha ismerjük a földmágnesség változását, meghatározható a tárgy kora. A régészek és a geológusok számára fontos adatok ezek.

Eötvös Loránd 1912-ben (Székely Aladár felvétele)

Eötvös Loránd politikusként is működött, bár nem sokáig: 1894 nyarától a következő év januárjáig vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Ugyan hamar lemondott e tisztségről, s így túl sokat nem végezhetett – de közben mégis megalapította atyja emlékére az Eötvös József Kollégiumot, országos matematikai és fizikai versenyt szervezett (Eötvös-verseny néven máig is évente megrendezi az Eötvös Loránd Fizikai Társulat), elősegítette a nemzetiségek részvételét a közoktatásban, útmutatást adott a tanfelügyelőknek és az egyetemi oktatóknak.

1873-ban a MTA levelező tagnak választotta. Székfoglalóját csak 1880-ban tartotta meg, mondván: „Érdemtelenségem érzete soká visszatartott abban, hogy e tudományos testületben széket foglaljak”. 1883-tól volt az Akadémia rendes tagja; 1889-től lemondásáig, 1905-ig az Akadémia elnöke. Nagyon fontosnak tartotta a nemzeti akadémiák működését, de nem engedte gyors reformok bevezetését, hogy így biztosítsa a tudományok egyenletes, nyugodt fejlődését. (A MTA 1913-ban Nobel-díjra terjesztette föl, de sikertelenül.)

Mindeközben az egyetemen a kísérleti fizikát tanította, 1871-től mint helyettes, 1872-től mint rendes tanár, Jedlik Ányos tanszéki utódaként. Kiváló tanár volt. Úgy tartotta, jó egyetemi – sőt középiskolai – tanár csak tudós lehet, aki kutató munkát is végez. Bár Jedlikkel ellentétben nem idegenkedett az elméleti fizikától sem, de nagyszerű és szemléletes kísérleteket is kitalált és bemutatott, ezzel is közelebb hozva a fizikát a hallgatókhoz.

Írásai világosak és igényesek; szakcikkeit is irodalmi stílusban tartotta. A különféle testületekben – Akadémián, Fizikai Társulatban stb. – elmondott beszédei ma is élvezetes olvasmányok. Ez azért is fontos, mert a tudományok magyar szaknyelve Jedlik idejében még korántsem alakult ki. Bár Jedlik elsőként írt magyarul fizika tankönyvet, ám az szakmailag kiváló ugyan, nyelvileg azonban nehézkes, szómagyarázatra szorult akkor is, ma is. Eötvös írásaiban már alig fordul elő olyan kifejezés, amelyet ma ne értenénk meg azonnal (pl. néha az „erély” szót használta „energia” értelemben). Jelentős ismeretterjesztő is volt, örömmel tartott előadásokat kedves fizikai témáiról.

Eötvös Loránd nemcsak fizikusnak és tanárnak volt kiváló. Amint Alexander Bernát filozófus mondta róla: „Ő sokkal több nagy tudósnál. Ő nagy ember”.

1919 április 8-án bekövetkezett halála után tanítványai folytatták munkáját. Nevét tudományos eredményein kívül az Eötvös Loránd Fizikai Társulat, a Geofizikai Intézet és az ELTE neve, valamint egy holdkráter és egy kisbolygó őrzi.

Debrecentől Kabáig

A debreceni Magnitúdó Csillagászati Egyesület néhány oszlopos tagja 2020. október 3-án, egy szakmai kirándulás keretében Kabára utazott, hogy felkeresse az 1857-ben hullott meteorit emlékműveit. Szoboszlai Endre cikke.



Ellátogattunk a híres kabai meteorit lezuhanási helyére

Október első szombatján kirándulást szerveztünk a kabai meteorit lezuhanási helyére, Kaba város határába. Először a város központjában megnéztünk minden látnivalót, szobrokat, épületeket… Többek között láttuk a központban felállított emlékkövet is, melyre a meteorithullás tényét “vésték” kőbe, majd kimentünk a határ azon pontjához, ahol a lezuhanás helyén felállított emlékkövet találhatja meg minden “csillagász-zarándok“.

A hullás helyén. Fotók: Károlyi Gábor, Zajácz György


A szenzációs esemény még 1857. április 15-én este történt Kaba város határában.

Ekkor hullott le a világ talán leghíresebb, majd három kilogrammos szenes kondrit meteoritja, melyről kevesen tudják, hogy megtalálása lényegében egy lovasgazdának és annak lovának köszönhető… A korabeli híradások kisebb nagyobb eltérésekkel számolnak be az eseményről. A történés valószínűleg a következő lehetett: Szilágyi Gábor a házának tornácán elszenderült. Majd a szabadtéri szundikálásból arra riadt fel, 22 óra körül, hogy nagy robaj van! Pillanatokon belül az égbolton megpillantott egy fényes tűzgolyót, mely lángoló csóvát húzott, majd pár pillanat múlva becsapódott, vélhetően a közelben. A földi légkörbe beérkező, száguldó meteoritot látta a gazda. A meteorit a súrlódás miatt felizzott, külső része elégett, de így is egy közel három kilogramm tömegű szenes kondrit meteorit kerülhetett a tudomány kezébe…



A maga módján a derék ló is jelzett

Másnap a figyelmes gazda kilovagolt a tanyájára, de útközben, a becsapódás közvetlen közelében a lova megbokrosodott, majd horkantott és végül nem akart tovább menni! Ekkor Szilágyi Gábor meglátta a becsapódás helyét, melyet röviddel a megtalálás után több ismerősével feltárt. Ezt követően szerencsére a település elöljárósága is hírt kapott a ritka égi-földi eseményről, majd értesítették a Debreceni Református Kollégiumot. A tudósoknak köszönhetően ezt követően indult a világhírnév felé a ritka égi ajándék. Az évtizedek során sok város (Göttingen, Bécs, London, Moszkva, Párizs stb.) világhírű intézeteibe is elkerült a kő pár lenyesett darabja, elemzésekre. A kabai meteorit korabeli vizsgálata számos új felismeréssel ajándékozta meg a tudományt, mivel különleges, ritka összetételű (szerves anyagot is találtak benne). Ráadásul ez a meteorit a Naprendszerünk kezdeti időszakának a hírnöke lett, hiszen anyaga a jó négymilliárd évvel ez előtti ősi állapotokat őrizte meg!

A város több helyen is példamutatón megőrizte az esemény emlékét


A Debreceni Kollégium nem hagyta elvinni a követ

A világhírnévre szert tett kabai meteoritot a korabeli Habsburg-udvar szerette volna megkaparintani, azonban a Debreceni Református Kollégium vezetősége ezt ügyes fondorlatokkal meghiúsította! Így a ritka égi ajándék eredeti fődarabja, mely a mintavételezések miatt ma már csak körülbelül 2,6 kg, jelenleg is a Debreceni Református Kollégium féltve őrzött kincse.
Kaba város a becsapódás napját, április tizenötödikét, a közelmúltban a Város Napja ünnepének nyilvánította, és emlékhelyet létesített a helyszínen.

Akik részesei voltak a kirándulásnak: Gyarmathy István, Károlyi Gábor, Károlyi Gáborné Eta, Kocsis István, Simándiné Éva, Szoboszlai Endre, Zajácz György.

Forrás: MACSED

A 25. napciklus kezdetén

Szerző: Balázs Gábor

2020 folyamán időnként egy-egy apróbb napfolt feltűnt, július végén, augusztus elején ismét több kisebb folt jelent meg, ezáltal arra lehetett következtetni, hogy Napunk túl van aktivitásának minimumán, új ciklus kezdődött el. Ezt a felvetést néhány hete a NASA is igazolta, ugyanis elemzéseik szerint Napunk 2019 decemberében volt a legkevésbé aktív, ekkor ért véget a 24. ciklus, ekkor kezdődött el egy újabb 11 éves periódus. Előrejelzésük szerint a 25. ciklus maximuma 2025 júliusában várható, mely hónapban 115 körül alakulhat a napfoltok száma.

A napfoltok sokéves eloszlása.
Forrás: http://www.sidc.be/silso/IMAGES/GRAPHICS/V1.0/wolfmms.png
Napunk, a folttevékenységének minimuma és maximuma alatt.
Forrás: NASA

Röviden a napfoltokról:

A foltok a Nap ún. fotoszféráján jelennek meg. Területükön a felszíni hőmérséklet hozzávetőlegesen 1500 °C-vel hidegebb a nyugodt felület 6000 °C-ához képest. Emiatt a hőmérsékletkülönbség miatt fellépő kontrasztkülönbség az oka, hogy az amúgy vörös foltokat feketének látjuk.
Kialakulásuk a mágneses tér változásaihoz köthetőek, ugyanis míg a nyugodt napfelszín mágneses tere 1 gauss erősségű, a napfoltok mágneses tere 3000 gauss körül alakul.
Ha távcsőben vagy képen nézünk egy nagyobb foltot, két élesen elkülönülő részt figyelhetünk meg. A legszembetűnőbb a középső, legsötétebb rész, az umbra, ami a folt leghidegebb része. A másik rész, az umbrát körülölelő sugaras szerkezetű, szürke színben látható penumbra. Megfigyelhetőek még olyan foltok, mely körül nem alakul ki a penumbra. Ezek a pórusok.

Napfoltok a Szerző rajzán. Bővebben a napfoltokról ezen a linken:
https://www.spaceweatherlive.com/en/solar-activity/region/12671



Figyelem!!! Soha ne nézzünk a Napba távcsővel megfelelő napszűrő nélkül!!!


A Nap aktuális felszínének képe:
https://sohowww.nascom.nasa.gov/data/realtime/hmi_igr/1024/latest.html

A Nap ciklikus tevékenysége a gazdaság több területét is befolyásolja. Erről szól egy részletesebb írás ezen a linken:
http://www.planetology.hu/napfoltok-es-a-buza-ara/


Források:
Magyar Csillagászati Egyesület – Amatőrcsillagászok Kézikönyve
https://www.nasa.gov/press-release/solar-cycle-25-is-here-nasa-noaa-scientists-explain-what-that-means/
https://www.nasa.gov/feature/goddard/2020/what-will-solar-cycle-25-look-like-sun-prediction-model
https://www.weather.gov/news/201509-solar-cycle


Felszínformák elnevezései bolygókon és holdakon

Sinus Iridum, Mare Imbrium, Hellas Planitia, Olympus Mons, Valles Marineris… megannyi idegen név, idegen égitesteken, de mit takarnak az egyes felszínalaktani formák elnevezései? Mi a Sinus? Mi a Valles? E cikkben felsoroljuk Naprendszerünk szilárd felszínű égitestjeinek legfőbb felszínformáit. Az alábbi felsorolás eredetijét a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) egyik kiadványa (Transactions No. XVI-XVIIB) jelentette meg, melyet aztán a Föld és Ég c. folyóirat 1981 decemberi száma, később Hédervári Péter: Ismeretlen (?) Naprendszerünk c. 1986-os műve is átvett. E gyűjteményt továbbá kiegészítettük azon főbb felszínforma-típusokkal is, melyek a forrásban még nem szerepelnek, emellett aktualizáltuk is a felsorolást.

Az adott képződménytípust először egyes (majd többes) számú nevén olvashatjuk, mely után a magyar elnevezést (egyes esetekben az adott felszínformák nem rendelkeznek állandó magyar névvel, ezeket kérdőjellel láttuk el) és egy rövid felszínalaktani leírást is találunk.

Arcus (Arcus) – ív
– ívelt alakzat a Titanon

Astrum (Astra) – asztrum
– sugaras mintázatú terület a Vénuszon

Catena (Catenae) – kráterlánc
– kisebb, általában közel azonos méretű kráterek láncolatszerű sora

Az Enki Catena a Ganymedes felszínén
Fotó: NASA/JPL/Galileo. Forrás: Wikipedia

Cavus (Cavi) – üreg
– általában csoportosan előforduló, szabálytalan alakú, meredek falú mélyedések (katlanok)

Chaos (Chaosi) – káosz
– szabálytalan domborzatú, erősen lepusztult kiemelkedések zónája

Chasma (Chasmata) – kanyon
– hosszan kiterjedő, meredek falú, mély völgy

Collis (Colles) – domb
– kisméretű hegy vagy domb

Corona (Coronae) – korona
– kör vagy ellipszis formájú alakzat a Vénuszon, mely részben vagy teljesen koncentrikus formákból áll: általában egy perem és egy ezt körülvevő, árokszerű mélyedésből áll

Crater (Crateris) – kráter
– kifejezetten kör alakú, vulkáni vagy becsapódási eredetű mélyedés

A Herschel-kráter a Szaturnusz Mimas nevű holdján
Fotó: NASA/Cassini. Forrás: Wikipedia

Dorsum (Dorsi) – gerinc
– hosszan elnyúló, szabálytalan alakú, egyenes vagy görbült vonalú kiemelkedés

Facula (Faculae) – fáklya?
– világos folt

Farrum (Farra) – farrum?
– palacsintaszerű vulkanikus képződmények a Vénuszon

A Carmenta Farra palacsinta-szerű formái a Vénuszon
Fotó: NASA/JPL/Magellan. Forrás: Wikipedia

Flexus (Flexus) – hát
– nagyon alacsony, enyhén ívelt, hullámos mintázatú gerinc (a latin szó hajlatot jelent)

Fluctus (Fluctus) – lávafolyás?
– több száz kilométer hosszú lávafolyások, melyeknél a láva a forrástól tartósan egy irányba folyt

Flumen (Flumina) – csatorna?
– csatorna a Titan-on, mely folyadékot szállíthat

Fossa (Fossae) – árok
– hosszú, keskeny, sekély mélyedés(ek), lehetnek egyenesek vagy görbültek

Insula (Insulae) – sziget
– sziget vagy szigetcsoport, melyet folyékony anyagú terület (tenger vagy tó) vesz körül részben vagy teljesen

Labes (Labes) – csuszamlás?
– nyelv-formájú (föld)csuszamlás

Labyrinthus (Labyrinthi) – labirintus
– egymást keresztező, keskeny mélyedések, völgyek rendszere (pl. kereszttöréses rendszer)

A Labyrinthus Noctis, a Mars legnagyobb labirintusa
Fotó: NASA/Viking 1. Forrás: Wikipedia

Lacuna (Lacunae) – tómeder?
– szabálytalan formájú mélyedések a Titanon, melyek megjelenésüket tekintve kiszáradt tómedrek lehetnek

Lacus (Lacus) –
– kisebb méretű, szabálytalan körvonalú, sötét felszínű sík terület a Holdon, Merkúron, Marson (valamint pl. a Titanon – a szerk.)

Lenticula (Lenticulae) – lencse?
– kis méretű, sötét foltok az Europa felszínén

Linea (Lineae) – vonal
– sötét vagy fényes, keskeny, hosszan elnyúló képződmény, amely mind egyenes, mind görbült vonalú lehet

Macula (Maculae) – folt
– sötét, esetleg szabálytalan alakú képződmény

A Mordor Macula, a Charon sötét foltjának nem hivatalos elnevezése
Fotó: NASA/New Horizons. Forrás: Wikipedia

Mare (Maria) – tenger
– kerekded körvonalú, nagy kiterjedésű, sötét felszínű, sík terület (megjegyzés: néha azonban elnyúlt alakú, pl. a Mare Frigoris – H.P.)

Mensa (Mensae) – táblahegy
– lapos, sík tetejű és meredek, éles peremmel, körülhatárolt kiemelkedés (a latin szó “asztal”-t jelent)

Mons (Montis) – hegy
– a környezetéből határozott talapzattal kiemelkedő, viszonylag kis területű, minden oldalán lejtővel határolt, zárt térszíni kiemelkedés. Hegység: viszonylag nagyt területű, zárt, de völgyekkel és medencékkel jól tagolt, környezete fölé magasodó földrajzi egység. (Megjegyzés: az eredeti szövegben a meghatározások hiányoztak: az itt közölteket a Természettudományi Lexikon-ból vettük át – H.P.)

A marsi Olympus Mons, Naprendszerünk legmagasabb vulkánja
Fotó: NASA/Viking. Forrás: Wikipedia

Oceanus (Oceani) – óceán
– a Hold óriási kiterjedésű, sötét felszínű sík területe (csak az Oceanus Procellarum, azaz a Viharok Óceánja viseli ezt az elnevezést)

Palus (Paludius) – mocsár
– a Hold kisebb kiterjedésű, szabálytalan körvonalú, sötét mare- és fényesebb “szárazföldi” anyagot egyaránt tartalmazó területe(i)

Patera (Paterae) – sekély kráter
– szabálytalan vagy összetett szerkezetű, hullámos falú-peremű, sekély kráter (a latin szó eredetileg áldozati lapos “csészé”-t jelent)

Planitia (Planitiae) – alföld, medence
– sima felszínű, alacsonyan fekvő terület (medence, mélyföld)

Planum (Plani) – fennsík
– magasan fekvő, sima felületű terület, plató

Plume (Plumes) – jégvulkán?
– a vulkánok azon típusa a főként jégből álló törpebolygókon és holdakon, melyek olvadt kőzet helyett vizet, ammóniát vagy metánt lövellnek ki

Promontorium (Promontorii) – előhegység, hegyfok
– világosabb anyagú kiemelkedés a Holdon, amelyet sötétebb anyagú mare-területek vesznek körül (“félsziget“)

Regio (Regiones) – terület
– olyan nagyméretű vidék, amelyet fényvisszaverő képességének vagy színének elütő volta egyértelműen elhatárol a környezetétől

Reticulum (Reticula) – háló?
– háló(zat)szerű mintázatok a Vénuszon

Rima (Rimae) – hasadék
– keskeny, hosszú bemélyedés, repedés vagy lávacsatorna

Rupes (Rupis) – szakadék
– egyenes vonalú, meredek falú, lépcsőszerű leszakadás

A 20 kilométer magas Verona Rupes, a Naprendszer legnagyobb
ismert sziklafala az Uránusz Miranda nevű holdján
Fotó. NASA/JPL/Voyager 2. Forrás: Wikipedia

Saxum (Saxa) – szikla
– nagyobb méretű, határozottan elkülönülő sziklák az aszteroidákon

A (101955) Bennu aszteroida, felszínén több, jól elkülönülő sziklával (saxummal)
Fotó: NASA/OSIRIS-REx. Forrás: Wikipedia

Scopulus (Scopuli) – partfal
– olyan meredek falú leszakadás, amelynek peremvonala nagyon kanyargós vagy félszigetszerű

Serpens (Serpentes) – hullám
– elnyúlt, hosszában hol bemélyedő, hol kidomborodó, szinuszgörbe-szerűen hullámzó képződmény

Sinus (Sinus) – öböl
– a Hold mare-területeihez kapcsolódó, kisebb, sötét felszínű terület, amely beékelődik a mare-t határoló fényesebb, “szárazföldi” vidékbe (Megjegyzés: az öblök olyan kráterek, amelyeknek a medence felőli sáncfala hiányzik, valószínűleg azért, mert a medencéket elöntő bazaltos láva beolvasztotta és megsemmisítette azt – H.P.)

A Sinus Iridum a Hold felszínén. Kétoldalt egy-egy, félszigetként
beékelődő Promontorium, valamint a Mare Imbrium
Fotó: NASA/LRO. Forrás: Wikipedia

Solitudo (Solitudinis) – solitudo
– a Merkúr klasszikus, sötét árnyalatú (kis albedójú) képződményei, a szó eredeti jelentése: “hiány“, “magány” (ezt az elnevezést már nem használjuk – a szerk.)

Sulcus (Sulci) – barázda
– hosszan elnyúló, csaknem párhuzamos barázdák, kiemelkedések és mélyedések rendszere

Terra (Terrae) – föld, szárazföld
– hullámzó vagy durva felszínű, magasan elhelyezkedő, igen nagy kiterjedésű terület, hegyvidék (földi értelemben: szárazföld, kontinens)

Tessera (Tesserae) – mozaik
– csempeszerű, poligonális mintázatú felszín a Vénuszon

Tholus (Tholi) – domb
– különálló, kúp alakú domb vagy kisebb hegy (a latin eredeti kupolát jelent)

Unda (Undae) – dűne
– általában elnyúlt formájú domb, melynek anyaga elsősorban homok, ritkábban kavics vagy jég

Vallis (Valles) – völgy
– kanyargó, hosszan elnyúló mélyedés, esetleg elágazásokkal

A Valles Marineris, a Mars és a Naprendszer legnagyobb kanyonrendszere
Fotó: NASA/JPL/Viking 1. Forrás: Wikipedia

Vastitas (Vastitatis) – síkság
– a bolygó igen nagy részére kiterjedő lapos, sík vidék



Források:

Hédervári Péter: Ismeretlen (?) Naprendszerünk, 1986

Hargitai Henrik, Kozma Judit, Kereszturi Ákos, Bérczi Szaniszló, Dutkó András, Illés Erzsébet, Karátson Dávid, Sik András: Javaslat a planetológiai nevezéktan magyar rendszerére

Gazetteer of Planetary Nomenclature

Encyclopaedia of Planetary Landforms, 2014

Az augusztusi meteorraj, a Perseidák

Szerző: Balázs Gábor

Augusztus csillagászati szempontból egy igen kedvező hónap. Egyre hosszabbak az éjszakák, a napok többségében derült ég jellemző jó nyugodtsággal, nem kell fázni a távcső mellett és ekkor érkeznek a Perseidák. Nemcsak ebben az időszakban láthatunk meteorokat. Az összes meteorra kivetíthetők a következő állítások. A meteorjelenséget egy, az űrben mozgó 1 méter átmérő alatti kőzettest, másnéven meteoroid okozza, amikor belép a légkörbe. A Perseidák meteoroidjai egy 130 éves keringési idejű üstököstől, a 109P/Swift-Tuttle-től származnak. Amikor a szemcse belép a légkörbe, 150 km magasan a légköri súrlódás miatt felizzik és gerjeszti a körülötte lévő részecskéket ezzel több kilométer hosszú ioncsóvát létrehozva. Ezt az ioncsóvát látjuk, mint fényjelenséget. Ennél a témánál előjön egy fontos szó, a radiáns. A radiáns az a pont, amelyből a meteorok látszólag kiindulnak. Ennek a meteorrajnak a radiánsa a Perseus csillagkép területén van, innen kapta a nevét.

A Perseida meteorraj radiánsa, a Perseus csillagkép. Kép: Stellarium

A maximum augusztus 12/13-a kora hajnalán van. Ezen az estén az IMO (International Meteor Organization) adatai szerint óránként akár 110 db-ot is megfigyelhetünk, de ez csak egy elméleti érték. A raj tagjai július 17 és augusztus 24 között jelentkeznek, ezért a maximum előtt és után néhány nappal is megfigyelhetőek szép számmal. A rajra továbbá a fényes tagok és kitörések a jellemzőek.

A Perseidák kitörései. Forrás: meteorflux.org

A perseidák közül néhány akár a Vénusznál (-4 magnitúdó) is fényesebb lehet. Ezeket a meteorokat tűzgömböknek nevezzük.

-7 magnitúdó fényességű tűzgömb 2018 szeptember 28-án. Bővebben: https://mcse.imo.net/members/imo_view/report/175252

Csillagaim.hu – csillagtérképek személyre szabva

Emlékszel, milyen gyönyörűek voltak a csillagok?

Előfordult már Veled, hogy azon gondolkodtál, mi lehet megfelelő ajándék egy számodra fontos személynek? Olyan ajándék, mely nem csak szép, maradandó, hanem egyedi, és személyre szóló is egyben?

csillagaim.hu ötlete is pontosan ilyen gondolat alapján született. Az öröm, melyet egy ilyen ajándékkal okoztunk, arra ösztönzött bennünket, hogy Neked is lehetővé tegyük ugyanezt.

Örökítsd meg a pillanatot, készíts egyedi csillagtérképet!

Csak annyit kell tenned, hogy megadod a helyszínt és időpontot, majd beállítod a térkép megjelenését. Nálunk nincsenek korlátok, előre beállított sablonaink mellett teljesen szabadon választhatsz színösszeállításokat.

Szeretnéd látni a Tejutat, vagy a bolygókat is? Csak rajtad múlik, hogy milyen égi objektumok legyenek a térképeden.

A képeket 200g/m² papírra, digitális nyomtatóval készítjük, majd gondosan csomagoljuk. 

Forrás: csillagaim.hu

A C/2020 F3 (NEOWISE) Magyarországról

Szerző: Balázs Gábor

Az északi félteke nem bővelkedik a szabadszemes üstökösökben, legutoljára 1997-ben a C/1995 O1 (Hale-Bopp) volt mindenki számára hasonlóan látványos jelenség, de 23 év után 2020-ban megérkezett az „ikertestvére”.

C/1995 O1 (Hale-Bopp) az 1997-es feltűnése idején (bal oldalt). Forrás: ESO. Jobb oldalt a C/2020 F3 (NEOWISE) Majzik Lionel felvételén 2020 július 13-án hajnalban

A 2020-as évben eddig összesen 3 üstököst vártunk szabadszemesnek vagy legalább is binokulárral észlelhetőnek, de csak az utolsó, a C/2020 F3 (NEOWISE) élte túl megpróbáltatásait.
Felfedezése 2020. március 27-én történt a NASA Wide Field Infrared Survey Explorer (WISE) űrteleszkópjának Near-Earth Object Wide-field Infrared Survey Explorer (NEOWISE) programja által.

Az üstökösök neve több adatból tevődik össze. Mivel az eddigi számítások szerint 6-7 ezer év a keringési ideje, ezért a nem periodikus üstökösök közé sorolják, melyek azonosítója a C betű. Nevének következő része a felfedezés évéből és egy félhónapot jelölő betűből áll. Az üstököst 2020. március második felében harmadikként fedezték fel, ezért 2020 F3. Nevének utolsó tagja pedig a felfedezője, a NEOWISE.

Az első kép a NEOWISE üstökösről 2020. március 27-én készült (több hőérzékeny infravörös kép kompozíciója). Fotó: NASA/JPL-Caltech

Legközelebb a Naphoz (perihélium) július 3-án volt. Ekkor a Merkúr pályájánál is közelebb, 0,295 CsE (44,25 millió km) távolságra közelítette meg csillagunkat. Az őt ért fokozatosan növekvő, majd a perihélium során ráeső rendkívül nagy hőhatásoknak köszönhetően rengeteg por és gáz szabadult fel magjából, lehetővé téve a rendkívül hosszú és látványos ion- és porcsóva létrejöttét.

A közeledő üstökös. Forrás: Spaceweather.com
A por- és az ioncsóva. Fotó: Majzik Lionel

Áttérve a megfigyelésére, először a koránkelők csodálhatták meg, majd cirkumpoláris lett, végül az esti észlelése lett a kedvezőbb.

A C/2020 F3 (NEOWISE) útja a hajnali égen 3:55-kor
A C/2020 F3 (NEOWISE) útja az esti égen 22:55-kor

Már távolodott a Naptól, amikor először megpillantották. Kezdetekben a hajnali észlelés volt az egyetlen lehetőség, ezért kométánk története észlelési szempontból 2020. július 4-én kezdődött, ugyanis ezen a hajnalon már elég távol volt a Naptól, hogy észlelhető és fotózható lehessen. Az elsők között volt Majzik Lionel képe, mely 03:54-kor készült Tápióbicskén.
Ezen a hajnalon 1,5 magnitúdó volt, de még látszólag közel volt csillagunkhoz, így csak az üstökös legfényesebb részeit, a magját és a porcsóvájának ehhez igen közel eső részét lehetett lencsevégre kapni.

A C/2020 F3 (NEOWISE) Majzik Lionel felvételén Tápióbicskéről. Kamera: Nikon D3300 + AF-S DX Nikkor 55-300mm f/4,5-5,6G VR

Az első képeket meglátva kedvet kaptam észleléséhez így első, saját megfigyelésem július 5-én hajnalban történt. Ekkor azt tapasztaltam, hogy nehéz szabad szemmel megtalálni, mivel még elveszik a kelő Nap fényében (ezt az előző kép is igazolja), de a magja már ekkor csillagszerűen látszott, igaz egyértelműen nem tudtam megmondani, hogy pont az az üstökös. 10×50 binokulárral kezdtem keresni és innentől fogva ez lett a fő műszer megfigyeléseimnél, viszont az alábbi kép 80/910 akromáttal készült 3:59-kor. A magja fényes, a porcsóva kivehető.

A C/2020 F3 (NEOWISE) 80/910 akromáton keresztül a szerző felvételén, 2020. július 5-én
3:59-kor. Feldolgozás: Schmall Rafael

A következő nap, július 6-án 3:28-kor Kecskés Juliannával közösen fotóztam először tükörreflexes (DSLR) fényképezőgéppel. Ekkor már szabad szemmel kivehető volt a csóva.

A C/2020 F3 (Neowise) Kecskés Julianna és Balázs Gábor felvételén, 2020. július 6-án hajnalban 3:28-kor Kamera: Nikon D5300 + Nikkor 75-200 mm teleobjektív

Július 8-án hajnalban igen nagy világító felhők társaságában volt látható. Rendkívül különleges felvételek születtek.

A C/2020 F3 (NEOWISE) Balatonmáriafürdőről július 8-án 3:32-kor Schmall Rafael felvételén

Július 10-én már 4 fokos csóva volt szabad szemmel látható.

A C/2020 F3 (NEOWISE) a szerző felvételén, 2020. július 10-én 3:13-kor

Első esti észlelését Schmall Rafael végezte július 10-én este 22:01-kor a Zselici csillagparkból.

Az első esti égen készült fotó a C/2020 F3 (NEOWISE) üstökösről Schmall Rafael felvételén, 2020. július 10-én

Az első általam végzett esti észlelése július 12-én este 21:46 történt. Ekkor még a hajnali láthatósága volt a jobb. Ezen az estén szabad szemmel alig volt látható, kereséséhez binokulárra volt szükségem.

Magyarországon július 13-tól lett cirkumpoláris, ami azt jeleni, hogy nem kerül a horizont alá, így egész éjjel megfigyelhető volt.

Július 14-étől az esti láthatósága már jobb, mint a hajnali. 21:58-kor már szabad szemmel lehetett látni.

Július 15-én ismét az esti égen fotóztuk. Ekkor az ioncsóvája számítások szerint 60 millió (!) km volt. Érdekességképp a Nap-Föld távolság 150 millió km.

A C/2020 F3 (NEOWISE) 5 km átmérőjű magja, 2020. július 15-én este; Távcső: 300/1600 Newton; Mechanika: Fornax 51; Kamera: Canon 700d; Fotó: Várady Ferenc
A C/2020 F3 (NEOWISE) a szerző felvételén július 15-én este; Kamera: Canon 700d + TAMRON 18-200mm F/3.5-6.3 DI II VC(C) Objektív 137 mm-en

Mivel cirkumpoláris július 16-án, ezért 00:23-kor is észleltem, fotóztam. Ekkor a horizonthoz való közelsége miatt elveszett a fényszennyezésben, így szabad szemmel éppen megtalálható, de binokulárral ekkor is könnyen megfigyelhető és látványos volt.

C/2020 F3 (NEOWISE) július 16-án 0:23-kor a szerző felvételén; Kamera: Canon 700d + TAMRON 18-200mm F/3.5-6.3 DI II VC(C) Objektív 57 mm-en

Július 23-án járt a Földhöz legközelebb, 0,692 CsE-re, ami átszámítva 103,8 millió km. Ekkor már az első észlelésekhez képest 2,1 magnitúdót halványodott, tehát 3,6 magnitúdó volt az aznap esti látszó fényessége.

Forrás: astro.vanbuitenen.nl

Bár folyamatosan halványodik (átlagosan 10 óránként 0,1 magnitúdót), távcsövekkel még mindig megfigyelhető. Augusztus 11-ig binokulárral észlelhető, majd később csak nagyobb távcsövekkel. Az alábbi kép egy 80/910-es lencsés távcsőben vizuálisan látottakat próbálja visszaadni.

Az üstökös 80/910 akromáton keresztül 2020.07.27 22:26-kor

Akik binokulárral felkeresnék, az alábbi térkép segítséget nyújthat:


Források:
Stellarium
astro.vanbuitenen.nl
nasa.gov