A zsadányi meteorkőhullás

Szerző: Kereszty Zsolt

A Zsadany (Zsadány) nevű meteoritok 1875. március 31-én délután fél 4 körül hullottak a ma Romániához tartozó, akkori Temes Vármegyei Zsadány (ma Mezőzsadány románul Corneşti) község határában. A korabeli leírások sok hullott meteoritot említenek, de mindössze 7 db találatot jelentettek, nem kizárt tehát, hogy vannak még további példányok a felszín alatt vagy helyieknél. A meteorit ismert még, mint Szadany meteorit.

Mezőzsadány elhelyezkedése Romániában (Wikipédia)

A Meteoritical Bulletin-ben a Zsadany tévesen magyarországi meteoritnak van besorolva. Valószínűleg a Bulletin átvehette a Monica Grady féle “Catalogue of Meteorites” katalógusban szereplő hibás hullási koordinátát (46° 56’N, 21° 30’E), ami a magyarországi Békés megyei Zsadány községet jelöli. Ezt megelőzően az 1985-s Londoni Katalógus is így jelölte a helyet, hogy a tévedés ki által, hogyan és miként került a katalógusba még nem sikerült rájönnöm. Kubovics, Bérczi et.al. “New Studies on Meteorites from Hungary: Corrections in the London Meteorite Catalogue Dataset” nevű 2001-es tanulmányukban már jelezték a hibát és jelentették a MetBull szerkesztőségének. Ezenkívül a romániai Rӑzvan Aurelian Andrei et.al 2013-as “Historical Romanian meteorites: emendations of official catalogue records” tanulmányukban is jelzik a tévedést. A MetBull-ban azonban még a mai napig nem vezették át a javítást! Az újonnan alakult Magyar Meteoritikai Társaság egyik kiemelt feladataként kezeli a korrekció kérését a Meteoritical Society felé.

A történelmi magyar meteoritjaink hullási históriája néhol bizony hézagos, szerencsére üdítő kivétel a Zsadany esete. A hullás évében ugyanis a Természettudományi Közlöny 1875. évi VII. kötete 199-203. oldalain Krenner József a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem neves ásványtan és geológia professzora, egyben a Nemzeti Múzeum ásványtári kurátora (akkor Múzeumi Őrnek hívták) személyes helyszíni kiszállásáról tudósít, rendkívül precízen és ízesen. Innen tudjuk a hullás körülményeit, a megtalált meteoritokhoz kapcsolódó fontos részleteket. Később ezen útijelentésből vesz át részeket Dr. Török JózsefA Magyar Birodalom meteoritjei I-II.” ismert munkájában, most ebből idézek:

A zsadányi meteorkőhullás 1875. márczius 31-ikén, délután 3—4 óra között ment véghez. Ezen nevezetes eseményről Ormós Zsigmond, temesmegyei főispán tudósította először a k.m. Természettudományi Társulatot, beküldvén egyszersmind a hullott meteoritekből 2 darabot, mint tanúit e nevezetes tüneménynek. Ennek alapján a Társulat egy küldöttséget menesztett április 15-ikén a helyszínére oly czélból, hogy a szükséges vizsgálatokat megtegye s a tényállást megállapítsa. A küldöttség tagjai Krenner József, múzeumi őr és Petrovits (Pethő) Gyula, társulati másodtitkár valának. A helyszínén több szemtanú kihallgatása után konstatálták, hogy Zsadány község keletre eső részében több ház udvarára és kertjébe, meg a község mellett elterülő rétekre és szántóföldekre hullottak a meteorkövek. A tanúk vallomásai szerint az ég ez alkalommal egészen tiszta volt s csak imitt-amott mutatkoztak kisebb felhők. Tüzjelenségeket az ég boltozatán egyáltalában nem vettek észre, hanem a kövek hullását megelőzte egy erős ágyú¬ dörgéshez hasonlítható moraj, melyre puskalövéshez hasonló csattanás következett s végre oly zajgás, mintha az egész ég forrna. E közben hullottak a kövek. Nevezetes, hogy a lehullott kövek közül néhányat azonnal felvettek és egészen hidegeknek találták; sőt egy kő épen egy szecskahalmazra esett, mely meg nem gyuladt. Ez a tanúk mondását igazolja. Egyébként volt reá már más eset is, hogy a lehullott meteorkövek magukkal hozták a világtéri hidegséget. Így 1860. júl. 14-ikén Kelet-Indiában Dhurmsalánál 6 meteorkő esett le. Akik ezeket felvették, oly hidegeknek találták, hogy nem voltak képesek huzamosabb ideig kezökben tartani.

A küldöttség tagjai a Zsadány község házaiban tartott szemle után vagy 30 emberrel mintegy hajtóvadászatot tartva, átkutatták a zsadányi szőlőket, a helységtől északkeletre eső réteket és szántó¬ földeket, de mindössze csak egy kis darabot találtak, jóllehet a pásztorok azt állították, hogy ott is hullottak meteorkövek. S így a tünemény színhelyén mindössze 7 darab meteorkő hullását sikerült biztosan megállapítani. Ezek közül egyet az én megkeresésemre Ormós Zsigmond kegyességéből sikerült a debreczeni főiskolai múzeum részére is megnyerni; a többi a nemzeti múzeum birtokában van.

A zsadányi meteorkövek általában aprók; a legnagyobbak is csak diónagyságúak, s részint gömbölydedek, részint ék, vagy épen táblaalakúak; kérgök fekete; részint érdes, részint sima és fényes. A lapanyaguk szürke, trachitszerü, melybe számos fehér csillogó pikkely, a nikelvas részecskéi vannak behintve. Anyaguk nagyon hasonlít a knyahinyai meteorkövek anyagához.

A ma nyilvántartott példányokról:

153 gramm (ez a fő tömeg) + 25,7 gramm (az 1956-os tűzvész után további 5 + 42 gram elveszhetett) budapesti Természettudományi Múzeum; 81,5 + 61,2 gramm Debreceni Református Kollégium meteorit-gyűjteménye; 45 + 38 + 13,5 +6,3 gramm ELTE Természetrajzi Múzeum Ásványtára; 44 gramm
bécsi Természettudományi Múzeum; 14 gramm MHN Paris; 14 gramm FMNH Chicago, USA; 12 gramm USNM, Washington, USA; 4,8 gramm AMNH, New York, USA; 13,5 gramm londoni NHM. Valamennyi található a temesvári régi Reáliskola Múzeumában is. Magángyűjtőnél lévő Zsadány meteoritról a saját példányomon kívül nincs tudomásom. Érdekesség, hogy ha a fenti adatokat összeadjuk, akkor 573,5 gramm adódik, ami a hivatalos TKW-nél (552 gramm) 21,5 grammal több. Hogy a katalógusok adatai keveredtek össze és/vagy a MetBull adat hibás, ezt érdemes lenne tovább nyomozni.

Első vizsgálatát Wartha Vince végezte el, melyről “Elsődleges jelentés a zsadányi meteorkő elemzéséről” címmel 1878-ban számolt be, 1879-ben W. Pillitz, 1880-ban E. Cohen vizsgálta. Ásványtani vizsgálata, besorolása B. Mason (1963) nevéhez fűződik (“Olivine composition in chondrites“). Magyar tanulmányról nincs tudomásom.

A képeken a saját gyűjteményem mindössze 0,17 gr-os Zsadany példányának makrofótóját, az ELTE példányainak és Bécsi Múzeum példányainak fotóját adom közre.

A Jupiter hangjai

Szerző: Puskás Ferenc

A rádiósok 1955-ben vették először a Jupiter rádiókitöréseit. Ezek 18 és 22 MHz között a legerősebbek. Rádióvevőmmel éjjelente ezekre a rádióviharokra vadászok. Ez nem azt jelenti, hogy egész éjjel a hangszóró mellett kellene virrasztani. Este bekapcsolom a készüléket és csatlakoztatom hozzá a diktafont. Éjjel a bolygó átmegy a égen és vagy hallat valamit vagy nem. Ha sikerül fogni valamit, az reggel ott lesz a felvételen. Reggel aztán kikapcsolom az egészet. Néhány napi felvételt összegyűjtök és kiértékelem. Kell valamilyen hangszerkesztő program!

A Jupiter elektromágneses “hangjai”, melyeket a NASA Voyager-űrszondái rögzítettek,
a bolygó 1979-ben történt megközelítése során.

Szerintem legjobb a Sonic Visualiser. Ebbe betöltök egy hangfelvételt és jellegzetes hangalakot keresek benne. Kis gyakorlattal gyorsan megy. Ha fogtam valamit, akkor azt kimásolom a nagy hangfájlból. A bemutatott is egy ilyen: 2019.05.18 03:49 UT időpontban rövid rádióvihar hallatszott 20 MHz frekvencián. Ezen a hajnalon még többször is megismétlődött. Általában néhány másodpercig vagy percig tart. Leghosszabb fogásom eddig kb. 6 órás. Egy ennyire hosszú rádiókitörés azonban igen ritka. Olyasmi tehát, mit a horgászat. Néha van hal, néha nincs a végtelen űróceánból. Az itt közölt videó 4-5. másodpercében hallható a zajban a bolygó adása. Ez kb. 800 millió kilométer távolságot utazott a Földig. Miért hallatja ezt a Jupiter? A Napból elektronok indulnak mindenfelé. A Jupiter az óriási mágneses terével ezekből sokat elfog. Ezt a befogott elektronáramlást még az Io holdja is rezegteti. A kibocsájtott rádióadás irányított, mindig valamelyik irányba megy. Ha éppen a Föld felé indul, akkor hallható az adás. A vételhez többféle antennát kipróbáltam már. A dual dipole array a legjobb, de terjedelmes antenna. Mostanában egy kisebb méretűvel kísérletezem. Egy kvázi-DDRR antennával tranzisztoros fej-erősítővel. Utána még nagyjából 15 méter koaxkábel a rádióig. A fej-erősítőt a rádió táplálja a koaxon keresztül. Tehát nagy a forgalom a kábelen: egyenáram ki, rádiójel be.

A Jupitert észlelő kvázi-DDRR antenna elkészítése: csinálj egy 60 x 60 centis keretet. Feszíts rá dróthálót. Csirkedrót még jobb. Szerelj a keretre 30 centiméter hosszú szigetelő tartókat. Festett léc is jó. Ezután hajlíts egy nyitott kört egy 166 centiméter hosszú vastag vas vagy rézdrótból. A karika végei ne érjenek össze. Szereld a karikát a kereten levő lábakra. Azt tapasztaltam hogy akkor a legjobb, ha a bolygó legalább 50 fokra van az antenna forgástengelyétől. A fejerősítő sem bonyolult: a koaxkábel antenna felőli végét vesszük először. Kell egy BC547 vagy 2N2222 tranzisztor. Az emittert kösd a koax harisnyára és a drótkeretre. A kollektort a koax középső érre. A kollektor és a bázis közé egy 47k ellenállás kell. A bázis mehet közvetlenül az antenna karika egyik végére. A koax benti középső erét kösd egy 3k ellenálláson át a pozitív tápfeszre. A 3k antenna felőli oldalát a rádió bemenetre (a 39 pF kondenzátor antenna felőli oldalára). A koax harisnyát kösd a rádió testpontjára. És kész is. Ennél csak bonyolultabb megoldások vannak.

Még valami: ahogy az optikai fényszennyezés erős a civilizációban, úgy a rádiószmog is egyre erősebb. Faluhelyen kissé jobb a helyzet, de legjobb a lakott helyektől távol. Még jobb például Ausztrália közepe, ami gyéren lakott. Ennél is jobb az Antarktisz vagy Grönland, ahol még kevesebb közeli zavarforrás van. Egyesek szerint viszont legjobb hely a Hold túlsó oldala…

Irodalom:
http://radiojove.gsfc.nasa.gov

Egy nem mindennapi meteoritról

Szerző: Kereszty Zsolt

Talán sokak előtt ismert, hogy közel 25 éve foglalkozom meteoritokkal, meteoritikával, de az kevésbé, hogy tevőlegesen 17 darab meteorit hivatalos klasszifikációs folyamatában vettem részt. Ezekből sok eljutott intézetekbe, gyűjtőkhöz, így talán az Olvasóhoz is. A kőmeteoritok jelentős részét kitevő, kondritok és különösen az alacsony petrológiai osztályú 3-as kondritok mindig érdeklődésem középpontjában álltak. Ezek azok a normál kondritok (H, L vagy LL típus a csökkenő fémtartalom szerint), melyek a legkisebb termális, kémiai, fizikai átalakuláson estek át, a szakma megfogalmazásában: anyaguk igen primitív állapotú. Ezek őrzik ugyanis viszonylag változatlan formában a Naprendszer ősi anyagát, így igen fontosak sok tudományág számára. A kondrit petrológiai osztályokat növekvő átmelegedési hőmérséklet szerint 3-től 7-ig sorolja be a modern tudomány. A modellek szerint ezen meteoritok ősi anyaga eredetileg zónásan épült egymásra, legbelül a melegebb, kintebb a hidegebb zónákkal. Ennek megfelelően az egyes osztályokhoz az ősi szülőégitest átmelegedését jelző hőmérsékleti tartományokat rendelhetünk, így a 3-asnál 0-200 Celsius fok, 4-esnél 200-400 Celsius fok, egészen a 6, 7-es osztály több, mint 800 Celsius fokjáig.

Ahogy fejlődött a meteoritika tudománya, úgy értettünk meg többet és többet, és vezettük azt vissza az ősi Naprendszer kialakulási viszonyaival foglalkozó csillagászati tudásunkba. A kutatások szerint a 3-as petrológiai osztályú kondritok ősi szülőégitestje csupán alig néhány száz Celsius fokra tudott átsülni. Ez különleges állapot, ugyanis ez csak a szenes kondritoknál van így, minden más meteorit anyaga ezekhez képest jelentősen felmelegedett, adott esetben átolvadt és az eredeti anyagösszetétel alig felismerhető vagy eltűnt. Később kiderült, hogy a 3-as osztály további alosztályokra bontható, ezért – az átalakulás szerint növekvő sorrendben – bevezették a 3.0, 3.1, 3.2 és 3.9 jelölésű alosztályokat. Az utóbbi tíz év friss kutatási eredményei szerint csupán néhány meteorit esetében, de léteznek további al-alosztályok is, melyeket a 3.00 és 3.05 szerint jelölnek. Ezek nagyon-nagyon kivételes példák és lényegében a most zajló kutatások tárgyai, továbbá a dolog unikális jellege miatt tudományos szempontból felbecsülhetetlenek, mint láttam mindezt a márciusi houstoni LPSCI konferencia előadásaiban. Nos a számokról kicsit bővebben. Jelenleg kb. 61000 db meteoritot tart nyilván a Meteoritical Bulletin (magyarul Meteoritikai Közlöny, rövidítve MetBull), ebből normál kondrit (tehát H, L vagy LL) 52459 db, amiből a 3-as petrológiai osztályt 3019 db meteorit képviseli. De! 3.0., 3.00 vagy 3.05 már csak 50 db van. Sőt! 3.00 (L vagy LL) már csak 5, azaz öt darab ismert, ez a teljes meteorit mennyiség  csupán 8 százezrede, azaz valószínűtlenül kevés, majdnem a “nincs is” kategória.

Ennyi bevezető után nézzük a részleteket!

Ez év tavaszán került a birtokomba egy 16 darab önálló példányból álló érdekes kondrit meteorit csoport, összesen 373 gramm, tehát a mennyiség nincs fél kilogramm sem.

A meteoritok egy csoportja
A megvágott fő tömeg 142,6 gramm

Egy korábbi arab külföldi ismerősöm ajánlotta fel megvételre, hogy neki már 2012 óta kallódik, Maliban találták nomádok, és nemigen tud mit kezdeni vele, mert első kinézetre bár kondrumok látszódnak rajta, de amúgy meg nagyon mállott, olvadási kéreg sincs rajta, ráadásul szerinte csúnya, de különben is rólam meg tudja, hogy oda vagyok az ilyen kondritokért, hátha érdekel, jó lehet még vékonycsiszolatra. Annyit megjegyzett még, hogy valószínűleg 3-as osztályú, de lehet még a 3.x alosztály is esélyes, de ez nem biztos. Azért megjegyzem, hogy vétel előtt csupán néhány fénykép állt rendelkezésre a döntésemhez, meg az ismerősöm és köztem lévő 2000 kilométeres távolság elvesző homálya. Úgy döntöttem mégis megvásárolom tőle, de kb. úgy éreztem, mintha 19-re húznék lapot, ugyanis bármilyen típus lehet. Előttem lebegett korábbi egyik meteoritom esete, ami képek alapján 3-asnak nézett ki, aztán a részletes elemzés (klasszifikáció) 5-ösre hozta ki, na ennyit a képről való döntésekhez, gondolhatnánk.

FedEx “gyorsszárnyú barátunk” hamar meghozta a csomagot – ilyet nem bízunk normál postára … – és a türelmetlenség vágyától fűtve bontottam ki a csomagot. Bevallom ilyet még életemben nem láttam, pedig jó pár ezer meteorit biztosan megfordult kezemben! Szabad szemmel nézve tömötten, sűrűn látszódtak a kondrumok, de a mátrix (a kitöltő anyagrész a kondrumok közt) alig-alig.

Kondrumok mindenhol

Hát ez különös, gondoltam és alig vártam, hogy a meteorit vágógépem gyémántpengéje alámerüljön a kondrumok bugyraiba. Még nedves volt a minta, de már nagyítóval láttam, hogy itt valami olyan van amire nem számítottam, korábban ugyanis volt már 3.2-es saját klasszifikálású kondritom, nem is egy (NWA10669, NWA11471). A vágási felületen ugyanis csak kondrumok és kondrumok sorakoztak tömötten, mintha tankönyvi ábrát látnék a tipikus kondritokról. Ennek fele sem tréfa, gondoltam és már írtam is, makrós képeimet mellékelve Dr. Carl Agee professzor ismerősömnek, a nagyon alacsony petrológiás kondritok egyik szaktekintélyének az Új-Mexikói Egyetemen. Gyorsan válaszolt: küldjem azonnal! “Húú ez jó jel!” – sejlett fel bennem és lelki szemeim előtt rögtön megjelent néhány szám, egy 3-as és néhány 0.

Kapóra jött, hogy akkor készültem az említett houstoni LPSCI konferenciára, mint résztvevő/előadó és tudtam, hogy a professzor is épp akkor tart poszterelőadást, mint én. A helyszínen örömmel találkozva az amúgy nagyon kedves, szerény és jó humorú kutatóval, egy üveg Tokaji Aszú társaságában átadtam neki a meteoritokból néhány példányt. 3-4 hét után, immáron itthonról érdeklődtem az eredményekről, de türelemre intett (nem is értem, hogyan kérhetett ilyet… 🙂 ).  Végül az egyik éjjel épp polarizációs mikroszkóppal nézegettem egy meteorit vékonycsiszolatot,  mikor egy rövid de lényegre törő üzenete várt, kb ennyi:

Zsolt! Gratulálok, 3.00!

Első reakciómat nem írhatom le, mert nem nyomdába való…, de gondolható, hogy mit éreztem. Nekem akkor volt már egy 3.00 kondrit vékonycsiszolatom, amit magamnak készítettem és persze aranyárban vásároltam annak alapanyagát az amerikai tulajdonostól. De, hogy nekem, a kicsi ország kicsi meteorit gyűjtőjének egy 3.00 osztályú saját klasszifikálású meteoritom lehessen valaha, na az számomra a Lottó 5-ös kategória maga.

Végül szépen kezdtek csordogálni a további mérési eredmények, LL3.00 lett a hivatalos típus, sokkoltsági fok: S3, mállotsági fok: W2 és a többi. Állítólag a mérések során az intézetben sokan csodájára jártak a mikroszondában lévő mintámnak. A következő napokban részletesen le kellett írnom a meteorit általam ismert történetét, saját méréseimet és minden lényeges adatot. Ez nem volt túl nehéz, mert én ezt amúgy is minden klasszifikációnal precízen dokumentálom. Ezután közösen összeállítottuk a Meteoritical SocietyNevezéktani Bizottságához” (rövidítve NomCom) benyújtandó kérelmet és várni, hogy azt elfogadják és leközli a Meteoritikai Közlöny, az említett MetBull. Ez végül 2019. augusztus 3-án történt meg NWA 12692 néven.

A meteorit hivatalos lapja a MetBull-ban itt található

Ezzel ez az LL3.00 típusú meteorit lett az első Magyarországon, ami magyar szervezésben került klasszifikációra, magyar ember a tulajdonosa, itthon vannak a példányai és bónuszként ez a 4. (!!!) ilyen a világon. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy érdemes csinálnia, még ha kicsi az esély is az ilyesmire, de végül a tudomány, a gyűjtők is közös sikert könyvelhetnek el.

A meteoritok természetesen ideálisan száraz, légnedvességtől elzárt, professzionális és biztonságos körülmények között kerültek tárolásra. Az összes példányról tömegmérés, fotódokumentáció és részletes példány nyilvántartás készült.

Számos helyen elmondtam véleményemet, hogy számomra a meteorit elsősorban a tudományos kutatás tárgya, az én értékítéletemben utána következnek a közgyűjtemények és gyűjtők, bár utóbbiak sorrendje néha változik. Így ebből a meteoriból hazai és külföldi intézeteknek, egyetemeknek – térítésmentesen – szánok kutatási célú vékonycsiszolatokat, hiszen a 3.00 típus egyedisége és ritkasága, a belőle kinyerhető fontos információk miatt ma slágertéma. Ezenkívül előadások, szakcikkek várhatók a meteoritról a Magyar Meteoritikai Társaság szervezésében. Valószínűleg hallunk még a jövőben az NWA12692 LL3.00 kondritról.

A gyűjtőkre és a várható nagy nemzetközi érdeklődésre tekintettel, alkoholos hűtés mellett, nagy gondossággal 0,3 milliméter vastag steril gyémántpengével 4 db példányt megvágtam. Nem túl lényeges, de azért nem mellékes információ, hogy a nemzetközi meteoritpiacon az ilyen típus ára 500-600USD/gramm volt, míg ki nem fogyott teljesen, ma már 2500 USD/gramm. A kutatók, múzeumok, gyűjtők számára elérhető mennyiség erősen limitált, mivel nem tervezek további vágást és természetesen gyűjteményem számára is szeretnék megtartani belőle.

A ritkaságszámba menő eset további tanulságokkal is szolgál, megpróbálom pár mondatban megvilágítani ennek lényegét. Akarva-akaratlanul is, de érzékelhető egy kimondatlan, látens ellentét a tudományos világ, múzeumok és a privát gyűjtők között. Arról van szó, hogy az említettek mindegyike saját birtokában szeretné tudni a lehető legtöbb meteoritot, ki-ki ilyen-olyan érdekektől vezérelve, itt azt is mondhatnánk, hogy megértjük a különféle álláspontokat. A problémát, mint az élet számos területén a forráshiány okozza, azaz senkinek nincs végtelenített bankkártyája, hogy megvásárolja a megtalált összes példányt. Az ellentét különösen a 2000-es évektől erősödik, ugyanis kb. innen datálódik az Észak-nyugat szaharai meteoritok elterjedése a világ meteoritpiacán, ráadásul ekkortól kezdett jelentősen bővülni a magán-metoritgyűjtők köre. Sok tonnás mennyiségben, változatos árakon, különféle típusú minták megvásárlása vált lehetővé a sivatagi nomádok, helyi meteorit kereskedők jóvoltából. Az anyag jó részét privát gyűjtők vásárolják meg, hiszen ők vannak a legtöbben, kevesebbet intézetek és múzeumok. Emiatt utóbbiak részéről néhányan negatív kritikát fogalmaztak meg a gyűjtőkkel szemben. Pedig a problémában benne van a megoldás, ha jól belegondolunk, a gyűjtő elemi érdeke, hogy képzett szakember, dedikált meteoritlaborban részletesen megvizsgálja a példányokat és azok a MetBull-ban közlésre kerüljenek. Ezzel ugyanis a tudomány és a gyűjtő is jól jár. Saját példámra visszagondolva, mi lett volna ezzel az LL3.00-s meteorittal, ha nem kínálja fel megvételre a marokkói kereskedő, ha nem látom meg benne a lehetőséget, ha nem szánok klasszifikációjára nem kevés összeget és nem küldöm tovább laborba? Valószínűleg elveszett volna a tudomány és a meteoritikai közösség szeme elől.  Így tehát a gyűjtők, kutatók egymásra épülő, különös szimbiózisa jól vagy rosszul, de működteti a meteoritika ezen területét. Ráadásul a közgyűjteményeknek sem mindegy, hogy egy jól bevizsgált, tisztázott előéletű vagy éppen ismeretlen meteoritot kapnak adományként a privátgyűjtőktől vagy sem. Még annyi ide kívánkozik, hogy minden meteoritból amit a MetBull-ban közzé tettek, egy jól meghatározott tömegű mintát kell rendelkezésre bocsájtani egy ún. Meteorit-tár (Repository Home) számára, hogy a kutatók bármikor hozzáférjenek. Magyarországon ilyen pl. az MTA CSFK Geokémiai Laborja, ahová az LL3.00 egy darabja is kerül.

A vágott meteorit példányok. Figyeljük meg az egyedülálló szerkezetet, a kondrumok és mátrix arányát!

Végezetül javaslom, szimplán csak örüljünk ennek a hazai meteoritnak!

A Kardasov skála – szupercivilizációk osztályzása

2019. augusztus 3-án hunyt el Nyikolaj Kardasov SETI-kutató, az Orosz Tudományos Akadémia rendes tagja. Nevéhez fűződik többek között az általa 1964-ben kidolgozott és az ő nevét viselő Kardasov (külföldi szakirodalmakban Kardashev)-skála, mely a feltételezett földönkívüli (szuper)civilizációkat osztályozta, energiafelhasználásuk szerint. Mivel nem ismerünk egyetlen földönkívüli civilizációt sem, ezért e skála teljesen elméleti alapú, asztrobiológiai vonatkozása miatt azonban kötődik hozzánk és planetológiai irányvonalunkhoz.

Nyikolaj Kardasov (1932-2019)
Fotó: meti.org

Kardasov 1963-ban vizsgálta (a SETI keretein belül) a CTA-102 jelű kvazárt, mely az első szovjet erőfeszítés volt annak irányába, hogy földönkívüli értelmes életet találjanak. Ekkor támadt az ötlete, miszerint energiafelhasználás tekintetében három fő fokozatba sorolja az egyes civilizációkat, melyek között nagyságrendbeli különbségek vannak:

Az I-es típusba tartozó a bolygóra a napjából érkező összes energiát képes felhasználni. Ez hozzátevőlegesen 10^16 Watt energiát jelent. Az I-es típusú civilizáció a bolygóján elérhető összes energiaforrás felett képes rendelkezni, úgy, mint napenergia, szél, geotermikus és vízenergia, földrengések, atomenergia. Képes továbbá fedezni saját növekvő energiaigényét.

A II-esbe tartozó civilizáció számára már nem elég a bolygóján fellelhető energiamennyiség, így az egész bolygórendszerének energiáját fogja igába, a csillag köré épített ún. Dyson-szférával, mellyel “felfogják” a csillagból érkező összes energiát. A Freeman Dyson amerikai fizikus által feltételezett kozmikus megastruktúra az egyik elképzelés arra nézve, hogy miként lehet képes egy civilizáció csillagának egész “energiaoutputját” felfogni és hasznosítani. Dyson alapgondolata szerint, ha az emberiség a Föld (vagy egy másik bolygó) anyagát gömbhéjjá alakítaná, minden oldalról körbevéve a Napot, azzal ideális feltételeket biztosítana magának a szupercivilizációvá fejlődéshez. Egy másik, a Dyson-szférához hasonló elgondolás a “Dyson-raj“, melynél a csillag energiáját az égitest körül egymástól függetlenül keringő “napelemek raja” fogná fel. A II-es típusba sorolható civilizációk energiafelhasználása már körülbelül 10^26 Watt.

Utópisztikus jelenet: a II-es típusba tartozó civilizáció Dyson-szférát épít csillaga köré, hogy felfogja annak energiáját. Fotó: sentientdevelopments.com

A skála III-as típusába már az a civilizáció tartozik, mely túltesz az első kettőn, és egyenesen egy egész galaxis összes csillagának energiatermelését uralja, ami megközelítőleg 10^46 Watt energiát jelent. Egy ilyen civilizáció már elérte a halhatatlanságot, képes saját genetikai kódját felülírni, és vélhetően olyan mértékben képes kontrollálni egy több száz milliárd csillagból álló rendszer energiáját, amit mi elképzelni sem tudunk.

Százmilliárdnyi csillag: Egy III-as típusú civilizáció számára már semmi sem lehetetlen.
(Fotó: Wikipedia)

Az emberiség ezen a skálán jelenleg 0,7-0,75 között van, ami körülbelül 10^13 Watt. Ahhoz, hogy I-es típusú civilizációvá fejlődjünk, energiatermelésünket nem kevesebb, mint 100000-szeresére kellene növelnünk! Az elkövetkezendő egy-két évszázad folyamán fog kiderülni, hogy az emberi faj képes lesz-e radikális gazdasági és társadalmi reformok árán I-es típusú civilizációvá fejlődni, vagy pedig a kihalás útjára lép…

Források: [1] [2] [3] [4] [5] [6]

20 esztendeje “napfogyatkoztunk”

Szerző: Rezsabek Nándor

Fura felfogni, hiszen “ma” volt. Na jó, esetleg “tegnap”. De az emlékek oly’ elevenek, s tény, hogy azóta már több “évjáratú” gyermek is felnőtté vált…

jelenség már aktív csillagászati ismeretterjesztő időszakomra esett. Az Oroszi Zoltánnal alapított Neptunusz Amatőrcsillagász Körrel, Gottschall Péter és Vén István aktív közreműködésével több száz helyi és az ország számos pontjáról érkező érdeklődőnek tartottunk távcsöves bemutatót a Bács-Kiskun megyei Harta focipályáján.

1999. augusztus 11. hajnalán még esett… majd láss csodát, tökéletes időjárási körülmények között észlelhettük és demonstrálhattuk az évszázad magyar teljes napfogyatkozását. 1842 július 8. után, amikor is a költőfejedelem Petőfi hosszasan vizslatva a jelenséget, majdhogynem félvak lett! A történelmi távlatok okán szinte lúdbőrzik az ember karja. A 20 esztendős megemlékezéshez a teljesség igénye nélkül néhány azóta ereklyeszerű, már tudománytörténeti jelentőségű relikvia gyűjteményemből.

Háttérként az eseménnyel összefüggő ismeretterjesztő poszterek egyike (a gyémántgyűrű jelenségét bemutatva), amelynek színes (és mai szemmel pocsék) nyomtatása még igencsak drága volt, így az esemény helyi szponzora támogatta elkészültét. A kis bemutatóműszeremhez az akkori távcsöves biznisz letéteményese, a menet közben kimúlt TELESCOPIUM Kft. által készített napszűrő. Az ugyancsak üzletet szimatoló Első Magyar Napvadász Kft. forgalmazta Eclipse Shades napfogyatkozás-néző szemüveg. Továbbá egy helyi remek, a dunapataji önkormányzat által kiadott, a totalitás sávjában elhelyezkedő Szelidi-tó reklámját rejtő, kevésbé kifinomult darab. A Solar Eclipse ’99 CD-ROM, amin őszintén megvallva, fogalmam sincs milyen tartalom rejtőzik. Valószínűsítem, már nem is fog kiderülni. Egy balatoni feelinget árasztó képeslap, valamint a Pesti Est napfogyatkozás különszáma. Az eseményre multik is rávetültek. Mivel a hartai bemutatóhoz, illetve néhány budapesti ismerősnek (ahol nem volt teljesség) is szüksége volt további napszűrő szemcsikre, ezért több napon át ettem a McDonald’s ún. napfogyatkozás menüjét, amihez járt egy képeslap dizájnú szűrőszemüveg. Így a hamburgermérgezést is vállaltam a csillagászati ismeretterjesztés oltárán.

Az eseményhez kapcsolódóan az idei év hátralevő feladata, hogy a helyi televízió által forgatott kisfilmet (mely a teljesség fázisát, valamint a távcsöves bemutató eseményeit rögzíti) digitalizáltassam, és Olvasóimnak elérhetővé tegyem.

Tizenöt kevéssé ismert tény a Holdra szállásról

Ötven éve, hogy az első űrhajósok, Neil Armstrong és Buzz Aldrin leszálltak a Holdra. Őket még tíz asztronauta követte, és bár azóta senki nem járt égi kísérőnk felszínén, biztató jelek vannak arra nézve, hogy (amerikai, orosz vagy kínai, állami vagy magán űrügynökségek űrhajósai) egyszer újra ember lép a Holdra. Az ötven éves évforduló apropóján összegyűjtöttünk tizenöt olyan tényt az Apollo-küldetésről, melyek kevéssé ismertek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Armstrongnak ígéretet kellett tennie 82 éves nagymamájának arra, hogy ha veszélyesnek látja, nem fog a Hold felszínére lépni.

A Holdra szállást becslések szerint 500-600 millió ember nézte a tévéképernyőkön keresztül élőben. Meg kell azonban említeni, hogy a mostani 7,5 milliárd emberrel szemben akkoriban “csupán” 3,6 milliárdan éltek a Földön.

Neil Armstrong az utazásra néhány fadarabot is magával vitt abból a repülőgépből, amellyel a Wright-fivérek 1903-ban elsőként emelkedtek a levegőbe.

A küldetést (sőt, nemcsak az Apollo-, de a Mercury-missziót is) több afroamerikai matematikus nő is segítette, akiket „emberi számítógépeknek” neveztek.

Katherine Johnson, a NASA egyik matematikusnője, ő és társai történetét dolgozza fel A számolás joga c. film

A Holdra való leereszkedést szimuláló jármű (Lunar Landing Testing Vehicle) tesztelése közben Neil Armstrong egy hajszál híján életét vesztette, mikor a szerkezet a vezérlőegység hibája miatt irányíthatatlanná vált. Armstrong habozás nélkül katapultált, még épp időben: a balesetet követő vzsgálatok kimutatták, ha csak egy fél másodperccel később cselekszik, életét veszti.

A Lunar Landing Testing Vehicle

Az armalcolit ásvány, amelyet az első Holdra szállás során fedeztek fel az Apollo-11 űrhajósai (és amely ásvány nem található meg a Földön), a küldetés három asztronautája nevének első néhány betűi alapján (ARMstrong, ALdrin és COLlins) lett elnevezve.

Neil Armstrong, Michael Collins és Edwin “Buzz” Aldrin.

Már csak öt amerikai zászló áll a Holdon, ugyanis az első csillagsávos lobogót az Apollo-11 felszállásakor azonnal ledöntötte a felemelkedő holdkomp keltette nyomáshullám. Az azóta eltelt ötven év alatt pedig annyi napsugárzás érte őket, hogy az amerikai lobogókból mostanra fehér zászlók lettek.

A zászlók nem sokáig maradtak színesek

Az űrhajósok rengeteg, különféle tárgyat hagytak égi kísérőnk felszínén:

  • 6 amerikai zászlót 
  • 3 holdautót (“Lunar Rover” vagy “Moon Buggy”), melyet a magyar Pavlics Ferenc és csapata tervezett
  • 2 golflabdát
  • 12 pár csizmát
  • számtalan szerszámot és használati tárgyat (kalapácsokat, kamerákat, fogókat, törölközőket, üres ételes tasakokat, stb.)
  • egy fényképet az Apollo-16 űrhajósának, Charles Duke-nak a családjáról
  • egy tollat az Air Force Academy kabbalasólymáról, Bagginról, melyet az Apollo-15 híres kalapács-tollpihe leejtős kísérletéhez használtak
  • egy alumínium szobrocskát, mely az “elesett szovjet és amerikai űrhajósoknak” állít emléket, akik életüket adták az űrversenyért
  • egy Apollo-1 felvarrót, a tragikus módon meghalt űrhajósok emlékére
  • egy-egy medált, emlékül Jurij Gagarin és Vlagyimir Komarov szovjet űrhajósoknak
  • egy aranyból készült olajágat
  • egy mikrofilmet tartalmazó szilícium korongot, melyre 73 ország vezetőjének jókívánságait rögzítették
  • egy arannyal bevont, 7,5 centiméteres lencséjű távcsövet
  • 96 zacskónyi ürüléket, vizeletet és hányást
  • feltételezések szerint Armstrong egy, a halott kislányára, Karenra emlékeztető tárgyat is felvitt
Charles Duke, az Apollo-16 űrhajósának fényképe a családjáról
Az “elesett űrhajósok” emlékműve

A küldetés legveszélyesebb része az volt, amikor Armstrongnak és Aldrinnak vissza kellett kormányoznia a holdkompot a parancsnoki egységhez, amelyben Collins várta őket. Ha itt bármi rosszul sül el, visszatérnek a Holdra, és vagy az éhhalál végez velük, vagy saját kezükkel vetnek véget az életüknek. Ekkor Nixon megszakította volna a kommunikációt a két asztronautával, és elmondta volna a nyilvánosságnak, mi történt. Az amerikai elnök egy beszédet is írt arra az esetre, ha a küldetés elbukik és az űrhajósok nem térnek vissza. Így kezdődött: „A sors úgy rendelte, hogy azok, akik békés szándékkal indultak a Hold felfedezésére, békében is fognak nyugodni a Holdon.

Az Apollo-11 Hawaii közelében landolt a Csendes-Óceánon. Honoluluba érkezve a legénységnek ki kellett töltenie egy bevándorlási űrlapot, melyen az érkezési helyszínnél a Hold szerepelt, a bejelentett szállítmánynál pedig holdkőzet- és holdpor-minták. Abba a téglalapba pedig, ahova azt kellett írni, vannak-e olyan körülmények a fedélzeten, melyek esetleges betegség terjedéséhez vezethetnek, azt írták: “Meg kell határozni“.

Az Apollo-11 asztronautái a fellövés előtt több száz autogramot és dedikált emléktárgyat küldtek barátaiknak, hogy ha meghalnának, azokat eladhassák a családtagjaik.

Miután a Hold felszínén tett séta után visszatértek a leszállóegységbe, a ruhájukra és csizmájukra tapadt, körülbelül négy milliárd éves holdpornak elmondásuk szerint olyan szaga volt, mint a puskapornak.

A Hold túlsó oldalára azért nem történt egyetlen leszállás sem, mert (mivel Holdunk ezt az oldalát sohasem fordítja a Föld felé) kísérőnk árnyékoló hatása miatt egyetlen rádióüzenet sem jutott volna el a Földre. Emiatt a rádiócsend miatt hívják a túlsó oldalt “sötét oldal”-nak is, mivel angolul a going dark annyit jelent: “csöndben maradni“.

A landolás után az Apollo-11 űrhajósa, Buzz Aldrin úrvacsorát vett: bort és kenyeret fogyasztott, amit lelkésze adott neki.

A Surveyor-3, háttérben az Apollo-12

Az Apollo-12 küldetésének egyik fő célja a pontos landolás kivitelezése volt (az Apollo-11 nem a tervezett helyen szállt le), így a Surveyor-3 űrszonda közvetlen közelébe irányították a leszállóegységet. A holdszondához gyalogolva annak néhány alkatrészét, például kameraobjektívjét leszerelték, és hazaszállították a Földre. A meglepetés akkor érte a tudósokat, amikor az objektívet szétcsavarozva, és mikroszkóp alatt megvizsgálva betokozódott Steptococcus Mitis nevű baktériumokat találtak, melyek a Surveyor-3 “fedélzetére” a szonda összeszerelésekor, jóval az indulás előtt kerültek, majd képesek voltak túlélni a mostoha holdi körülményeket.

Fotók: NASA/Flickr
https://www.flickr.com/photos/kevinmgill/39989042763
https://www.flickr.com/photos/nasacommons/30723710790
https://www.flickr.com/photos/nasacommons/9460200452
https://www.flickr.com/photos/nasacommons/9460192744
https://www.flickr.com/photos/e-coli/3723623994
https://www.flickr.com/photos/nasacommons/7944972374
https://www.flickr.com/photos/x-ray_delta_one/12689165585
https://www.flickr.com/photos/iip-photo-archive/32054991134

Barangolás a Tordai-hasadékban

Szerző: Majzik Lionel

2018 nyarán egy pár napos buszos kiránduláson vettem részt Erdélyben. Az egyik fő úti cél a Tordai-hasadék (románul: Cheile Turzii) volt. Előző évben is jártunk már Tordán, de akkor csak az autópályáról láttuk a hasadékot, mivel abban az évben a szintén Tordánál található sóbányát (Salina Turda) néztük meg. Alföldi származásúként mindig is vágyódtam a hegyekbe, különösen az olyanokba, amelyek valamilyen különleges formát mutatnak. Végül 2018. július 13-án a délutáni órákban megérkeztünk Torda (románul: Turda) belvárosába, ahonnan még 12 kilométert kellett kelet felé megtenni ahhoz, hogy a hasadék bejárata előtti parkolóba megérkezzünk.  

A Tordai-hasadék Mészkő-felőli látványa.

A hasadék szerkezetét indulás előtt felmértem a Google Earth segítségével, de nem igazán tudtam elképzelni, hogy hol és milyen módon lehet benne közlekedni (és, hogy ezek közül a csoportunk melyiket választja), ezért nem is kutakodtam tovább, inkább hagytam, hogy meglepetésként érjen.

A Tordai-hasadék a monda szerint Szent László Istenhez való fohászkodása alkalmával keletkezett (más mondák szerint a kardjával hasította ketté). A kunok elől menekülő Szent László ezzel megmenekítette a seregét és önmagát is. A hasadék állítólag búvóhelyként is szolgált mivel úgy tartják, hogy 1241-ben a tatárok elől ide menekült a nép. Kendi Gyula hadvezér pedig megvédte őket. Úgy tartják, hogy II. Rákóczi Ferenc román betyár híve Balika (vagy Balyka) is itt lelt menedéket az őt üldöző labancok elől.

A hasadék az Erdélyi-érchegységben, középidei (mezozoikum) ofiolit alapkőzeten és erre később, a jura korban lerakódott mészkövön alakult ki. Ezt a mészkövet aztán a földtörténeti újidőben (kainozoikum) ÉNy-DK-irányú törések szabdalták, mely repedéseket az Ős-Hesdát folyó több ezer év alatt barlangokká szélesített. Az egyre magasabb barlangok aztán beszakadtak, létrehozva a Tordai-hasadékot, melyet valójában Tordai-szakadéknak kellene hívni.

A hasadékot egy Mészkő elnevezésű falu (románul: Cheia) felől közelítettük meg, állítólag innen sokkal könnyebben megközelíthető, mint a hasadék túloldalán lévő Magyarpeterd (románul: Petreștii de Jos) irányából.

Mészkő (Cheia).

A parkolóból egy kitaposott földút vezet a hasadékhoz. Az előző esti csapadék miatt ez kissé sáros volt, de a füves részeken sétálva ezt könnyen „áthidaltuk”, akárcsak a hirtelen előttünk lévő Hesdát-patakot. A Hesdát a Tordai-hasadékot vágja ketté, majd később az Aranyosba ömlik (az pedig a Marosba). Ezen a részen még egyáltalán nem tárul elénk a szakadék lélegzetelállító látványa, inkább hasonlított egy átlagos erdei túrára.

A hasadékba vezető út.

Ahogy egyre beljebb értünk, úgy csökkentek a fák és elénk tárult a csodálatos Tordai-hasadék és a Hesnádot átívelő függőhíd. 

Függőhíd a Hesnád felett.
A lombok közül előbújó sziklafal.
A Hesnád-patak.

Az 1938 óta természeti emlékké nyilvánított szakadék két oldalán a Peterdi-gerinc és a Kövesbérc-Szindi mészkőgerinc húzódik, e sziklafalak 250-300 méter magasak. A falakban 32 feltárt barlang van.

A Hesnád-patak a sziklafalakkal.

Növényvilágát tekintve Románia növényfajtáinak egynegyedét megtaláljuk és természetesen állatokból sincs hiány: sok csigafaj, ritka színezetű pillangók és védett madárfajok, mint például a kövirigó, hantmadár, hajnalmadár.

Sziklák és növények.

Sajnos idő hiányában nem tudtam a szakadék végéig elmenni, de így is igazán emlékezetes volt számomra a túra. A hasadék első felében a patak mentén haladtunk, hogy aztán hamarosan a hatalmas sziklafalakhoz feljebb érve több tíz méter magasan szűk (néha csupán egy méteres) kavicsokkal tűzdelt utakon haladhassunk tovább. Kapaszkodót nem mindig lehet találni, így aki tériszonyos vagy hajlamos megszédülni, annak nem igazán ajánlott ez a rész.

A sziklafal melletti szűk útvonal.

Bízom benne, hogy még sikerül eljutnom egyszer a Tordai-hasadék magyarpeterdi részére is. A beszámolómat összegezve Jókai Mór Egy az Isten című regényének sorai jutnak eszembe: „A Tordai-hasadék a vulkáni alkotás egyik legbámulatosabb remeke; itt egy hegylánc tetejétől a talpáig kettérepedve. A két átelleni meredek kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt egyenközűek maradnak, csak itt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaőrlő idő görgeteg kőzuhanyokká porlasztotta a bércfalat; míg egyes sziklatornyok, mint a gót építészet pillérei állnak el a falaktól, amiknek oromzata ma is a münsterek cifra, fantasztikus párkányzatát mímeli.

A fényképek Nikon D3300-al készültek. Az erdélyi útról készült további tájképeim- és asztrofotóimat a weboldalamon vagy a Facebook-oldalamon lehet megtekinteni.

Felhasznált források:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Tordai-hasadék

https://www.magyar-foldon.hu/erdely/tordai-hasadek/

https://erdely7csodaja.ro/csoda/tordai-hasadek

Egy évforduló margójára

Szerző: Szekretár Zsolt

Ma, 2019. július 20-án 20:17 perckor (UTC) van az 50 éves évfordulója annak a hihetetlen tudományos és technikai bravúrnak, melyet joggal nevezhetünk az emberiség eddig elért legnagyobb eredményének: az akkor 38 éves Neil Armstrong küldetésparancsnok, illetve a 39 éves Edwin Eugene Aldrin holdkomp pilóta először tette lábát egy idegen égitestre a NASA Apollo programjának ötödik űrrepülésén. Bravúrjukat még 10-en ismételték meg a következő 3 évben. 2022. december 14-én 5:40 perckor majd megemlékezhetnünk az utolsók 50 éves évfordulójáról is: Eugene Cernan és Harrison Schmitt 1972-ben ekkor fejezték be 3. űrhajón kívüli tevékenységüket a Hold felszínén, és hagyták újra magára szürke magányában égi kísérőnket.

Évfordulóhoz torta is jár!

Ez a 12 ember elért oda, ahová sem előttük, sem utánuk senki. Ezek az emberek lettek generációk legnagyobb hősei (nem kevesebb jelentőséget tulajdonítva a többi Mercury, Gemini és Apollo asztronautának és szovjet kozmonautának). Legendájukat kiképzésükről, kilövésükről, tevékenységükről és karrierjükről a hivatalos tudományos szakirodalmon túl anekdoták, idézetek és fotók tömkelege élteti a mai napig az erre fogékony rajongók között. Mindaz, amit egy bolygó legintelligensebb faja évszázadok és évezredek alatt tanult, tapasztalt és alkotott, kis túlzással ebben az emberi teljesítményben csúcsosodott ki, mely által megtettük az első lépést a bolygóközi lét felé, mely alig 8 évvel korábban Gagarin űrrepülésével vette kezdetét. Ahhoz képest, amit a közvélemény az akkori teljesítmények kapcsán gondolt, ma változatlanul elmondhatjuk ugyanazt: továbbra is hosszú út áll még előttünk. Távoli holdakon lévő bányászkolóniák, gázóriások körül keringő űrállomások még mindig csak a sci-fi irodalomban és a médiában léteznek.

Mindig a legelsőkre emlékszik a történelem. Az Apollo-11 ezért lett a program leghíresebbje, az egész küldetéssorozat jelképe. Egyúttal jelképe tudomány szolgálatába állított mérnöki tervezés, beszerzés, tesztelés, építés, gyártás tökéletes összhangjának. Egyedülálló módon volt ez az amerikai nép legnagyobb nemzeti vállalkozása csaknem százezer NASA szakember vezetésével. Az Apollo program sok csillag kedvező együttállása okán születhetett meg: a politikai kényszer, a személyes elkötelezettség és az aktivitás, a tudományos és technológiai képességek, a gazdasági jólét és a közhangulat egyedülálló összefonódása tette azt lehetővé.

Az Apollo program által gyűjtött adatok, képek és minták a tudományágak széles skálájának nyújtottak hosszú évtizedekre kutatási anyagot, legyen az fotometria, részecskefizika, asztrofizika, geológia, csillagászat vagy távérzékelés.

Félelmetes belegondolni, hogy a Wright testvérek első repülése és az ember Holdra szállása között pusztán 66 év telt el. Mivel ezen írás épp a Holdra szállás évfordulójára született, nyilvánvaló, hogy újból eltelt pár jelentős évtized, és joggal kérdezhetjük: mi újat értünk el? Mi lett a következő nagy lépés? A Marsra léptünk? Nem. Állandó holdbázisunk van? Nem. Egyáltalán visszamentünk a Holdra? Nem. Amit elmondhatunk, hogy immáron nem szovjet, amerikai vagy kínai űrállomás kering a fejünk felett, hanem olyan, mely a rivalizálás helyett az összefogás képességét hirdeti: ez pedig a Nemzetközi Űrállomás (ISS). Emellett megemlíthető talán egy másik elért eredmény is: az űrbe jutás privilégiuma többé nem a szuperhatalmaké. Franciaország, az Egyesült Királyság, Izrael, India, stb. is képes már műholdak pályára állítására, új nagyhatalomként pedig kínai tajkonauták is éltek saját, rövid életű Tienkung-1 űrállomásukon. Armstrongék Holdra lépése óta műholdjaink úton vannak a szomszédos galaxisok, valamint a Merkúr felé, megjárták a Jupitert, a Szaturnuszt. Szondáink leszálltak a Vénuszon, roverjeink víz és korábbi élet nyomait keresik a Marson.

Talán ezen évfordulón a keresett sikert nem az űr vákuumában kell keresnünk. A hadseregek titkos kísérleteinek számító rakéták, majd az állami cégek évtizedeken át tartó kormányzati finanszírozása után végre megjelent a magántőke is az űrhajózásban, a SpaceX, a Blue Origin, a Virgin Galactic, és a történelemben először megjelentek a többször felhasználható űreszközök, és fókuszba került a jövőbeni űrturizmus kérdése is. Ez a vérfrissítés újabb generációknak adnak ihletet e terület felé. A hidegháborús űrverseny és ez által a folyamatos erőltetett nyomás megszűnt, az emberiség az űrkorszak következő fázisába lépett…

Fotók: Project Apollo Archive, NASA, Javier Jaén

Meteoritkráter Expedíció: Mien 2020!

Szerző: Planetology.hu

A Meteoritkráter Expedíció csapata alig érkezett haza a 15 millió éve ikerkisbolygó ütötte, Bajorország és Baden-Württemberg határán fekvő Ries és Steinheim impakt kráterektől – hatékony népszerűsítő tevékenységének eredményeképp -, újabb hazai érdeklődők keresték fel az általunk bejárt helyszíneket.

Csapatunk 2019-2020-ban folytatja a történelmi magyar meteorithullások szórásmezőinek bejárását, valamint végzi népszerűsítő tevékenységét. 2020 kiemelt célpontja pedig a 121 millió éve keletkezett, 9 km-es, krátertóval fedett Mien-asztroblém Svédországban!

Meteoritkráter Expedíció az Apollo-terepgyakorlati helyszínen

Szerző: Rezsabek Nándor

A Meteoritkráter Expedíció ugyan néhány napja már maga mögött hagyta a németországi Ries és Steinheim ikerkátereket, egy-egy poszt erejéig azonban még vissza-visszatérünk a kutatóút érdekes részleteire.

Háttérben az Apollo-terepgyakorlati helyszín, a Siegling kőbánya.

Számomra az egyik legfelemelőbb momentum az Apollo-terepgyakorlati helyszínek felkeresése volt a nagyobbik, 24 km-es kráterben. Az UNESCO Geopark Ries Lindle geotopján, a Siegling kőbánya adott helyszínt 1970-ben négy Apollo-asztronauta geológiai kiképzésének.

Az Apollo-terepgyakorlatról (is) tájékoztató geopark-tábla.

Két fő közülük utóbb az Apollo-14-el a Holdra repült (Mitchell, Shepard), egy űrhajós a tartalékszemélyzet tagja volt (Engle), s az Apollo-17 egy további asztronautája (Cernan) is részesévé vált a felkészítésnek.


Korhű újságbejegyzés a St. Georg templom kiállítási anyagából.

A Meteoritkráter Expedícióhoz hasonlóan három napot töltöttek a terepen, s bár eleinte nem tűntek többnek amerikai turistáknál, idővel igen keményen dolgozva hajtották végre előírt geológiai vonatkozású feladataikat.

(Köszönjük támogatóink segítségét: Geopark Ries, Geopark Schwäbische Alb, Lelkes ÁsványBörze, Élet és Tudomány, UtazniJó Utazási Iroda, Dome Facility Services Group.)