1 ÉVES A PLANETOLOGY.HU

Tavaly március 26-án indult el az oldalunk, melynek célja a bolygótudományok nívós szinten történő népszerűsítése. Ezalatt 13 szerző (Balogh Gábor, Dénes Lajos, Horváth Miklós, Kiszely Márta, Kormos Balázs, Kovács Gergő, Rezsabek Nándor, Szekretár Zsolt, Szklenár Tamás, Sztrókay Kálmán, Tóth Imre, Vincze Miklós, Zerinváry Szilárd) tollából összesen 82 bejegyzés született. Híreink keretén belül 46 alkalommal számoltunk be a Naprendszerünk bolygóit érintő eseményekről. Véletlen egybeesés, de Facebook-oldalunk kedvelőinek száma a napokban épp az ezret súrolja. Micsoda születésnapi ajándék!

Az egy év alatt igen sokszínű tartalom született. A hírek mellett, a planetológiai posztokban olvashattunk egy-egy szűkebb témát (pl. egy meteorit történetét) felölelő cikket épp úgy, mint komplett égitesteket (pl. Mars) bemutató írásokat. Népszerűek voltak könyvajánlóink, melyek között sok science fiction témájú könyv is bemutatásra került.

A jövőben továbbra is ezt az irányvonalat akarjuk erősíteni, vagyis minél több, jobb és színesebb tartalom előállítása a célunk. Köszönettel tartozunk állandó szerkesztőtársunknak: Balogh Gábornak, technikai szerkesztőnknek: Kovács Sándornak (neki szintén Boldog Születésnapot kívánunk), videóbloggerünknek: Rezsabek Leventének, végül, de nem utolsó sorban mindenkinek, aki olvasott minket és aki megosztotta velünk gondolatait!

Boldog Születésnapot, Planetology.hu!

Sivatagi meteorit-vadászat

Földünkön kétféle olyan terület létezik, ahol aránylag könnyebb meteoritokat találni. Az egyik az Antarktisz végtelen jégfödte vidékei, a másik a sivatagok. Az Antarktisz jégmezeje lassú mozgásban van, együtt a reá hullott meteoritokkal. Amikor egy hegység az útját állja egy ilyen mozgó jégmezőnek, a meteoritok a feltorlódó és párolgó jégből a felszínre bukkannak, és a terület lassan feldúsul ezekkel a meteoritokkal. Gyakran minden ötszázadik kő meteorit (1). Az itteni hideg és száraz klíma ráadásul gátolja a meteoritok mállását is, valamint a fehér tájon könnyű észrevenni a sötét színű meteoritokat. A meteoritvadászat vizuálisan történik (2).

A Miller Range jégmezeje. https://www.nasa.gov/feature/meteorites-arrive-at-nasa-s-johnson-space-center

A másik ilyen terület a sivatagok. A klíma itt is száraz, ráadásul a sivatagot többnyire világos színű homok és kőzetek borítják, melyek megkönnyítik a vizuális észlelést. Geológiailag stabil sivatagok négyzetkilométerenként több tucat meteoritot is őrizhetnek (3).

2002-ben az izraeli „Jordan Valley College”-ban dolgoztam, mint csillagász-szakelőadó. Sokszor adtunk elő más helyeken is, és egy ilyen alkalommal idéztem fel régi vágyamat, hogy meteoritok után kutassak a sivatagban. Eredetileg három napra utaztunk volna el a déli sivatag, a Negev néhány iskolájába egy előadás-körútra, és sikerült kisírnom a hivatalos programok után egy-egy sivatagi túrát is. Három sivatagi területet is érintett a program, mindegyikre sikerült időt kapnom. Mindhárom sivatag ideálisnak tűnt, hiszen világos mészkő-sivatag volt, nem pedig kvarchomok-sivatag, ahol a kemény kvarchomok-szemcsék eróziója kárt tennének a meteoritokban. Az első terület Gáza mellett volt, a területet sárga homok és kövek borították, de nem volt szerencsénk, semmit sem találtunk.  Egy kollegám botra erősített mágnese a beduinok által hátrahagyott konzervdobozokra kattant, a fémkereső pedig a töltényhüvelyek tucatjaira sípolt. Megdőlt bennem az érintetlen sivatag mítosza. A másik terület maga a Negev sivatag középső része volt, itt viszont még nehezebb volt a dolgunk, hiszen a felszínt nem csak mészkő, hanem sötét kovakő is borította szép számban, tehát a vizuális észlelés opciója eleve ki volt zárva. Itt sem találtunk meteoritot, viszont néhány szép kovakövet elhoztam.

Kovakövek a Negev mészkősivatagban.

A harmadik napon a kollégák kedve érezhetően megcsappant. Óraszámra bolyongani a sivatagban, hogy állítólagos meteoritokat keressünk, nem kis megszállottságot igényel. Ekkor már messze a sivatag déli részén voltunk, a Timna nemzeti parkban.

Timna Nemzeti Park

Itt már nem volt sem szemét, sem töltényhüvely, sem kovakő, a körülmények tehát közel ideálisak voltak. Amíg tehát a nemzeti parkban tartózkodtunk, én még egy esélyt adtam magamnak, és ismét nekivágtam a sivatagnak. Úgy találtam, hogy a körülmények kedveznek a kizárólagos vizuális kereséshez, így nagyobb területet tudok bejárni, mintha fémkeresővel mozognék.

A három helyszín egy 90°-ban elfordított térképen. A jobb oldali (dél) piros karika Timna. https://www.google.com/maps/

Körülbelül négy óra keresés után találtam meg azt a lekerekített szélű piramisra emlékeztető követ, amiről természetesen ránézésre tudtam, hogy meteorit. Csodálatos érzés volt, gyakorlatilag évek óta álmodtam ilyen a pillanatról. Legnagyobb sajnálatomra csak egyetlen egyet találtam, pedig később bejártam a környéket, hogy esetleg többet is találok.

A meteorit

Meteoritot találni csak a dolog első része. Egy körülbelül 5 grammos darabot kellett levágni belőle, hogy hivatalos elemzésre küldjem el. Izraelben nem ismertem ilyen labort, hanem Alan Rubinnak küldtem el a mintát, a Kaliforniai Egyetemre (UCLA). Nagyjából másfél év múlva jött meg a hivatalos válasz, hogy a 40 grammos meteorit egy H5 típusú kondrit (4). Specifikációi: H5 kondrit (5, 6), Fa 18,1%, S2, W1 – tehát geológiailag aránylag friss állapotú.

Alan Rubin válasza

Noha nekem szerencsém volt, de Izraelben azóta sem találtak meteoritot, nem is tudok ilyen szándékról sem, pedig statisztikailag több ezer meteoritot is őrizhetnek a Negev sivatag geológiailag stabilabb területei. A TV és néhány újság felkapták az eseményt, de a szakmából nem keresett meg senki, tehát véleményem szerint ott a csillagászatnak a meteoritika egy mostohagyermeke. Izrael egy érdekes fehér foltja lehet a meteorit-kutatásnak.

Balogh Gábor

Források:

  1. Some Photos of Antarctic Meteorites. Department of Earth and Planetary Sciences
    http://meteorites.wustl.edu/mugshots/index.htm
  2. ANSMET, The Antarctic Search for Meteorites
    https://caslabs.case.edu/ansmet/
  3. Arizona State University, Center for Meteorite Studies
    https://meteorites.asu.edu/meteorites/meteorite-locations
  4. Meteoritical Bulletin Database
    https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?sea=&sfor=names&ants=&nwas=&falls=&valids=&stype=contains&lrec=50&map=ge&browse=&country=Israel&srt=name&categ=All&mblist=All&rect=&phot=&strewn=&snew=0&pnt=Normal%20table&code=24003
  5. Department of Earth and Planetary Sciences
    http://meteorites.wustl.edu/id/ordinary_chondrites.htm
  6. The Meteoritical Society, H5 Chondrites
    https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbullclass.php?sea=h5

Hárommilliárd ember tükörképe

Valószínűleg a világ egyik legismertebb fotója az Apollo-11 történelmi holdraszállása alkalmával készült kép, melyet Neil Armstrong lőtt társáról, Buzz Aldrinról. Erről van szó:

Fotó: NASA

A fotóval kapcsolatban gyakran megjegyzik, hogy a lecsukható sisakrostélyon (ezt vékony aranyréteggel vonták be, hogy visszaverje a ráeső fény és UV-sugárzás nagy részét, megvédendő az űrhajós szemét) tükröződik a fényképet készítő Armstrong, valamint a holdkomp, az amerikai zászló és a holdséta során “kiteregetett” napszélgyűjtő fólia (solar wind collector, SWC), melyeket itt a nagyításon jelöltem is.

Ezek mellett figyelmes lettem azonban a pirossal bekeretezett “maszatra” is a képen. Mi lehet ez? Természetesen ezernyi módon keletkezhet ilyen szöszmösz egy analóg módon rögzített, előhívott, majd beszkennelt, közel ötven éves képen. De ha mégsem hiba, akkor ott egy nagyon fényes égi objektumnak kell tükröződnie, mely nyilvánvalóan nem a Nap. Ez pedig csakis a Föld lehet! Ezt az állítást bizonyítani kell — szerencsére nem is nehéz.

A következő kép kétségtelenül a Földet mutatja és az Apollo-11 űrhajósai másfél órával a holdraszállás előtt készítették, még a Hold körüli pályán keringve. Jól látható rajta Ausztrália és a Csendes-óceáni térség. (Ismert történelmi tény, hogy a holdséta élő közvetítése az egész világra az ausztráliai vevőállomáson keresztül történt, mert az volt megfelelő helyzetben, vagyis a Földnek ez az oldala nézett akkor a Hold felé. És tényleg.) Azt tehát igazoltuk, hogy a Föld kifejezetten fényesen, szinte “teliföld” állapotban volt fönn aznap a Hold egén.

Fotó: NASA

Kis kitérő: “teliföld” akkor figyelhető meg, amikor a Földről nézve újholdat látunk, ahogy ez kis geometriai gondolkodással könnyen belátható. Persze ekkor sötétségbe borul a Hold teljes Föld felé néző oldala, s ez nem valami előnyös a holdraszállás szempontjából: 25 milliárd dollárért az ember többet akar, mint a sötétben botorkálni. A Föld fázisa onnan nézve 1969. július 20-án kb. 75%-os volt, amint látható is (a 100% lenne “teliföld”). Ennek megfelelően a Hold fázisa a Földről nézve 25%-os, ami éppen ideális a Nyugalom tengere nevű síkságon kijelölt leszállóhely eléréséhez, hiszen ez a terület ekkor már elég fényt kap, de még elég alacsonyan áll a Nap ahhoz, hogy a terepakadályok hosszú árnyékot vessenek és így könnyen felismerhetők legyenek. Ez az időzítés remek ötletnek bizonyult, hiszen az eredetileg tervezett leszállóhelyen Armstrong személyautó nagyságú veszélyes sziklákat vett észre és végül máshol tette le az űrhajót.

OK, a Föld fényesen ragyogott, de most ki kell derítenünk, hogy nagyjából milyen irányban és milyen magasan állt aznap az Apollo-11 leszállóhelye fölött. Ez sokkal egyszerűbb feladat, mint ahogy elsőre tűnhet, hiszen a Hold kötött keringést végez a Föld körül, vagyis mindig (majdnem) pontosan ugyanazt az oldalát fordítja felénk. Ez azt is jelenti tehát, hogy a látszó holdkorong kellős közepén fekvő kráterben állva egy kicsiny, néhány fokos ingadozástól (ún. librációtól) eltekintve mindig a zeniten, a fejünk fölött látnánk a Földet. (A holdtérképészek amúgy éppen ettől a ponttól mérik a “szelenográfiai hosszúságot”, vagyis eléggé természetes módon a greenwichi főkör holdi megfelelője a holdkorong középvonala.) A Hold Föld felé néző oldalának bármely pontján állva tehát minden időpillanatban nagyjából ugyanott látjuk az égen a Földet, s az égi pozíció a megfigyelőhely holdrajzi koordinátáinak alapján jól megbecsülhető.

Holdrajzi koordináták (forrás: wiki). Az Apollo-11 leszállóhelyét narancssárga körrel jelöltem.

Az Apollo-11 leszállóhelyének holdrajzi koordinátái (ld. fentebbi kép) az alábbiak: északi szélesség 0.67°, keleti hosszúság 23.47°, vagyis gyakorlatilag az Egyenlítőn és a főkörtől keletre értek holdat Armstrongék. Ebből következik, hogy a Földet pontosan nyugat felé kellett látniuk. De milyen magasan?

Az alábbi “móricka-ábrán” a Holdra annak északi pólusa felől tekintünk, a Föld irányát a függőleges nyilak jelölik ki. Így a bejelölt λ szög az űrhajós helyzetének holdrajzi hosszúságát jelöli. Világos, hogy a (Hold átmérőjéhez képest nagyon messze lévő) Földet a szemlélő ekkor a horizont fölött 90°-λ szög alatt látja. Ez esetünkben nagyjából 66°-ot jelent. Összefoglalva tehát teljesen elemi megfontolások alapján azt tippeljük, hogy a Földet nyugati irányban, a horizont fölött 60-70°-os magasságban láthatták. (A hibaintervallum a már emlegetett librációból fakad. Összehasonlításkénppen: a Föld látszó átmérője a Hold egén kb. 2°.)

“Móricka ábra” a Föld horizont feletti magasságáról a holdrajzi szélesség függvényében, a holdi Egyenlítőn állomásozó űrhajós esetében.

Ha nagyon precízek akarunk lenni és tekintetbe vesszük a librációt is, számítógépes segítséghez folyamodhatunk. Az ingyenesen letölthető Stellarium planetáriumprogram például képes arra, hogy tetszőlegesen beállított időpontra kirajzolja az égi objektumok helyzetét. Ráadásul nem csak a Földről nézve, hanem (sok egyéb naprendszerbeli égitest mellett) a Holdról is. Mi több, az Apollo leszállóhelyek koordinátáit a szoftver alapból tudja, vagyis nincs más dolgunk, mint kiválasztani az Apollo-11-et és beütni 1969. július 20-át. Ez a screenshot mutatja aznap a Föld helyzetét (a horizontális koordinátarendszer fokhálózatával együtt) és néhány érdekes adatot. A nyugati irány tökéletesen stimmel, a magasságra viszont csak 60°-ot kapunk, vagyis a fentebb “behasalt” hibaintervallum legalját.

Kérdés, hogy egy 60° magasan levő égi objektum képe milyen szög alatt verődik vissza a gömbszerű sisakrostélyról? Szerencsére pont úgy, ahogy szeretnénk. Ezen a másik képen, ahol Aldrint az űrruhában oldalról látjuk, illesztettem egy kört (sárga) a sisakrostély ívére. Az egyszerű szerkesztés azt vizsgálja, hogy behúzható-e olyan visszavert fényút, mely a Föld képét vízszintes irányban tükrözi vissza (hiszen Armstrong az eredeti képen onnan fényképezett, ráadásul a kép tanúsága szerint Aldrin fejmagasságából). A visszaverődési törvényből ismert beesési merőlegesnek (kék) természetesen merőlegesnek kell lennie a gömbsisak (vagyis a sárga kör) beesési pontban húzott érintőjére (piros). Az ábra mutatja, hogy ilyen fényút csak úgy szerkeszthető meg, ha a visszaverődés a sisakrostély tetejénél történik. És mit tesz Isten, éppen itt látjuk a “foltot” az eredeti képen is! Megfordítva a gondolatmenetet (és a fényutat): az Aldrin fejmagasságából készített képen, ha a gömbalakú sisakrostély pereme környékén egy égi objektum tükörképét látjuk, akkor annak a valaminek kb. 60°-os magasságban kelllennie!

(Fun fact: Ha jobban megnézzük ezt a képet, láthatjuk Aldrin orrát és szemeit is, ahogy épp a kamera felé fordul. Forrás: NASA)

Ha a magasság stimmel, már csak azt kell igazolnunk, hogy Aldrin “jó irányba” nézett. Szerencsére léteznek nagyon pontos holdtérképek az Apollo-küldetések leszállóhelyeiről, melyeken az űrhajó helyzete és a kipakolt eszközök is be vannak jelölve. A vizsgált képünk előterében látható aranyozott kevlar-fóliával bevont “rúd” nem más, mint a holdkomp egyik lábának alján levő kontaktusérzékelő. (Ennek a leszállás során volt szerepe, ez jelezte ugyanis az űrhajósoknak, hogy holdat értek.) Ezt természetesen a tükörképen is láthatjuk, ahogy azt is, hogy Armstrong a holdkompláb túloldalán áll az emlegetett zászlóval (“FLAG”) és napszélfóliával (“SWC”) együtt. A leszállóhely egyik legrészletesebb térképére (melyet a United States Geological Survey készített) ezek alapján bejelölhetjük Armstrong (piros) és Aldrin (kék) hozzávetőleges helyét a kép készítésekor. Az “iránytűre” pillantva nyilvánvaló, hogy nyert ügyünk van: Aldrin valóban nyugat felé nézett, vagyis minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a kis paca nem más, mint a Föld tükörképe.

(Forrás: USGS)

Így tehát mostantól erről az ikonikus képről az is eszünkbe juthat, hogy ezen nem csak Aldrin és Armstrong, hanem valójában az egész akkori (még “csak” 3.6 milliárd fős) emberiség rajta van, leszámítva egyetlen embert — a mindeközben a Hold túlsó oldala fölött repülő harmadik űrhajóst, Michael Collinst.

Szerző: Vincze Miklós

Forrás: statfiz.blog.hu

A Bristol impakt réteg

1973-ban az angliai Bristol városához közeli Churchwood bányában parányi glaukonit gömböcskékkel teli rétegeket találtak triász kori Mercia agyagpalában (Mercia mudstone group). A réteget Anthony Kirkham írta le először, és a vizsgálatok során a gömböcskék körüli sokkolt kvarc jelenlétéből arra következtetett, hogy a zöld, üveges anyagrészecskék mikrotektitek. A tektitek, mikrotektitek meteorit becsapódás eredményei, melynek következtében a megüvegesedett földi anyag – akár nagyobb távolságra is – kilökődik.

Bristol város elhelyezkedése az Egyesült Királyság területén. (Google Maps)

A réteg korát az első elemzések során a késő karbon és késő triász korszakok közé sorolták be, ezt később finomították. A jelenleg megállapított érték alapján a bristoli réteg kora hozzávetőlegesen 214 millió év. A helyszín környezetében nincsen becsapódási kráter, ennek megtalálásához az idős képződmény miatt már számba kellett venni a kőzetlemezek elmozdulását is. A legvalószínűbb jelölt a jelenleg Kanadában, Quebec tartományban található Manicouagan kráter, amely 100 kilométeres átmérőjével a legnagyobb fennmaradt becsapódási kráterek közé tartozik. Ebben a korszakban az Észak-amerikai és az Eurázsiai kőzetlemezek még közösen alkották Laurázsiát, szétválásukra a Kréta földtörténeti korban került sor, mellyel megkezdődött az Atlanti-óceán születése is.

A Manicouagan becsapódási kráter Kanadában, a felvétel a Nemzetközi Űrállomásról készült.

A bánya évek óta lezárt, életveszélyes terület, a megtalált impakt réteg a bányászati kitermelés áldozatává vált. A hetvenes években feltárt mezőből származó minták így kimerültek, lényegében a teljes mennyiség intézetekhez, illetve magángyűjtőkhöz került, további új anyagdarabok beszerzésére már nem volt lehetőség. Ezt változtatta meg egy lelkes brit gyűjtő, Luther Jackson, aki 2016-ban az eredeti, mára lezárt bánya közelében lévő, még aktív kitermelési területen újra felfedezett egy réteget, erről az eseményről pedig egy hosszabb cikk jelent meg 2017-ben a Space Rocks magazinban. Az ezen cikkhez csatolt képeken is ebből a rétegből származó minta látható.

A Bristol impakt rétegből származó minta, a szerző gyűjteményéből.

A Bristol impakt rétegből származó kőzetminták legérdekesebb részlete a tömérdek kicsiny, alig 1 milliméteres zöld mikrotektit gömböcske, amelyek kisebb-nagyobb csoportban, szétszórva láthatóak. Emellett sokkolt kvarc, sokkolt biotit és összetört gránát nyomai láthatóak a különböző mintákon. Személyes találkozónk során Luther is élvezettel mutatta meg különböző mintáit, remélem másoknak is felhívja figyelmét ez a kevéssé ismert impakt anyag.

Szklenár Tamás

Sztrókay Kálmán: Szikratávíró a Marsban?

A Daily Mail tudósítása nyomán az egész világ sajtóját bejárta az a fantasztikus hír, hogy a szikratávíró olyan titokzatos jeleket regisztrál, a miknek alig lehet más magyarázatát adni, mint hogy valamelyik szomszed égitest akar ezen az úton összeköttetésbe jutni a Föld lakóival. Már évekkel ezelőtt vettek észre ilyesmit s a legutóbbi időkben elért technikai tökéletesítések most állítólag lehetővé teszik, hogy alaposabban megvizsgálják a rendszeresnek látszó elektromos zavarokat.

Marconi, aki vezetője a legnagyobb amerikai dróttalan táviró-társaságnak, a következő nyilatkozatot tette a Daily Mail számára erről a kérdésről: — Csakugyan gyakran veszünk észre határozott jeleket a szikratávíróban, a melyeknek eredete a földön kívül is lehet. Ezek a jelek egyszerre, egy időpontban jelentkeztek Amerikában és Angliában, a mi arra mutat, hogy olyan messziről kell jönniök, hogy a távolságuk mellett elenyészik a London-New York közti távolság. De nemcsak hogy egy időben regisztrálódnak ezek a jelek a két 5000 kilométernyi távolságban levő állómáson, hanem az intenzitásuk is egyenlő mindkét állomáson. — A felfogott jelek közt néhány ismert Morse-jelet meg lehet különböztetni, például igen gyakori az 5 betű jele (…), de a jelek összeségének nem sikerült soha valami értelmet tulajdonítani. — Eddig nem tudunk semmi bizonyosat a jelek eredetéről. Valószínű, hogy a fórrásuk nagyon messze van, tehát például az is lehet, hogy a nap-protuberancziák által előidézett elektromos hullámok hozzák őket létre. Az sem lehetetlen, hogy valamelyik bolygóról jönnek a jelek, mert annak lakói ilyen módon igyekeznek összeköttetésbe lépni velünk, de még hosszas és alapos vizsgálat szükséges ahhoz, hogy ezt eldönthessük. A napilapok szenzáczió-éhes riporterei természetesen ezt az utóbbi lehetőséget favorizálták és már szinte befejezett tényként írták, hogy a Mars-lakók táviratoznak nekünk. Voltak lapok, a melyek szerényebbek voltak és megelégedtek azzal, hogy a Hold lakói küldik a titokzatos szikratáviratokat, mert Pickering, a híres amerikai csillagász legújabban állítólag a Holdon is talált olyan jelenségeket, a mik szerves életet sejtetnek a kihaltnak képzelt Holdunkon. Bármily fantasztikusnak lássék is’ ez a merész következtetés, mégsem lehet egyszerű hitetlen fejcsóválással napirendre térni felette.

A szikratávíró mindig jelzett kóbor, értelmetlen jeleket, a mik nagyon sokszor egyenesen meghiúsítják a rendes táviratozást. Ezeket az ismeretlen eredetű elektromos hullámokat parazitákénak nevezik a szikratávírászok. A’ forró égöv alatt és nappal gyakoriabbak, Afrikában annyira, hogy a trópusok alatt nappal állandóan lehetetlen szikratávíróval értelmes beszélgetést folytatni más állomásokkal. A szikratávíró minden elektromos hullámot felfog s mivel minden kisülés, minden villám hullámokat gerjeszt, a légköri elektromosság állandóan zavaró hullámokat bocsát szét minden irányban, amik aztán beleszólnak a szikratáviró-állomások hullámaiba és megakadályozzák a rendes forgalmat. A fizikusok állandóan dolgoznak azon, hogy a szikratávíró csak a mesterségesen előállított hullámokat fogja fel. Ezért hangolják megfelelően az egyes állomásokat, rövid távolságokra rövid hullámokat, tengerentúli forgalomra nagyon hosszú hullámokat használnak s a jeleket úgy adják, hogy a felvevő-álIomás hallgató-készülékében tiszta zenei hangok adják vissza a Morse-jeleket. A felvevő-állomás hallgatójában tehát csak a tiszta zenei hangokat kell figyelni, a szabálytalan zörejekről előre tudja a távírász, hogy azok a parazitahullámokból erednek. A szóban forgó titokzatos jelek nem ilyen rendszertelen zörejek, hanem szabályos hangok, de értelmetlenek, azaz egy pár kivétellel nem azonosak a mi Morse-jeleinkkel. Természetesen ez még maga nem jelentene egyebet, mint hogy a légköri elektromos tüneményekben is előfordulhatnak egészen szabályos, mesterségesen előidézettnek látszó jelenségek és bármilyen gyakori is az a három pontból álló 5 jelzés, még nem lehet idegen bolygóról eredőnek tekinteni. Az azonban már szinte döntő fontosságú, hogy ezek a jelek egyszerre és egyforma erősséggel jelentkeznek olyan messze fekvő állomásokon, mint London és New York.

Tudvalevő dolog, hogy az elektromos hullámok intenzitása a távolság négyzetével fordított arányban csökken, vagyis nagyon könnyen megbecsülhető a felfogott jelek erősségéből a feladó-állomás távolsága. A titokzatos jeleknek Londonból és New York-ból egyforma messziről kell jönniök, vagyis olyan helyről, a melynek távolságához képest a London-New-York közti ötezer kilométer elenyészően kicsiny. Ez csak a Földön kívül lehet, az kétségtelen és így csakugyan az a leginkább elképzelhető feltevés, hogy valamelyik bolygón így kísérleteznek annak megállapítására, hogy a Földön vannak-e élő lények és elég fejlett-e a természettudományos kultúrájuk. Azonban a milyen egyszerű ez a következtetés, oly nehéz — legalább a mi számunkra — a technikai megoldás elképzelése. Ha csak a Marsról is van szó, akkor is negyven¬ötven millió kilométernyi távolságra eljutó elektromos hullámoknak kell lenniök azoknak a hullámoknak, miket a Marsbeli „interplanetáris” szikratávíró-állomás kibocsat, mi pedig eddigelé alig tudtunk 8—10,000 kilométer távolságnál messzebbre érő hullámokat előállítani. Ha mi akarnánk a Marsba szikratáviró-jeleket leadni, akkor — mivel e maximálisnál ötezerszerte messzebb hatóhullámokat kell kibocsátani — a mostaninál 25 milliószorta erősebb hullámokat kellene tudnunk gerjeszteni. A nagy szikratávíró állomásaink átlagosan 35 kilovattos generátorral dolgoznak, tehát 875 millió kilovattos generátort kellene építenünk, a mi mai technikai képességeinket messze felülmúlja, így tehát egyelőre aligha lennénk képesek visszatáviratozni a Marsba, habár Marconi egy újabb híradás szerint mégis foglalkozik azzal a gondolattal, hogy őszszel, mikor a Mars csak 30 millió kilométernyire lesz tőlünk, összeköttetésbe próbál majd lépni vele. Abból, hogy mi még nem tudunk megfelelő berendezést előállítani, természetesen nem következik, hogy a Mars-beliek sem tudnak s elképzelhetjük, hogy ők előrehaladottabb technikával rendelkeznek, mint mi. Idővel mi is meg tudnók csinálni, hiszen csak arról van szó, hogy a mérnökeink s a gyáraink belefeküdjenek a nagyszabású feladatba.

A szikratávíró mindenesetre az egyetlen elképzelhető eszköz, a mivel összeköttetést létesíthetünk más bolygókkal. A szikratávírónál ugyanis mellékes, hogy milyen készülékeket használunk, mert minden fajta rendszernél az a lényeg, hogy szabályos elektromos hullámokat bocsássunk az éterbe s ezek az elektromos hullámok az egész világegyetemben egyformák lesznek. Akár Morse jeleket adunk le, akár összefüggő rezgéseket, azokat a Marsban is fel lehet fogni, akár milyen készülékkel dolgoznak is ottan. Sőt — hogy egészen szabadjára ereszszük fantáziánkat — még telefonálni is lehetne a két bolygó között a dróttalan telefonnal, ha persze egyik sem értheti meg a másik beszédjét s ha mi a mi fonetikánkkal talán le is tudjuk írni a Mars-beliek beszédjét, annak megfejtése össze nem hasonlíthatóan nehezebb lenne az egyiptomi ékirás megfejtésénél is. De hát talán még ez sem lenne lehetétlenség és lépésről-lépésre haladva talán meg tudnók egymást érteni. Szép diadala lenne a természettudománynak, csakhogy nagyón messze vagyunk tőle- s még nincs kizárva az sem, hogy csak a nap-protuberancziák csinálták az egész felfordulást s hiába adjuk vissza a titokzatos jeleket, a protuberancziáktól nem kapunk értelmes választ.


Sztrokay Kálmán.

A Vasárnapi Ujság 1920/67. számában megjelent írás másodközlése. A Sztrókay család hozzájárulásával. A cikket eredeti helyesírással közöljük.

(Mit) üzen a Voyager?

„És ez mi akar lenni?”

– rajzoló bölcsiseknek ezerszer feltett kérdés.

Negyvenkét éve indítottuk útjára kozmikus palackpostaként a két Voyager űrszondán elhelyezett aranyozott lemezeket. Az összeállítók szándéka szerint ezek „minden kellőképpen fejlett technikai civilizáció számára” megfejthető és értelmezhető adatokat hordoznak a Földről, annak élővilágáról és az emberiségről. A szondák olyan pályára álltak, mely garantálja, hogy maguktól sohasem térnek vissza bolygórendszerünk vidékére.

Jól tudjuk, meglehetősen indokolatlan volna abban bíznunk, hogy célzott keresés nélkül valaki (bárki) valaha belefut egy 30 centiméter átmérőjű aranylemezbe egy 150 000 fényév átmérőjű galaxisban. Ez közelíti a „nulla valószínűségű, bár nem lehetetlen esemény” matematikai absztrakcióját. A felfedezés esélyein csak egy árnyalatnyit javít, hogy Carl Sagan csillagász szerint a lemezek egymilliárd évig lejátszhatóak lesznek még[1]. Ennyi idő alatt a Voyagerek nagyjából 50 000 fényévnyire juthatnak el.

Az esélytelenek nyugalmával játsszunk el mégis a gondolattal, hogy a nagyon távoli jövőben ráakad egy intelligens lény valamelyik Voyagerre. Még ha ez a valaki saját leszármazottunk lenne is, bizonyos, hogy a lelet számára ősi és „idegen” lesz: minden történelmi tapasztalatunkkal ellentétes volna azzal áltatni magunkat, hogy sokezer éves időskálán bármiféle hagyomány fennmaradhat a Voyagerekről vagy akár az őket létrehozó társadalomról.

A megtaláló elsőként talán azt fogja megvizsgálni, hogy a szerkezet képes-e önreprodukcióra. A gondolat őrültségnek tűnhet, de nem az: Neumann János elképzelése szerint lehetséges olyan replikátor-szerkezeteket konstruálni, melyek a számukra elérhető nyersanyagokból másolatokat építenek magukról, vagyis osztódnak. Az 1980-as évek óta komoly irodalma létezik annak az ötletnek, hogy így szaporodó, majd különböző bolygórendszerek felé szétágazva továbbutazó „Neumann-szondák” a galaxis feltérképezésének (meghódításának, belakásának) leghatékonyabb, leggyorsabb módját jelentenék[2]. A megtalálónak mint racionális lénynek az kell legyen az egyik első gondolata, hogy a Voyager is ilyen szerkezet. Véletlenül találkozni egyetlen magányos űrszondával ugyanis statisztikailag szinte kizárható, de egy évmilliók óta szaporodó, exponenciális ütemben növekvő szondapopuláció egyik tagjába belebotlani egyáltalán nem az. A Voyager azonban híján van az osztódás képességének, s ezt a megtaláló gyorsan észre is veszi majd. Viszont azt a forgatókönyvet, hogy az eszköz egy ilyen replikátor valamely elhagyott alrendszere („testrésze”) nem zárhatja ki, sőt logikusan következtethetne erre mint legvalószínűbb lehetőségre.

A következő lépésben a lelet anyagát fogja megvizsgálni. Kielemzi, hogy milyen vegyelütekből, izotópokból épül fel és mennyire viseltes a felülete, melyet folyamatosan rombolnak a különböző sugárzások és a rettenetesen ritka (de a sokmillió év alatt jelentős hatású) kozmikus porszemcsékkel való ütközések. Mindebből nagyságrendi becslést kaphat majd a szonda készülésének idejére. Észre fogja venni, hogy az eszköznek nincsen saját hajtóműve, vagyis szabadon zuhant hosszú útja során. Így az űrszonda sebességét és helyzetét ismerve visszaszámolhatja a pályáját az imént meghatározott kezdőpontig és némi szerencsével kikövetkeztetheti azt is, hogy a galaxis melyik vidékéről indulhatott (a „szerencse” azért kell, mert ilyen időléptékben a pálya kaotikussá is válhat).

Tovább vizsgálódva megállapíthatja az egyes részegységek funkcióját. Könnyen meg fogja érteni, hogy a rádióantenna, a termonukleáris áramforrás vagy a kamera mire való. De az eszköz mint kulturális termék rendeltetése ettől még rejtve marad előtte. Nem tudhatjuk, mennyire szükségszerű és mennyire egyedi magatartásforma, hogy kihelyezett elektronikus érzékszerveket küldünk az űrbe pusztán alapkutatási célból (és nem valamilyen közvetlen gazdasági, ipari, katonai, vallási ok miatt). Könnyen lehet, hogy az értelmes lények effajta kíváncsisága nem univerzális, hiszen az emberiségre is csak kevéssé jellemző. Analógia: ha egy ismeretlen roncsdarabot látunk az óceánon hánykolódni, majdnem biztosak lehetünk abban, hogy az egy kereskedelmi vagy hadászati célú eszköz maradványa és nem egy kutatóhajóé. Ráadásul az a tény is teljesen valószínűtlennek hat majd a térben és időben is távoli megtaláló szemszögéből, hogy a Voyager célja a felbocsátó földlakók saját bolygórendszerének felderítése volt. Elsodródott balatoni kutatóhajó a nyílt óceánon.

Jusson eszünkbe az is, hogy ősi emberi alkotások rendeltetése körül mennyi vita zajlik mindmáig. Technikailag érteni véljük például, hogy az angliai Amesbury közelében álló Stonehenge évezredekkel ezelőtt csillagászati obszervatóriumként működött, ez a sziklatömbök helyzetéből az 1960-as évekre világosan kiderült[3]. De az építmény tényleges kulturális kontextusa, célja, a kőkorszaki társadalom életében betöltött szerepe alighanem örökre rejtve marad. Ilyen távlatból tekintve a Voyager űrszonda is éppen ennyire talányos civilizációs produktumnak tűnhet fel, miközben technikai szinten megragadható némi mérnöki intuícióval. Leszámítva a lelet két kisebb elemét.

Képek forrása: NASA, Wikimedia Creative Commons

Az egyik egy kicsi 40 centiméteres polietilén-tereftalát szövetdarabka, melyet a szonda hő- és sugárzásvédő burkolata alá varrtak a készítők (ld. bal oldali képünk). Mi tudjuk, hogy a felületre felvitt festékanyagok a szondát létrehozó embercsoport törzsi jelképét rajzolják ki, de ennek megfejtését és a szokás (babona) megértését még a végtelenül intelligens földönkívüli megtalálótól sem várhatjuk el. A másik talányos darab pedig természetesen maga az aranylemez lesz. Ezt Carl Sagan és kollégái üzenetnek szánták és legjobb tudásuk szerint igyekeztek a lemez tokjára gravírozott rajzos útmutatókkal a megtaláló tudtára adni, hogy hol adták föl az üzenetet és miképpen kell elolvasni.

Nincsen közös nyelvünk a hipotetikus befogadóval és „közös élményanyagunk” is a matematikai és fizikai törvényekre korlátozódhat csupán (amennyiben ezeket univerzálisnak tekinthetjük). Ráadásul elképzelésünk sincs, hogy más intelligens lények hogyan, milyen csatornákon keresztül, milyen időbeli- és térbeli léptékben érzékelik a világot, s hogy hasonlóképpen absztrahálnak-e fogalmakat a megfigyeléseiből, mint mi. Mire vélnék például a használati utasítás jobb fölső képünkön látható részletét? Ez szerintünk az űrszonda stilizált ábrázolása volna a Naprendszer minimalista megjelenítésével, illetve a bolygók keringési síkját elhagyó repülési pálya szemléltetésével. A rajzolás célja általánosságban a környezet információtartalmának valamiféle „tömörítése”, s eredménye épp annyira jellemzi az emberi agyműködést, mint a valóságot. Így könnyen lehet, hogy a megtaláló ugyanazt az űrszondát teljesen másképpen érzékeli, és sohasem gondolna arra, hogy a kis szimbólum magára az eszközre utal. Az sem tudható, hogy az ő téridő-képzete vajon mit tud kezdeni azzal, hogy valamiféle bejárt útvonalat (pályát) egy folytonos vonallal jelölünk. Ezekben a kérdésekben nem látunk távolabb magunknál. Az pedig szinte biztosra vehető, hogy a pályarajzolat végén levő nyílhegy, mely irányt hivatott jelölni, teljesen értelmezhetetlen lesz számára[4]. Nekünk ősi örökségünk a nyíl szimbolika (középső kis képünkön például egy 5000 éves nyílhegyet látunk a mai Franciaország területéről), de nagyon valószínűtlen, hogy a galaxisban bárki más értené.

Felfedezőjének a Voyager-lemez hasonlóan rejtélyes lehet, mint az andoki civilizációk évezredeken át használt csomóírása, a quipu. Jobb alsó képünk egy inka quipu-leletet mutat, melyen minden zsinórnak és azokon minden csomónak jelentése van. Az európai hódítók sokáig csupán dekorációnak vélték e „könyveket”, föl sem merült bennük, hogy információt hordoznak. Később aztán bizonyítást nyert, hogy számok jelölésére, adattárolásra használták őket. De csak a közelmúltban vetődött föl gazdag leletanyag átvizsgálását követően, hogy a quipu talán valódi írás, mely binárisan kódolt nyelvi információt is hordozhat[5].

Vajon eljuthat egy ilyen merész gondolatig a megtaláló egyetlen Voyager-lemez alapján?

Szerző: Vincze Miklós

Források:

[1] Carl Sagan: Milliárdok és milliárdok, Akkord, Budapest, 2000

[2] “Extraterrestrial Beings Do Not Exist”, Quarterly Journal of the Royal Astronomical Society, vol. 21, number 267 (1981)

[3] Fred Hoyle: Stonehenge-től ​a modern kozmológiáig, Magvető, Budapest, 1978

[4] Ernst Gombrich ‘The Visual Image’, 1972 in: Scientific American, pp. 46–60;

[5] Gary Urton: Signs of the Inka Khipu: Binary Coding in the Andean Knotted-String Records. Austin, TX: University of Texas Press, 2003

Könyvajánló: Arthur C. Clarke – 2010: Második űrodisszeia

Tavaly volt 50 éves a science fiction időtlen alkotása, a 2001: Űrodüsszeia. Ezt a szálat folytatva, most szeretném bemutatni a könyv (és a film) folytatását: a 2010 – Második űrodisszeiát.

Ahogy az előző írásomban, úgy most is ki kell térnem pár különbségre a két mű közt. Már most le kell szögeznem azt, hogy bár a könyv címében (2010 – Második űrodisszeia) nincs “újítás” az első kötethez képest, az e könyvből készült film címe már a “2010 – A kapcsolat éve” nevet viseli. Továbbá, ahogy a 2001-ről szóló cikkben, itt sem tudok elmenni film mellett anélkül, hogy arról is ejtsek – a teljesség igénye nélkül – néhány szót.

2010-et írunk. Dave Bowman, utolsó rádióadását (“Istenem, tele van csillagokkal!“) követően nyomtalanul eltűnt, űrhajója, a Discovery One pedig azóta rója köreit a Jupiter körül (fontos itt kitérni arra, hogy a könyv és a film is a Jupiteren “játszódik”, ellentétben a 2001 könyvváltozatával).

A hidegháborús versengés közepette nemcsak az amerikaiak, de a szovjetek is el akarnak jutni a bolygóhoz, a sors pedig úgy hozta, hogy az oroszok fognak előbb odaérni. Ők pedig sikeresen oldalukra állították a Jupiter-misszió szellemi atyját, Heywood Floydot, akit Bowman eltűnése miatt személyesen is terhel a bűntudat. Így Floyd, Dr. Curnow és Dr. Chandra társaságában csatlakozik a szovjetekhez, akik a Leonov nevű űrhajón elindulnak, felkutatni Bowmant. A könyvben rövid időre feltűnik egy harmadik fél, Kína is, a Csien nevű űrhajóval, ők azonban egy furcsa “baleset” miatt hamar kikerülnek a cselekményből…

A Jupiterhez érkezvén megtalálják a bolygó körül keringő Discoveryt, amit azóta már vörösre festett az Io vulkánjaiból származó kén. Az űrhajóba átszállva nyomát sem találják életnek, azonban Dr. Chandra sikerrel újraaktiválja HAL9000-et. A cselekmény azonban jóval előrébb jár az űrhajósoknál: megjelenik a maga fenyegető módján a “TMA-2“,  azaz a Bowmant elnyelő monolit, Floyd pedig egy titokzatos üzenetet kap, miszerint el kell hagyniuk a Jupitert, míg nem késő. A férfi rájön, hogy maga Dave Bowman üzent neki, HAL pedig figyelmezteti, hogy a monolit önállósította magát: miután nyomtalanul eltűnt, kisvártatva megjelent a Jupiter légkörében, percről-percre több millióvá sokszorozva magát, fekete foltot alkotva a bolygó légkörében. A feketeség lassan elnyeli a Jupitert, mely az immár menekülő űrhajósok megrökönyödésére zsugorodásnak indult, hogy azután, egy hatalmas robbanás és a hidrogénfúzió beindulása után Jupiterből Lucifer legyen. Bowman pedig egyértelmű üzenetet küld az embereknek, mely hosszú időre meghatározza jövőjüket.

Mit lehet összességében elmondani a 2010-ről?

Jó könyv? Igen. Megállja a helyét a 2001 után? Igen.
Jó film? Igen. Megállja a helyét a 2001 után? Sajnos nem.

A könyv nagyszerű folytatása lett a 2001-nek, teljes mértékben magán viseli szerzőjének jellegzetes stílusát, melyben a feszültség a könyvek végére lassan a tetőfokára hág. Mindeközben Bowman és a monolit rejtélye átszövi a könyv minden oldalát. Nagyszerű leírásainak köszönhetően magunk elé képzelhetjük többek között a Jupiter felhőrendszerében tomboló, Föld-méretű viharokat éppúgy, mint az Io hatalmas, fortyogó vulkánokkal teli forró “kénköves poklát”, vagy az Europa fagyott, jeges világát.

Ha úgy gondolunk a filmre, mint egy önálló science fiction-re, egy könnyed, élvezhető, bár sok helyen nehezen értelmezhető művet kapunk. Emeli a színvonalát, hogy apró “easter egg”-ként Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke is feltűnik a filmben, utóbbi kétszer.

Ha azonban úgy gondolunk a filmre, mint a 2001 folytatására, akkor…inkább ne gondoljunk rá így! Ha csak a látványvilágról kell szóljak, már alulmaradt az utód a 2001-el szemben. Az idealizált jövőképről, a hideg és végtelen űr érzéséről, a sokszor tapintható feszültségről, a film akárhogyan értelmezhető mondanivalójáról, illetve a műben megjelenő számtalan szimbólumról nem is beszélve…mondjuk, amikor Floyd hátrapillantva meglátta Bowmant, abban az egy pillanatban minden benne volt, aminek kellett. Kár, hogy ez csak egy pillanat volt.

Discovery és Jupiter: a spermium és a petesejt?

A 2001 önmagában egésznek, páratlannak és bonthatatlannak mondható. A 2010 – A kapcsolat éve inkább tekinthető a könyv megfilmesítésének, mint a film szerves folytatásának. Ennek ellenére bátran ajánlom mind a filmet, mind a könyvet.

Szerző: Kovács Gergő

Klímaváltozás és planetológia

A klímaváltozás az egyik legizgalmasabb, de talán a leginkább politikával átitatott téma, sokan beszélünk róla, fontossága egyértelmű. Éppen ezért nem is fogok állást foglalni ebben, hanem csak bemutatom az egyes érveket és ellenérveket. Fontosnak tartom, hogy az olvasó egy helyen lássa ezeket. A földi klímát alapvetően a Napból érkező és a Földről az űrbe visszajutó energia határozza meg – ami maga is egy végtelenül bonyolult rendszer, de szerencsére tudományosan kutatható.

Nézzük először az érveket és az ellenérveket. A spektrum egyik szélén az a gondolat van, miszerint egyáltalán nincs klímaváltozás (9), a másik szélén pedig az az állítás, miszerint egyértelműen az ember okozza a klímaváltozást (6). Itt rögtön hozzátenném, hogy sokan nem is klímaváltozásról beszélnek, hanem globális felmelegedésről.

A dolog egyszerűnek tűnik: az emberiség az ipari tevékenysége során CO2-t és egyéb üvegházhatást okozó anyagot bocsát ki, melyek hozzájárulnak a globális felmelegedéshez. (Az üvegházhatás az a jelenség, amikor a Napból a Földre érkező fény /elektromágneses sugárzás/ nagy részét elnyeli a felszín, mely felmelegszik, és a keletkezett hőmérsékleti sugárzás nem képes visszasugározódni az űrbe.) A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Egyrészt a levegőben levő természetes vízgőz is üvegházhatást okoz, másrészt az ipar olyan anyagokat is kibocsát, melyek hűtő hatással vannak, például a por és a korom.

A természetes eredetű széndioxid-kibocsátás sokszorosa az ember által légkörbe juttatottnak, és kutatások szerint (3, 4, 5, 10) a széndioxid szintje a légkörben nem megelőzi, hanem követi azt, tehát nem lehet annak okozója. Ez valószínűleg a felmelegedett, addig fagyott talajokból származik.

A széndioxid szintje és a hőmérséklet alakulása.
https://earthscience.stackexchange.com/questions/2223/historical-atmospheric-partial-pressure-henrys-law-constant

A sajtó sajnos gyakran közöl hamis, félhamis információt, mindkét oldalon – ez összezavarja a laikus olvasót, és még inkább érzelmei szerint alakítja ki véleményét. Amerikában főleg a konzervatív oldal ellenzi a globális felmelegedés gondolatát, a liberális baloldal inkább támogatja. Európában ez ennél jóval bonyolultabb. Itt sokszor a baloldal az, amelyik szembeszáll az ember által okozott klímaváltozás ötletével, mondván, hogy a „klímaadó” a szegényebb rétegek további kiszipolyozását jelenti csak (8). Sajnos, olyan – egyébként jó szándékú, tudományos szervezetek, mint a National Geographic Society, is időről időre közölnek megtévesztő, vagy hamis információt a jegesmedvék pusztulásáról például, (1) miközben kutatók arról számolnak be, hogy a jegesmedve állomány növekszik (2). A zavaró részletek ellenére ma a legtöbb klíma-szakértő egyet ért abban, hogy a klímaváltozást az emberi tevékenység okozza (13).

Azzal sem jut a laikus előre, ha a nagyhatalmú ipar lobbi-érdekeire gondol, mely nyilván ellenzi a globális felmelegedés gondolatát, de a megújuló energetikai szektor is sok százmilliárdos iparággá nőtt, elemi érdeke a széndioxid-kibocsátás és a globális felmelegedés összefüggése (8).

De nézzük csak a kritikus időszak (az ipari tevékenység kezdetei óta) hőmérséklet változásait – a felmelegedés egyértelmű:

Climate Change at the National Academies,
https://nas-sites.org/americasclimatechoices/more-resources-on-climate-change/climate-change-evidence-and-causes/climate-change-evidence-and-causes-figure-gallery/

Azt gondolhatnánk, hogy ez a kismértékű (0,8-0,9 °C-os felmelegedés egyáltalán nem aggasztó, de ha tudjuk, hogy például a XVII.-XVIII. század közötti „Kis Jégkorszak”-ban, az úgynevezett „Maunder-minimum” idején a hőmérséklet csak 1-1,5 °C-kal volt alacsonyabb, belátjuk, hogy ez a kis különbség is sokat jelenthet.

A Maunder-minimum egy olyan időszak volt 1645 és 1715 között, amikor a napfolttevékenység szünetelt, illetve szélsőségesen ritka volt. A tudományos irodalomban elfogadott, hogy ezt a „Kis Jégkorszakot” a napfoltok hiánya okozta (12).

Maunder-minimum: napfoltok és hőmérséklet: Hoyt & Schatten / wiki, CC BY-SA

Lehet, hogy mégsem az emberi tevékenység okozza a földi klíma változásait? De térjünk csak vissza az éves középhőmérséklet változásaira, nagyobb időszeletet véve. Jégkorszakok többször is voltak a Földön, és természetesen ezek között a melegebb időszakok is, az interglaciálisok. Jelenleg is egy ilyen, melegebb időszakban vagyunk, bár planetológiailag még mindig tart a jégkorszak, hiszen a sarkokat még jég fedi. A következő ábra két problémát is felvet. Az egyik az, hogy az interglaciálisok 100-120 ezer évente követik egymást, hasonló mértékben. Márpedig az előző melegebb időszakokban nem volt ipari tevékenység, mely azokat előidézte volna. A másik probléma pedig az, hogy miközben a széndioxid szint az előző interglaciálisban 270 ppm és 290 ppm között mozgott, manapság ez 280 ppm és 387 között van, tehát jóval magasabb. Ennek ellenére az előző interglaciális sokkal melegebb volt, mint a mostani.

Five interglacials: https://plantsneedco2.org/default.aspx?menuitemid=371

Lehet, hogy ha a felmelegedés (és lehűlés) okait keressük, nyomósabb okot kell rá keresnünk? A földi klímát alapvetően a Napból érkező és a Földről az űrbe visszajutó energia határozza meg. Tudjuk azonban, hogy Napunkból érkező energia mennyisége eléggé stabil. A csillagászok által elfogadott elmélet szerint sokkal összetettebb a probléma, több részletet is figyelembe kell venni.

A Milanković-ciklus elmélete szerint egyszerre kell figyelembe venni a változó Föld-Nap távolságot, a Földpálya alakját (excentricitását), a precessziót (a földtengely mozgását), az apszidiális precessziót, a forgástengely szögét, és a pályahajlást (inklináció).

A forgástengely szöge 41.000 éves ciklusban változik. Milankovitch Cycles: https://www.skepticalscience.com/print.php?n=837

A precesszió 26.000 éves ciklusban változik Milankovitch Cycles: https://www.skepticalscience.com/print.php?n=837

Az inklináció 100.000 éves ciklusban változik Milankovitch Cycles: https://www.skepticalscience.com/print.php?n=837

Az apszidiális precesszió 112.000 éves ciklusban változik
Wikimedia Commons, https://en.wikipedia.org/wiki/File:Perihelion_precession.svg

Az excentricitás 100.000 éves ciklusban változik. Milankovitch Cycles: https://www.skepticalscience.com/print.php?n=837

Az utóbbi csaknem egymillió évben az eljegesedések 100.000 éves ciklusokban követték egymást, ami tökéletesen megfelel a Milanković-ciklus elméletének (14, 15).

A Milanković-ciklus, University of Texas, http://www.zo.utexas.edu/courses/thoc/Milankovitch_Cycles.html

De akár ember okozta, akár természetes folyamat, Földünk még egy ideig melegedni fog. Tengereink szintje évi 3 millimétert emelkedik (16), mint ahogy teszi már tízezer éve, az utolsó jégkorszak vége óta, amikor is 120 méterrel volt a tenger szintje a mai szint alatt (17). A globális felmelegedés nehéz kihívások elé állítja az emberiséget, főleg a part menti városokat, de nyertesei is lesznek: Kanada, Alaszka, Skandinávia és Oroszország mezőgazdasági szempontból egyre kedvezőbb időjárással számolhatnak.

Balogh Gábor

Források:

[1] Starving-Polar-Bear Photographer Recalls What Went Wrong: https://www.nationalgeographic.com/magazine/2018/08/explore-through-the-lens-starving-polar-bear-photo/

[2] Global polar bear population larger than previous thought – almost 30,000: https://polarbearscience.com/2017/02/23/global-polar-bear-population-larger-than-previous-thought-almost-30000/

[3] Carbon rises 800 years after temperatures:
http://joannenova.com.au/2009/12/carbon-rises-800-years-after-temperatures/
http://joannenova.com.au/global-warming-2/ice-core-graph/

[4] CO2 lags temperature – what does it mean?
https://skepticalscience.com/co2-lags-temperature.htm

[5] Historical atmospheric partial pressure & Henry’s law constant:
https://earthscience.stackexchange.com/questions/2223/historical-atmospheric-partial-pressure-henrys-law-constant

[6] “Climate Change: Evidence and Causes”, The Royal Society és a US National Academy of Science:
https://royalsociety.org/~/media/Royal_Society_Content/policy/projects/climate-evidence-causes/climate-change-evidence-causes.pdf

[7] Five interglacials:
https://plantsneedco2.org/default.aspx?menuitemid=371

[8] Piers Corbyn astrophysicist and weather forecaster on climate change:
https://www.bbc.co.uk/programmes/p03b1bqw

[9] Piers Corbyn: “Man-made Climate Change is a Con”:
https://real-agenda.com/piers-corbyn-man-made-climate-change-is-a-con/

[10] Klimaváltozás, de mitől?:
https://chikansplanet.blog.hu/2012/08/31/klimavaltozas_de_mitol

[11] Climate Change: Evidence and Causes Figure Gallery:
https://nas-sites.org/americasclimatechoices/more-resources-on-climate-change/climate-change-evidence-and-causes/climate-change-evidence-and-causes-figure-gallery/

[12] Magyar Csillagászati Egyesület: A Maunder-minimum:
https://www.mcse.hu/polaris/a-honap-temaja/2013-ev-archivuma/2013-junius-a-maunder-minimum/

[13] Survey finds 97% of climate science papers agree warming is man-made:
https://www.theguardian.com/environment/climate-consensus-97-per-cent/2013/may/16/climate-change-scienceofclimatechange?guni=Article:in%20body%20link

[14] Milankovitch Cycles and Glaciation: http://www.indiana.edu/~geol105/images/gaia_chapter_4/milankovitch.htm

[15] World Climate Conference comments by U.N. chief Ban Ki-moon:
http://www.geo.cornell.edu/Research_Staff/goman/teaching/461/Web/lecture_3.pdf

[16] NOAA: Is sea level rising?
https://oceanservice.noaa.gov/facts/sealevel.html

[17] University of Exeter: The Doggerland project: http://humanities.exeter.ac.uk/archaeology/research/projects/title_89282_en.html

[18] Milankovitch Cycles:
https://www.skepticalscience.com/print.php?n=837

A Kaalijarv meteorit és a Kaali krátermező

Az észt Kaalijarv meteorit valódi ritkaságnak számít, s manapság kezd egyáltalán elterjedni a gyűjtők körében. Az elképesztően különlegesnek számító vasmeteorittal immáron személyes tapasztalataim is vannak: felfedezése ugyan 1937-ben történt, de napjainkra tehetőek az új feltárások, amelyekből egy közel 6 gr-os kis vég-darabhoz sikerült hozzájutnom.

Az impakt jelenség maga egy krátermezőt hozott létre, a Kaali a főkráter, melyet krátertó tölt ki. Összesen 9 asztroblémből áll. Számomra azért is különleges, mert ez az észtországi az egyik olyan európai helyszín, mely nem egyedülálló kráter, hanem több egyidejű becsapódás nyomát viselő krátermező.

A Kaali meteoritikus eredetét először 1928-ban Ivan Reinvald bizonyította. A meteorit becsült becsapódási sebessége 10 és 20 km/s közötti lehetett, az impaktor össztömegére a 20 és 80 t közötti érték a jelenlegi tudományos álláspont.

A becsapódás a jelenlegi, azaz a holocén földtörténeti korban történt, ezen belül nagyjából 3500 éve. Bár ezzel kapcsolatosan nem egységes a kutatók álláspontja, s ezt az értéket többen vitatják. Vannak olyan elképzelések, melyek szerint 6000 éve zajlott le az impakt-esemény. A szilikátgömbök elemzése az észtországi kövületekben azt mutatja, hogy a becsapódás lehetséges kora megközelítőleg 7600 év is lehet.

Összességében tehát egy valóban aktuális meteoritikai kérdéskörrel van dolgunk, a tudományos viták kereszttüzében találva magunkat.

Kormos Balázs

Január 21: Teljes holdfogyatkozás – szuperlatívuszok nélkül

Az újév első jelentős csillagászati eseménye a január 21-én, 05:41-06:43 között lezajló teljes holdfogyatkozás lesz, mely az évtized utolsó ilyen jelensége.

A fogyatkozás fázisainak időpontjai, helyi idő szerint a következőek lesznek:
Félárnyékos fogyatkozás kezdete:          03:36:30
Részleges fogyatkozás kezdete:              04:33:54
Teljes fogyatkozás kezdete:                        05:41:17
Teljes fogyatkozás vége:                              06:43:16
Részleges fogyatkozás vége:                    07:50:39
Félárnyékos fogyatkozás vége:                08:48:00

 

A fogyatkozás láthatósága

Azonban sajnos úgy tűnik, ezt az évet sem ússzuk meg az Internetbe betörő “szuperhold”, vagy inkább “szupervérfarkashold” nélkül. Sajnos minden évben van legalább két olyan esemény, amikor az egyébként teljesen “normális” látványú Holdra válogatás nélkül aggatnak vérhold, eperhold, szuperhold, farkashold, megahold, gigahold, stb. jelzőket, teljesen indokolatlanul. A csillagászok, függetlenül attól, hogy műkedvelő amatőrök vagy hivatásosak, fogják a fejüket. Jómagam pedig nem értem, hogy miért kell egy eddig is leírható természeti jelenségből cifrábbnál cifrább jelzőket használva csinnadrattát csinálni… legalábbis a kattintásvadászaton túl.

Hol is kezdjem? A (szenzációhajhász) média a szuperhold kifejezést a földközeli teliholdra használja, azonban le kell szögezni: hiába van kb. 50 000 kilométerrel közelebb hozzánk égi kísérőnk, a mindössze 12 százalékkal nagyobb látszó átmérőt az emberi szem nem érzékeli. A Hold (és a Nap) csupán a horizont közelében látszik nagyobbnak, ez azonban csak a légkörben található vízcseppek fénytörő hatása miatt van. Más lesz attól valami, ha fényes papírba csomagoljuk? Nem.

A földközelben és a földtávolban lévő Hold látszó méretbeli különbsége

Holdunk látványa épp akkor az igazán szuper, amikor nincs teli, hanem súroló fényt kap. A legszebb újhold után néhány nappal. Ilyenkor sarlója még vékony, a fény-árnyék határvonalán (az ún. terminátoron) meteoritbecsapódások láthatóak, a Földről visszaverődő napfény pedig szürke derengésbe borítja a Hold árnyékos felét.

Kísérőnk az újhold után pár nappal

Ezek után már mondanom sem kell, hogy ugyanezt gondolom a vérholdról és a többi fantázianévről. Egy honlapon lehetett olvasni azt a mondatot, miszerint szuperholdkor történő fogyatkozás idején a Hold színe vörös lesz. Azt azonban elfelejtik megemlíteni, hogy minden holdfogyatkozáskor ilyen színű…

Adj erőt…

Mit mondhatnék zárásként? A természeti jelenségek, függetlenül attól, hogy az égen vagy a földön láthatóak, szuperlatívuszok nélkül sem veszítenek látnivalójukból. Ahhoz azonban, hogy valóban észrevegyük őket, ne csupán akkor nézzünk az égre, amikor “szuperholdat” kiáltanak.

A 2018. július 27-ei holdfogyatkozás a szerző montázsán

Szerző: Kovács Gergő