A Rosetta-üstökös nyomában (VIDEÓ)

Az Európai Űrügynökség (ESA) Rosetta űrszondája 2014 és 2016 között a 67P/Csurjumov-Geraszimenko üstököst tanulmányozta, ez alatt a két év alatt rengeteg adatot gyűjtött az égitestről, egy apró szondát bocsátott annak felszínére, valamint körülbelül 400 000 képet is készített róla. Az alábbi videó az ezalatt készült képekből készült. A filmet Christian Stangl és Wolfgang Stangl készítették.

A pár perces összeállítás szó szerint egy másik világba röpít minket. Leírhatatlan a felénk közelgő, forgó, néhány kilométeres csipkézett jeges kőrakás. Felszínformáinak kuszaságára, a távolodó Philae szonda látványára és a “felfelé eső hó“-ra nehéz szavakat találni…

Forrás: Petapixel.com, Reddit

A világhíres Hraschina vasmeteorit

Szerző: Kereszty Zsolt
(IMCA, MetSoc, IMO, MCSE)

Az első – régi – magyar meteoritunk 1751. május 26-án délután 6 óra körül hullott, az akkori Agram városától (Zágráb) 45 km-re ÉK-re lévő Hraschina település mellett, ma Horvátország. 1920-ig Zágráb német megfelelőjét, az Agram nevet használták, csak később terjedt el az általunk ismert Hraschina.  A keleti égen feltűnő, két nagyobb és több kisebb darabra hulló hangrobbanásos, füstnyomot hagyó nagyon fényes tűzgömböt sok szemtanú látta, elsősorban a környékbeli földeken dolgozó megrémült helyiek, de még szigetvári észlelés is maradt ránk, ahol viszont hangot nem jelentettek. A ritka jelenség híre hamar eljutott Bécsbe, a császárnő a hírek ellenőrzésére bizottságot küldött a helyszínre, ők rögzítették a szemtanúk máig felbecsülhetetlen értékű megfigyeléseit, sőt később rajzos észlelések is előkerültek, Haidingeré a legismertebb. Ezekből tudjuk, hogy a füstnyom órákig látszott és alakja a szél miatt folyamatosan változott.

A meteorit bolidája Haidinger rajzán

A 39,7 kg-os nagyobb meteoritot Michl Kollar helybeli lakos találta szántás közben kb. egy héttel az esemény után. Elmondása szerint a darab egy 50 cm széles és 120 cm mély tölcsér alakú kráterszerűségben ült. A kisebb 9 kg-s meteorit a nagyobbtól kb. 2000 lépésre volt egy 90 cm széles és 90 cm mély gödör alján. A darabokat a zágrábi püspökhöz küldték, aki bemutatta azokat a bécsi vizsgálóbizottságnak. A nagyobb először a Kincstárba, majd 1777-től a Császári ásványi gyűjteménybe került, ahol ma is látható annak egyik legbecsesebb példányaként, a kisebbet helyi kovácsok 3 részre osztották (Zágrábba, Pozsonyba, Hraschinára kerültek) de végül elvesztek az időközben eltelt 270 év alatt. Érdekesség, hogy a bécsiek először nem fogadták el, hogy ezek az égből esett valóságos meteoritok, ami nem csoda, hiszen akkoriban nem tudták, hogy mik is ezek és honnan jönnek. A vitára a francia Chladni tett pontot, éppen az 1803-as L’Aigle mellett hullott kondritokra és a Hraschinára alapozva.

A fő tömeget a korabeli jelentés háromszög alakúnak és regmagliptekkel (apróbb-nagyobb lekerekített peremű gödröcskék a felszínen) tarkított fekete fémes színűnek írta le. A meteoritból Bécsben csak kisebb kiemelkedő részeket vágtak le, az egyik ilyet Alois von Widmanstätten a birodalmi “Fabriks-producten Kabinet” igazgatója, korabeli vas és öntödei szakértő vizsgálta 1808-ban. A felületet nagy nehézségek árán síkra csiszolta, még nehezebben tükrösre polírozta, majd a korban elterjedt egyik fémvizsgálati módszerrel szabadlángon felhevítette. A vasmeteoritokban lévő alacsony nikkel tartalmú kamacit és magas Ni tartalmú ténit fázis eltérő módon oxidálódik és ez meglátszik a felhevített felületen. Widmanstätten észlelte, hogy a 4×2,5 cm-es minta felülete hevítéskor érdekes, színes, egyedi rajzolatú – földi anyagokban nem akkor még nem ismert – rácsos szerkezetet mutat. Így fedezte fel függetlenül az angol természettudós Thomson után pár évvel, a vasmeteoritok egy jelentős részére jellemző és ma mint Thomson-Widmanstätten néven ismert mintázatot (gyakran csupán Widmanstätten-t mondunk, de ez helytelen az első felfedező Thomson-ra nézve…). Rövidesen megismételte a kísérletet, de ekkor már salétromsavas keveréket használt, és ekkor is előjött a korábban megfigyelt struktúra, de itt már nem tapasztalt elszíneződést. Tanult barátai körében elvégzett kísérletet végül soha nem publikálta, Neumann volt az, aki 1812-ben elsőként leírta a tapasztaltakat és az eljárás hamar elterjedt a kor meteoritos szakemberei között. Néhány év múlva a különös “struktúra-előcsalogató” módszerrel igazolták a császári gyűjtemény Elbogen, Lénártó vasmeteoritjain is az oktaedrites szerkezetet. Később a mintázatot mesterséges fémes anyagokban is kimutatták (Arnold & McWilliam 1904).

A bécsi Természettudományi Múzeum épülete
A Hraschina meteorit fő tömege

Mivel a fő tömeg soha nem lett jelentősen elválasztva/megvágva, így a meteorit szerkezetére csak a felszín közeléből vett kisebb minták tanulmányozásából következtethetünk. A dán vasmeteorit-szakértő Wagon F. Buchwald (ő találta a nagy grönlandi Cape York meteoritot) ma is alapműnek számító “Iron meteorites I-II-III” 1975-ös könyvében meg is jegyzi, hogy a Hraschina kémiai összetétele bizonytalanul tisztázott, különösen amiatt, hogy egyes nagy gyűjteményekben meglévő példányai valójában nem is Hraschina minták (pl. Londonban egy Toluca nevű vasmeteoritot hittek annak).

Az első tudományos igényű leírását Holger adta 1830-ban, ő 11,84% Ni-t, 1,26% Co-t mért, Wehrle (1835) pedig 8,88% Ni-t. Cohen & Weinschenck 1891-ben sósavban feloldott egy 31-gr-os darabot és 0,133 g schreibersitet, 57,46% Fe-t, 25.78% Ni-t, 1,32% Co-t és 15,31 % P-t talált. Buchwald szerint bár összetétele pontatlan, de talán az alábbi tájékoztató jellegű becslés adható: 10,1 ± 1% Ni, 0,6% ± Co, 0,4% ± 0,1 P. A problémát az okozza, hogy a felszín közeléből több helyről vett kis (!) minták eltérő kémiai összetételt mutathatnak, sőt a modern mikroszondás vizsgálatok esetében nagyon nem mindegy, hogy hol mérünk, mert a kamacit lamellák szélein feldúsul a Ni, míg a sáv közepe felé lecsökken. A korszerű vasmeteorit geokémiai klasszifikációja viszont nem a fenti elemeken, hanem a Ga, Ge és Ir nyomelemek eloszlásán alapul. E szerint a Hraschina a viszonylag ritka, mindössze 26 tagot számláló IID típusba sorolható. Ebből csupán kettő a szemtanús hullás, a másik az 1912-es dél-afrikai N’Kandhla.

A vasmeteoritok tárlója Bécsben, középen jobbra a Hraschina
A meteorit szelete a Thomson-Widmanstätten mintával

Buchwald készítette az eleddig legpontosabb vizsgálatot a meteoriton egy bécsi és egy Smithsonian kismintán. Az újrakristályosodott kamacit vonalak szélességét változónak, de átlagban 0,7 ± 0,1 mm-nek találta, a kamacitszemcsék méretét 50-100 μm-nek mérte, határaikon 1-6 μm-es foszfidszemcsékkel. A keménység 185 ± 10 (Vickers), de megjegyzi az ismételten jelentkező problémát, hogy a minták sehol sem voltak távolabb a leolvadt felülettől, mint 8 mm! A ténit és plesszit a teljes mennyiség kb. 35 %-át teszi ki, a ténit lamellák olykor szélesebbek és sárgák. Apró schreibersitet, rabditot, troilitet, daubrelitet is kimutat, de grafitot, szilikátokat nem. Nagyobb méretű troilit és schrebersit csomókat nem talált. A meteorit szerkezete rokonságot mutat a Treysa, Zacatecas és Sanderson IIIAB osztályú meteoritokkal, ami felveti a kapcsolatot a IID és IIIAB típusok között. Hogy ennek mi a valódi oka, még nem tudjuk, talán a közös kozmikus keletkezés nem elvethető.

A meteorit bécsi Természettudományi Múzeumban forgó zsámolyon őrzött tankönyvbe illő szépségű példányát sok év óta évente megcsodálom és mindig valami újat fedezek fel rajta. A nagy nyílhegy alakú példány, matt fekete-kékes olykor barnás-sárgás (utóbbi elszíneződés a 270 éves oxidáció hatása vagy éppen földi talajszennyeződés lehet) olvadási kérge közül az éleken kibukkan a fő összetevőt adó fémes vasnikkel. Bár a világosabb belsejű regmagliptek lekerekítettek, néhol feketébb éles peremek és egyenes, tűszerű benyomódások figyelhetők meg, ez más vasmeteoritok esetében a schreibersit és/vagy az ún. Brezina-lamellák jele, de itt ezt még nem mérték. A felszínen gyakori a hullás közben keletkező párhuzamos, radiális jellegű tipikus folyásnyomos hálózat. A példány teteje repesszerűen olvadt le, talán robbanáskor itt vált le egy kisebb fémes zóna. A forgó platformon az alját nem látni túl jól, de ott is regmagliptes a felszín és nem látni másodlagos olvadási nyomokat és ajakrúzsszerű körülfolyást (ún. roll-over lipp-et). Ismert egy másik töredék példánya is, M. Horejsi amerikai magángyűjtőnél, ami teljesen eltér a fő tömeg jellemzőitől. Ez egy tipikus repesz alakú példány, feltételezhetően, a kisebb darabhoz tartozhat, de ezt a gyűjtő birtokában található – és nem közölt – régi múzeumi cédulák alapján lehetne csak beazonosítani.

Az ismert Hraschina példányok a világ múzeumainak legritkábbjai között szerepelnek. A Monica Grady (NHM London) féle “Catalogue of Meteorites” alapműnek tekintett meteorit regisztere az alábbi ismert példányokat közli: 39 kg (NHM Bécs), 20,5 gr (MfN Berlin), 0,8 gr (AMNH, New York), 9 gr (FMNH Chicago), 0,4 gr (USNM Washington), 1,6 gr (GSI Calcutta). Megjegyezni kívánom, hogy korábban ismert volt 4 db “Hrasina” néven katalogizált magyar minta is mely szerepel az 1951-es Tokody-Dudichné féle “Magyarország meteoritgyűjteményei” című katalógusban is (63 gr, 1,5 gr, 0,7 gr, 0,3 gr). De a Természettudományi Múzeum 1956-os sajnálatos tűzvésze után az 1969-ben készült Ravasz Csaba-féle új katalógusban ezek már nem szerepelnek. Hogy a példányok elvesztek vagy felismeretlenül esetleg félrecetlizve hevernek a raktárban, ezt célszerű lenne tovább vizsgálni.

A jellegzetes feketés olvadási kéreg a regmagliptes felszínnel
A repesz alakú példány (M. Horejsi, USA)

Komolyabb magángyűjteményekben minimális mennyiség található, a gyűjtők által hiperritkának és No1-nek minősített példány az utóbbi két évtizedben csak 1-2-szer bukkant fel. Amikor az egyik komoly gyűjtő barátommal beszélgettem róla, hogy milyen jó lenne belőle akár csak egy pici is, azt mondta erre: jó, ha egyszer az életben tudunk belőle szerezni, de leginkább egyszer sem… Tapasztaltam, hogy régi magán- és közgyűjteményben nem kellően igazolt eredetű vagy félrecetlizett, összetévesztett minta található. A nemzetközi meteoritikai közösségben sokan tudják rólam, hogy elsősorban a magyar illetve régi magyar meteoritok érdekelnek, ezért jó pár évvel ezelőtt felkínáltak nekem egy régi osztrák “Agram” cédulával ellátott viharvert példányt, ami állítólag a bécsi múzeumból származott. A kisördög ott motoszkált bennem, hogy milyen jó lenne, de ezt egy ilyen régi meteoritnál modern mérőeszközökkel kellene igazolni. Az eladó nem akárki volt, a ma élő legjelentősebb meteoritgyűjtő, aki bele is ment a mérésbe, amit Párizsban végeztettünk el. Végül kiderült, hogy nem Hraschina példányról van szó… fájdalomdíjul kaptam tőle egy másolatot a falamra a meteorit Brezina professzor által készített korabeli reprodukciójáról.

Szintén pár éve egy másik komoly forrásból lehetőségem nyílt megvásárolni egy pár cm-es Hraschinának mondott, régi amerikai gyűjteményből származó szeletet. Rutinosan itt már alapból elvégeztük a méréseket immáron itthon és láss csodát, a kamacit vonal szélességek, a mintázat és a Ni, Co és P értékek kísértetiesen passzoltak a szakirodalomban – itt előbbiekben is – részletezettekhez. Jelen pillanatban a Ga, Ge és Ir nyomelemek meghatározásán van a sor. Ez sajnos nem egyszerű és ráadásul roncsolásos mérés, de rendkívül összecsengenek és biztatóak a korábbi mérési eredmények, igazából egy 2. kontrollmérést szeretnék a magam megnyugtatására. Ha ez beigazolódik, akkor valószínűleg ez lesz az egyetlen (!) igazolt magyar Hraschina meteorit példány! Ennek fotóját most adom közre először, a minta restaurálását és savval történő maratást (étetést) magam végeztem. A makrofotókon jól látható a jellegzetes közép-oktaedrites Thomson-Widmanstätten mintázat és a kissé oxidált kéreg.

A saját példányom makrofotói, figyeljük meg a jól fejlett kamacit sávokat és a sűrű, párhuzamos vonalas ténitet

Másik érdekesség, hogy a 2018 áprilisi horvát bolida esetleges példányainak keresésére indítottunk egy “gyorsreagálású” expedíciót, szinte közvetlenül az esemény után (Csizmadia, Hegedűs, Zelkó számításai alapján, Madar, Nagy, jómagam és mások, mint keresők). A hullási zóna közel esett Hraschina (Hrašćina-nak írják a horvátok) községhez, természetesen és számunkra kihagyhatatlanul meglátogattuk azt. A kisvárosias hangulatú horvát hegyi helység szépen őrzi a meteorit emlékét. Többnyelvű tájékoztató táblák, útirányjelzők kalauzolnak el a hullás helyén felállított emlékműhöz. Itt a fő tömeg 1:1 méretű fémből készült jó minőségű másolata van kiállítva, a hullás és általában a meteoritokról szóló tájékoztató táblával. Expedíciós társaimmal beleszimatoltunk a hely autentikus levegőjébe, lelki szemeink előtt láttuk a 2 részre robbanó tűzgömböt és elképzeltük, ahogy mi találjuk meg a világhíres és első régi magyar meteoritunkat, a Hraschinát.

A Hrašćina helységnévtáblánál 2018-ban
A hullás helyén lévő emlékmű

A Bruderheim meteorit története

Bruderheim város büszke szimbóluma

Szerző: Kormos Balázs

1960. március 4-én 13:06 órakor fényes tűzgömb robbant fel a Föld légkörében Közép-Alberta felett. A test másodpercenként 42 kilométert haladt, és villanásainak sok száz ember szemtanúja volt olyan messze, mint a Brit Kolumbia sziklás hegyvidéke. Az óriási hangrobbanás 5000 négyzetkilométeren át hallható volt, eltérő mértékben. A robbanástól az ablakok beleremegtek, megrázta az otthonokat alapjaiban, és megrémítette a családokat alvásuk közepette. Az első megtalált darabok Bruderheim-től északra kerültek elő, egyesek akár 30 centiméter mélyen is a talajba fúródtak. Sok visszapattant a hótól megtisztított fagyott talajról és végül a hóban állt meg.

A meteorit fő tömege, Matt Krys kezében. Fotó: MeteoriteCollector.org

A szemtanúk jelentései alapján úgy gondolják, hogy a meteorit hullását először Alexis Simon, a Paul’s Band Band indián rezervátumának lakója észlelte. Aki beszámolt a tűzgömb északkeleti irányáról, gyors sebességéről, és hogy úgy tűnt, „tűzhullámokat” bocsát ki. Leírt egy olyan hangot is, amely nagy szélre hasonlított és kb. 5 másodpercig tartott a tűzgömb-jelenség elmúlása után.

A Szerző saját példánya

Amint a hullás híre elterjedt, sokan érkeztek a meteoritok keresésére. Az első meteorit-töredéket Nick Broda, egy helyi gazda találta a pajtájában. Más helyiek, köztük Stan Walker és Ty Balacko, segített a szórásmező feltérképezésében és a begyűjtésben. Az azt követő napokban a két férfi összesen 155 font tömegű meteoritot talált. Andreas Bawel, Walter és Nick Holowaty (Bruderheim) körülbelül 22 fontot szedtek össze gazdaságaikban. Walter Holowaty szervezte az első gyűjtést az Észak-Saskatchewan folyó jegéről, és átásta a havat is a jég felületén, ahol lyukakat látott a havon. Több száz szemcsés és pár grammos darabot szedtek össze. Közel 700 meteoritot találtak, amelyek össztömege meghaladja a 300 kilogrammot. Ez a kanadai történelem legnagyobb hullása. A legtöbb talált darabot végül az Alberta Egyetem szerezte be és innen kerültek ki darabok más múzeumokba és kutatóintézetekbe világszerte.

Ahol a meteorit darabjai magángyűjteményeken kívül megtalálhatóak:

  • Smithsonian Nemzeti Természettudományi Múzeum-
  • Washington, D.C. Amerikai Természettudományi Múzeum
  • New York, Peabody Múzeum
  • Yale Egyetem Redpath Múzeum
  • McGill Egyetem Nemzeti meteorit gyűjtemény, Ottawa
  • Vatikáni meteorit gyűjtemény
  • Földtudományi Tanszék, Cambridge University Montréal Université, Montréal, Quebec

A Kakowa meteorit

Szerző: Kereszty Zsolt

A kakowai meteorit 1858. május 19.-én hullott, a mai romániai – akkor Magyar Királyság – bánsági, Krassó-Szörény megyében, Kakowa (Kákófalva, románul Grădinari) falu mellett. Néhány kilométeren múlott csupán, hogy ma nem szerb meteoritként tartják nyilván.

Kakowa, azaz Kákófalva. Forrás: Wikipédia

Az eredeti leírás ezt mondja a hullásról:

“1858. május 19. reggeli 8 óra tájban 4 kákovai juhpásztor: Csismasa György, Stanimir Tamás, Bardan Márton és Csinka Zsurzs a Ponville néven is nevezett Valya lui Mildin-ben tartózkodtak juhaiknál, mikor tompa dörgést és rögtön reá zúgást hallottak a levegőben és egy „füstfellegecskétől körözött fekete tárgyat” láttak földre esni nagy sebességgel. A nevezett tárgy a juhnyáj közelében esett le, és esés után rögtön egy „tarackdurrogáshoz hasonló dörgés hallatszott, melyet felemelkedő föllegecske követett”. A juhászok a fűben mintegy 3 hüvelykre (kb. 8 cm) a földbe befúródott kis tömeget vettek észre, mely körül a fű fel volt perzselve. Csinka Zsurzs, a pásztorok legidősebbike és a juhnyáj tulajdonosa a tömeget a helység elöljáróságának átszolgáltatta, honnan az oravicai kerületi hatósághoz került. A hatóság meggyőződött, hogy ezen tömeg vékony fekete kéreggel bevont meteorkő, melyből egy kis darab hiányzott. Az akkori Szerb Vajdaság és Temesi Bánság kormányzója, Johann Baptist Coronini-Cronberg gróf Bécsbe küldte Wilhelm Haidingerhez, a geológiai intézet részére.” Haidinger azonban a császári-királyi ásványmúzeumba szállíttatta. Ma is ott látható a bécsi Természettudományi Múzeumban.

“Az a pont, ahol a meteorkő leesett, a Kakováról Komornok felé vezető úttól jobbra 350 lépésnyire távolságra van. Ugyanaz időben, azaz május 19-én reggeli 8 óra tájban nemcsak Kakova helységben, hanem Kis– és Nagytikvány, Gerőc, Majdán és Agadics helységekben is, előbb tompa dörgést, később zúgást hallottak.”. Egy 2014-es romániai kutatók által jegyzett tanulmány szerint, az újabb hullási koordináta: 45˚ 7’N / 21˚ 35’E, korábban ez 45˚ 8’N / 21˚ 40’E volt.

Nem tisztem megkérdőjelezni a fenti leírás valódiságát, de a meteoritika nem tart nyilván hiteles (!) forrást, ahol megpörkölődött talajt és környezetet említenének, a hullás ezen része szerintem erősen kérdőjeles.

A Kakowa meteorit. Forrás: Encyclopaedia of Meteorites

Az 577 grammos, egypéldányos meteoritot több kutató is vizsgálta az idők során. A Monica Grady féle “Catalogue of meteorites” 5. számú kiadásában említi Haidingert (1859) majd Priort (1919), aki a FeNi összetételt elemezte. Mason (1963) az olivintartalmat, Ramdohr (1967-1973) a krómit-földpát növekedését figyelte meg. A Mindat szerint a meteorit olivin (Fa23) és az alacsony Ca-orto-piroxén (ez ugye a hipersztén) összetétele és alacsony FeNi tartalma az L6-os kondritokéval egyezik, innen a meteorit osztályba sorolása: L6 kondrit. Nyomokban ilmenit, krómit és szulfidok fordulnak elő benne. Szintén a Mindat említi, hogy Ramdohr 1967-73-as mérései után szinte minimális újabb vizsgálatokat jelentettek, tehát a modern műszeres vizsgálati eszközökkel lenne mit elemezni ezen a meteoriton. Megemlítendő még, hogy a kabai meteoritunk történetéből elhíresült Hörnes Móritz kiváló rajzot készített a császári gyűjteménybe került Kakowa fő tömegéről, ezt közlöm is.

A ma nyilvántartott példányokról:

A jelenlegi fő tömeg, 327 gramm a bécsi Természettudományi Múzeumban (NHM Vienna) található. A berlini MfN 9 grammot, az arizonai ASU 4,9 grammot, a kalkuttai GSI 1 grammot, a chicagói FMNH 0,1 grammot őriz. A Magyar Természettudományi Múzeumnak is volt egy 1 grammos mintája de az 1956-os tűzvész után készült Ravasz Csaba-féle katalógus ezt már nem említi, tehát vagy elveszett a tűzben, vagy nem ismerték fel a meglévő példányok között.

Kiterjedt nyomozást végzek hosszú évek óta a régi magyar meteoritjainkkal kapcsolatban, jelesül, hogy mely régi vagy jelenlegi magángyűjteményben lelhetők fel még további példányok. Nos, komoly meteorit történettel foglalkozó ismerőseim tudomása szerint Kakowa darab nem található egyetlen magángyűjteményben sem. Ami nem azt jelenti, hogy tényleg nincs, hanem azt hogy nem tudunk róla.

Egészen mostanáig!

Most indult régi magyar meteoritokat bemutató sorozatom első darabja épp egy birtokomba került Kakowa példánnyal kezdődik. Az immáron több, mint két évtizede tartó meteorit gyűjtési mániámról sokan tudnak a világban. Így azt is, hogy különös figyelmet szentelek a Magyarországhoz kötődő példányoknak. Jó pár hónapja megkeresett egy 87 éves, nagyon neves amerikai gyűjtő/kutató, aki korára és a családjában bekövetkezett sajnálatos eseményekre tekintettel úgy döntött, hogy eladja a teljes komplett és kizárólag szemtanús hullásokra fókuszáló, több száz darabos meteorit gyűjteményét. A magyar vonatkozású meteoritokat, korábbi ismeretségünkre tekintettel elsőként nekem kínálta fel. Hihetetlenül ritka, soha nem látott és már ismertebb magyar meteorit nevek bukkantak fel tájékoztató e-mail-jében, többek közt egy 0,7 gr-os Kakowa példány is! Először nem akartam hinni a szememnek, ezeket a meteoritokat ugyanis évtizedek óta keresem, kutatom, de leginkább magas és áthatolhatatlan falakba ütköztem a ritkábbjaival kapcsolatban. Olvasva a listát egyre inkább azon érzés erősödött bennem, hogy ez hihetetlen de mégis valós lehetőség számomra. Mindjárt nyélbe ütve a dolog anyagi részét, az ellaposult pénztárcám keserű magányát látva mégis öröm töltötte el gyűjtői lelkemet. Az öröm fokozódott, hiszen tegnap meg is érkeztek a példányok. Én még ilyen gyorsan USPS postai dobozt életemben nem bontottam fel… 🙂 Belépve éreztem magam a meteoritika Óz a csodák csodája világába. Szinte éreztem a súlyos történelmi idők illatát és a kezemben, majd mikroszkóp alatt vizsgálgattam a párját ritkító meteoritokat.

A szerző ritka Kakowa példánya

Végre hazakerült a 161 éve elkóborolt meteoritunk egyik példánya!

A Merkúr átvonulása a Nap előtt

Szerző: Rezsabek Nándor

A Merkúr-átvonulás főbb adatai és időpontjai (A helyi időhöz az UT-ben megadott időpontokhoz egy órát hozzá kell adni) Forrás: EclipseWise.com

November 11-én az idei esztendő legfontosabb csillagászati eseményére vagyunk „hivatalosak”: a Merkúr bolygó átvonul csillagunk, a Nap előtt. Reméljük, Olvasóink kedvező időjárási körülmények között, derült időben lehetnek részesei a természeti jelenségnek. A megfigyelés kapcsán fontos megjegyezni, hogy az kizárólag biztonságos napszűrővel ellátott csillagászati távcsőbe pillantva lehetséges. Erre az ország számos pontján, csillagvizsgálókban, továbbá csillagászati szervezetek által tartott távcsöves bemutatókon lesz lehetőség. A megfigyelők a Nap korongja előtt elvonuló foltként láthatják a belső bolygó fekete sziluettjét.

A Merkúr átvonulása a Nap előtt, 2016. május 9-én (Fotó: Elijah Mathews) 

Csillagászattörténeti kutatások szerint minden idők egyik legnagyobb hatású asztronómusa, a heliocentrikus világkép megalkotója, Kopernikusz sohasem látta a Merkúr bolygót. Nemhogy távcsővel – hiszen azt csak évtizedekkel később alkották meg, majd használták csillagászati célokra –, de szabad szemmel sem. A dolog magyarázata, hogy a Merkúr kizárólag napnyugta után és napkelte előtt látható, de központi égitestünkhöz valóközelsége miatt igencsak rövid ideig. Fényessége pedig jóval elmarad a népnyelvben Esthajnalcsillagnak nevezett, a Szentírásban egyedüliként konkrétan említett bolygótól, a Vénusztól. Így megtalálása nem is olyan könnyű feladat, megpillantása minden esetben kizárólag a horizonthoz közel lehetséges.

A Merkúr és a Vénusz legnagyobb kitérései (Kép: history.nasa.gov)

Szabad szemmel fényes csillagnak tűnik; csillagászati távcsővel vizsgálva kisméretű korongja a Holdhoz, valamint a Vénuszhoz és a Marshoz hasonlóan fázisokat mutat. Naprendszerünk központi csillagához legközelebb rója köreit, emiatt napsütötte oldalán közel félezer fokos pokol uralkodik, árnyékos felén pedig majdnem mínusz kétszáz fok a hőmérséklet. Tengely körüli forgása igen lassú, három fordulata alatt kétszer is megkerüli a Napot. Így ottani időszámítás szerint egy Merkúr-esztendő mindösszesen másfél Merkúr-napig tart. Ha léteznének értelmes élőlények a felszínén – valójában primitív organizmusok sincsenek arrafelé –, másfél naponta ünnepelnék születésnapjukat. A bolygó külső megjelenésében megtévesztésig hasonlatos a Föld Holdjához. Ugyanúgy kozmikus sebhelyek borítják felszínét, melyeket a Naprendszer életének korai szakaszában bekövetkezett intenzív kisbolygó- és meteoritbecsapódások okoztak. Ezek közül a Caloris-medencét kialakító olyan pusztító volt, hogy az 1300 km átmérőjű óriáskráter mellett a szilárd bolygófelszínen végigfutó hullámok az égitest átellenes pontjában találkozva kaotikus felszíni formákat hoztak létre.

A Merkúr a MESSENGER űrszonda felvételén

S’ bármily furcsán hangzik, a Merkúrnak van magyar vonatkozása! Felszínén ugyanis Bartókról, Jókairól, Lisztről, valamint (utolsóként 2013-ban, a MESSENGER űrszonda felvételeire alapozva, a keresztelésre hivatott Nemzetközi Csillagászati Unió jóvoltából) Petőfiről neveztek el egy-egy krátert.

Új törpebolygó a Naprendszerben

Eggyel nőhet a törpebolygók száma Naprendszerünkben, az ESO csillagászai a VLT (Very Large Telescope Nagyon Nagy távcső) nevű távcsővel és a rá szerelt SPHERE nevű műszerrel a Hygeia kisbolygót vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy a kb. 450 kilométer átmérőjű égitest megfelelhet azoknak a kritériumoknak, melyek egy égitestet törpebolygóvá tesznek. Ezek a következők:

  • az égitest a Nap körül kering
  • megközelítőleg gömb alakú
  • nem söpörte tisztára a pályáját övező térséget
A Hygeia. Kép: ESO/P. Vernazza et al./MISTRAL algorithm (ONERA/CNRS)

A Mars és a Jupiter pályája közti kisbolygó-övezetben keringő Hygeia még nem “kanonizált” törpebolygó, azaz a törpebolygók katalógusába vételéig még eltelhet némi idő; ennek ellenére, a felvételeknek köszönhetően, egy új törpebolygót köszönthetünk a Naprendszerben.

Forrás: ESO

Üstökösök és felszínformáik

Szerző: Balogh Gábor

Az üstökösök megfigyelései több ezer évre nyúlnak vissza (1). A kínai üstökös-megfigyelések pontosságát csak a XV. században sikerült a nyugati világnak utolérnie. Több száz éves rajzok, leírások maradtak ránk, melyek üstökösöket ábrázolnak, a legkorábbi ie. 613-ból maradt ránk. Európában a legkorábbi ábrázolása 684-ből származik a Nürnbergi Krónikákból, valamint a híres Bayeux-i kárpiton is megjelenik, 1066-ban.

Üstökösök ábrázolása, ie. II. század, Hunan tartomány, Kína (2)

A pontos megfigyelések dacára, az üstökösök igazi természete rejtve maradt. Légköri jelenségeknek vélték őket, és – akárcsak Európában – rossz ómennek tekintették őket. Arisztotelész is úgy vélte, hogy nem csillagászati jelenségekről van szó, hanem az üstökösök az atmoszférában mozognak. Csak 1577-ben jött rá Tycho Brahe, hogy az üstökösök csillagászati jelenségek, hiszen a C/1577 V1 üstökös parallaxisát megmérve, egyértelművé vált, hogy az a bolygóközi térben mozog (3).

A csillagászok számára azonban még mindig távoli, ismeretlen „anyagcsomók” voltak, melyek közül sokak pályaelemeit jól ismertük, de összetételükre csak 1950-ben érkezett Fred Lawrence Whipple-től megfelelő modell, miszerint ezek az objektumok egyfajta „piszkos hógolyók” (4). Későbbi, űrszondákkal való megfigyelések igazolták azt a modellt (5).

De honnan is származnak az üstökösök? A Jupiter távolságánál található az úgynevezett jéghatár – ettől távolabb a jég megmarad, ettől közelebb a Nap felé, a jég szublimál. A Naprendszer kisbolygói és üstökösei, melyek nagy része a Naprendszer legősibb, eredeti anyagát képviselik, olyan „nyersanyag”, melyből a bolygók jöttek létre, kutatásuk ezért is nagy fontosságú. A Naphoz közelebbi régióban, a Jupiteren innen, a kisbolygóövben található a kisbolygók nagy része, az üstökösök viszont főleg a Kuiper-övből (rövid periódusú üstökösök) és az Oort-felhőből (hosszú periódusú üstökösök) származnak. Ezek a kis égitestek viszont migrálnak, geológiailag nincs éles különbség a kisbolygó és az üstökös között. Elméletileg tehát, az üstökösök nagyon porózus, jégből és porból álló égitestek, „piszkos hógolyók” – a kisbolygók pedig főként szilikátokból és fémből álló égitestek. A valóság azonban ennél bonyolultabb, hiszen e két „ideális” égitest között számtalan változat létezik. Vannak vizes kisbolygók, és léteznek kiszáradt üstökösök. A planetológiában ezért a „száraz vagy vizes planetezimál” kifejezést használjuk (6, 7).

A Giotto szonda 1986-ban 596 kilométerre közelítette meg a Halley üstököst, megmérve kiáramló anyagának az összetételét. Ekkor az üstökös mintegy három tonna anyagot lökött ki másodpercenként. Felszínének napsütötte oldalán mintegy 10%-a volt aktív. Területének nagy részét vastag, sötét porréteg borította (8).

A Stardust űrszonda 2004-ben suhant el a Wild 2 üstökös mellett, porszemcséket gyűjtve annak kómájából. 2006-ban juttatta vissza a földre a mintavevő egységét. Az elemzések sokféle szerves anyagot, köztük aminosavakat, valamint alifás vegyületeket találtak. A vas- és rézszulfidok jelenléte pedig a folyékony víz létét bizonyítja az üstökösön (9). A szonda 2011-ben 181 kilométerre a Tempel 1 üstökös mellett is elhaladt.

A Rosetta, és leszállóegysége a Phylae, 2014-ben ért a 67P/Churyumov–Gerasimenko üstököshöz. A mérések 16 féle szerves anyagot mutattak ki, négyet közülük itt először. Első ízben készültek képek egy üstökös felszínén (10).

67P/Churyumov–Gerasimenko üstökös valós színekben. Forrás: ESA/Rosetta

Az az idő egyre távolabbinak tűnik, amikor az üstökösök csak távoli „anyagcsomók” voltak a csillagászok számára. Eljött az a korszak, amikor az üstökösöket már geológus-szemmel is lehet vizsgálni.

A 10 kilométernél nagyobb üstökösök belsejében tehát folyékony víz lehetséges, melyet alumínium- és vas-izotópok bomlása melegít (11,12).

Egy üstökös felépítése. A szerző saját grafikája

Belseje nagy porozitású, szerkezetének 60-80%-a üreges, szenes kondrit (18) és jég alkotja. Napközelben felszíne felmelegszik, szublimációs folyamatok kezdődnek a Nap által megvilágított területeken. A kilökődött anyag porszemcsékből és gázokból áll, de megfigyeltek csak gázkibocsájtást is, tehát a felszín alatti részek összetétele és szerkezete helyenként változó.

A kilökődött anyag porszemcsékből és gázból áll. Forrás: ESA/Rosetta

Egyes területek hamar kigázosodnak, kialakul felettük egy kemény, 10-50 cm vastag poros, réteges, inaktív réteg (17). A hiányzó anyag miatt azonban ez a kéreg beszakadhat, ismét elindítva egy kigázosodási folyamatot. Napközelben, a felszín több métert is süllyedhet rövid idő alatt. A felszín aktív kürtők, beszakadások tagolják (13, 14).

Egy kétszáz méteres aktív kürtő. Forrás: ESA/Rosetta

Máshol, nyugodtabb területeken, napi jégciklust figyeltek meg. A 12 órás nap során, a helyi hajnalon, a felszíni jég szublimálni kezd. Délben, a néhány centiméteres mélységből is párologni kezd a jég, majd éjszaka, amikor a felszín gyorsan lehűl, az alatta levő rétegek viszont még melegek. Ezekből a rétegekből azonban folytatódik a párolgás felfelé, a hideg felszín felé, ahol is kifagy. Másnap, hajnalban, a szublimáció újra elkezdődik (16).

A napi jégciklus (16)

A Rosetta ottléte alatt számos változás történt az üstökös felszínén, különösen akkor, amikor az üstökös napközelben volt. Sima terepen kialakuló kör alakú mintázatok például napi néhány méterrel is nőttek. Az úgynevezett nyaki régióban, mely az üstökös két részét köti össze, törésvonalak jöttek létre, valamint több méteres sziklák vándoroltak csaknem 100 métert.

Törésvonal a nyaki régióban. Forrás: ESA/Rosetta
Egy 30 méteres szikla 140 métert mozdult el. Forrás: ESA/Rosetta

Megfigyelték az üstökös első csuszamlását is, amikor egy hatalmas sziklafal összeomlott, láthatóvá téve a mélyebben fekvő, frissebb, jégben gazdag rétegeket (15).

A földcsuszamlás láthatóvá tette a frissebb, mélyebben levő rétegeket,
melyek jégben gazdagabbak.
Forrás: ESA/Rosetta

Az egyik legváratlanabb felszíni formációt a Hapi régióban, a „nyakban” találták. Az üstökös és a napszél kölcsönhatásának egy érdekes jelét találták itt meg – eolikus hullámokat (19, 20, 21, 22), akárcsak a Földön, vagy a Marson. Természetesen, az üstökösökön nincsen olyan légkör, ami lehetővé tenné a porszemcsék szél általi szállítását, itt a napszél végzi el ezt a munkát.

Eolikus hullámok a nyaki régióban. Forrás: ESA/Rosetta

Források:

  1. Chinese Oracle Bones, Cambridge University Library.
    http://www.lib.cam.ac.uk/mulu/oracle.html
  2. China Arts, Volume 1st, Wen Wu Publishing, Beijing, China, 1979-10
  3. A Brief History of Comets I (until 1950). European Southern Observatory. http://www.eso.org/public/events/astro-evt/hale-bopp/comet-history-1.html
  4. Whipple, F. L. (1950). “A comet model. I. The acceleration of Comet Encke”. The Astrophysical Journal. 111: 375.
    https://ui.adsabs.harvard.edu/abs/1950ApJ…111..375W
  5. List of comets visited by spacecraft
    https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_minor_planets_and_comets_visited_by_spacecraft#List_of_comets_visited_by_spacecraft
  6. Workshop From Dust to Planetesimals. https://web.archive.org/web/20060907075604/http://www.mpia.de/homes/fdtp/
  7. Planetesimals: Early Differentiation and Consequences for Planets. Linda T. Elkins-Tanton, Benjamin P. Weiss, 2017, ISBN 9781107118485
  8. J. A. M. McDonnell; et al. (15 May 1986). “Dust density and mass distribution near comet Halley from Giotto observations”. Nature. 321 (6067s): 338–341.
  9. LeBlanc, Cecile (7 April 2011). “Evidence for liquid water on the surface of Comet Wild 2”
    https://earthsky.org/space/evidence-for-liquid-water-on-the-surface-of-comet-wild-2
  10. “Europe’s Comet Chaser – Historic mission”
    http://www.esa.int/Science_Exploration/Space_Science/Rosetta/Europe_s_comet_chaser
  11. Pomeroy, Ross (March 2016). “Large Comets May Have Liquid Water Cores. Could They Contain Life?”. Real Clear Science.
  12. Bosiek Katharina, Hausmann Michael, and Hildenbrand Georg. “Perspectives on Comets, Comet-like Asteroids, and Their Predisposition to Provide an Environment That Is Friendly to Life.” Astrobiology. March 2016.
    https://doi.org/10.1089%2Fast.2015.1354
  13. Vincent, Jean-Baptiste; et al. (2 July 2015). “Large heterogeneities in comet 67P as revealed by active pits from sinkhole collapse”. Nature. 523 (7558): 63–66.
  14. Ritter, Malcolm (1 July 2015). “It’s the pits: Comet appears to have sinkholes, study says”. Associated Press.
    http://apnews.excite.com/article/20150701/us-sci–comet_sinkholes-11254d29fb.html
  15. Byrd, Deborah: Landslides and avalanches keep comets active.
    https://earthsky.org/space/landslides-avalanches-comet-67p-key-long-term-activity
  16. ESA’s Rosetta data reveals evidence for a daily water-ice cycle on and near the surface of comets https://phys.org/news/2015-09-esa-rosetta-reveals-evidence-daily.html
  17. Structure and elastic parameters of the near surface… https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0019103517304165
  18. Chemistry of Organic Species in Comet 67P
    http://elementsmagazine.org/2018/04/16/rosetta-mission-organic-species-comet-67p/
  19. Eolikus folyamatok és formák
    https://www.studocu.com/en/document/szegedi-tudomanyegyetem/geomorfologia-foeloadas/past-exams/foeldrajz-bsc-allamvizsga-8-tetel-eolikus-folyamatok-es-formak/2369899/view
  20. Redistribution of particles across the nucleus of comet 67P/Churyumov-Gerasimenko
    https://www.aanda.org/articles/aa/abs/2015/11/aa26049-15/aa26049-15.html
  21. Aeolian ripples in the Hapi region
    https://sci.esa.int/web/rosetta/-/56796-aeolian-ripples-in-the-hapi-region-osiris-nac
  22. Interaction of the solar wind with comets: a Rosetta perspective
    https://royalsocietypublishing.org/doi/full/10.1098/rsta.2016.0256

Leonov holdi “szivárogtatásai”

Avagy hogyan tudhattuk volna meg már a hatvanas években Alekszej Leonov “sci-fi” festményeiből, hogy mire készülnek a szovjetek a Holdon

Szerző: Vincze Miklós

A hős űrhajós-festő Alekszej Leonov (1934-2019) két héttel ezelőtti halálhíre által indíttatva nekiláttam, hogy beszkenneljem és feltöltsem a netre néhány festményét, melyeket Andrej Szokolovval közösen jegyeztek, s az 1967-ben kiadott “Ember a világűrben” (человек в космосе) képeslap-sorozatban jelentek meg. Ez lehetőséget adott, hogy hosszú évek után friss pillantást vethessek szerény űrgyűjteményem e becses kincseire, s megdöbbentő dolgokat fedeztem fel rajtuk: jeleket, melyek a szupertitkos szovjet emberes holdkomp, az LK (лунный корабль) tervezett küldetésének egyes elemeire utalnak. Sokak szerint ennek az egyszemélyes űreszköznek maga Leonov lehetett volna a pilótája, vagyis a Szovjetunió első embere a Holdon. Lássuk csak, miféle jelekre is gondolok!

Az első képen, melynek címe “A Holdon” egy négylábú holdraszálló űrhajó alsó részét láthatjuk szépen pihenni a kráterezett holdfelszínen, távoli hegyekkel és a Földdel a horizonton.

Leonov és Szokolov: A Holdon (на Луне)

Az űreszköz oldalán hengeres szerkezeti elemeket vehetünk észre (ezek nyilvánvalóan kisebb külső rakétafúvókák), illetve kicsiny gömb alakú hajtóanyagtartályokat. Ma már tudjuk, hogy ez az elrendezés igen hasonlít a valódi “titkosLK leszállási műszeregységén láthatóhoz (ld. az alábbi képeket), s az is kitűnik, hogy a holdkomp legalján — az Apollo holdkompjával ellentétben — nem egyetlen nagy, hanem több kisebb hajtóműfúvókát találhatunk, akárcsak az LK esetében.


Balra: A valódi LK leszálló egysége (forrás: Rick Barkley, facebook) Jobbra: Az LK le- és felszálló főhajtóművei (forrás: astronautix.com)

Most jön az igazán érdekes rész! A következő festmény a “Start a Hold felszínéről” címet viseli, s ennek megfelelően egy fölemelkedő űrhajót látunk, amint jóval a kráterekkel és hegyekkel szabdalt vidék fölött járatja a hajtóművét. Alaposan összevetve ezt a képet az előző festménnyel, meggyőződhetünk, hogy ezen valószínűleg az amott látott holdkomp egy része, “felszálló fokozata” látható.

Leonov és Szokolov: Start a Hold felszínéről (старт с лунной поверхности)

Összevetve a két Leonov-képet (s ragaszkodva a feltételezéshez, hogy a két űrhajó ugyanaz) arra kell, hogy következtessünk, hogy az itt működő csonkakúp-alakú hajtóműegység — mely jócskán belóg a “felszálló fokozat” kabinajtaja alá — az előző képen a lábakkal felszerelt “leszálló fokozat” belsejében kellett, hogy rejtőzzön. A méreteket összehasonlítva így nyilvánvalóvá válik, hogy az itt működés közben látható hajtóművek azonosak azokkal, amelyeket az első festményen a holdfelszínen, az űreszköz legalján láttunk. Ma már tudjuk, hogy pontosan ilyen lett volna az LK felépítése is, amint ezt alább le is rajzoltam. Mondanom sem kell, mindez korántsem magától értetődő: az emlegetett Apollo-holdkompoknak például egy teljesen különálló hajtóműrendszere volt a Holdról történő felszálláshoz és a leszálláshoz (utóbbi teljes egészében a Holdon is maradt). Akárcsak Leonov festményein, az LKleszálló fokozata” ezzel szemben lényegében csupán egy állványként, indítóállásként szolgált a starthoz.

Balra: A képek alapján készített vázlatom “Leonov holdkompjáról”. Jobbra: a valódi LK-felszállás sematikus rajza (forrás: NASA). Mindkét esetben lényegében csak a “lábszerkezet” marad a Holdon.

A harmadik kép, melynek címe “Indulás a Föld felé” volt számomra a legtalányosabb. Itt a már jól ismert űreszközünket látjuk, immár a Hold körüli pályán, ám nyitott ajtóval, s egy onnan szabadon “kilógó” kábellel. Mindeközben a háttérben egy másik stilizált űrhajó éppen begyújtja a hajtóművét és (amint a festmény címe sugallja) a Föld felé indul, maga mögött hagyva ezt a kedves holdkompot. Mi történik itt?

Leonov és Szokolov: Indulás a Föld felé (старт к земле)

Fél évszázaddal később (no és Szovjetunió összeomlása után) ma már tudhatjuk, hogy a Holdról való felszállás után az LK, hasonlóan az Apollo-küldetésekhez, űrrandevút hajtott volna végre az LOK-űrhajóval (ez valójában egy Szojuz-változat). Viszont, az Apollo-tól eltérően, ezt követően az LK-holdkomp utasa nem egy kényelmes túlnyomásos dokkolóalagúton úszott volna át a másik hajóba, hiszen ilyet — valószínűleg súlycsökkentési okokból — ilyesmit az LOK-LK rendszerre nem is terveztek. Ehelyett a kozmonauta a Leonov által egy későbbi interjúban “sportosnak” nevezett módon, űrsétával szállt volna át az LK-ból a Szojuzba. S mindeközben (ahogy azóta is szinte mindig) egy biztosítóközél rögzítette volna, hogy el ne sodródjon. Ezt a biztosítóköteles, űrhajók között átszállós űrsétát ki is próbálták a Szojuz-4 és -5 páros űrrepülésén 1969-ben. Kipróbálták volna az amerikaiak is néhány hónappal később az Apollo-9 küldetésén (egy vészhelyzet-procedúraként beragadt átszállóajtó esetére), de Rusty Schweickart űrhajós rendetlenkedő gyomra keresztülhúzta ezeket a terveket.

Repülés előtti fantáziarajz (nem Leonov!) Rusty Schweickart tervezett köteles, “átszállós” űrsétájáról az Apollo holdkomp és a Parancsnoki Egység között.
(Forrás: North American Rockwell, Retro Space Images)

Így tehát arra jutottam, hogy a Leonov harmadik festményén lifegő “kábel” nem más, mint a hátrahagyott űrséta-biztosító kötél, melyet a képsorozaton láthatatlan űrhajós (akinek létezésére a képsorozat címe — Ember az űrben — utal) hagyott hátra, miután átszállt a holdkompból és hazaindult.

Jópofa érzés belegondolni, hogy habár ezek a festmények az 1960-as évek óta széles körben ismertek voltak, a nyugatiak (sőt, bárki a szupertitkos szovjet holdprogram résztvevőin kívül) nem tudták őket helyesen értelmezni, sőt talán meg sem próbálták, hiszen sci-fi munkákként tekintettek rájuk. Mai szemmel már úgy tűnik, hogy a sorozat ugyan némileg stilizált, de a lényeget tekintve korrekt bemutatása a tervezett szovjet holdraszállásnak – éppen a küldetésre kijelölt űrhajós ecsetvonásain keresztül.

Leonov’s Lunar Landing Leaks

Hints on the secretly planned Soviet manned lunar landings from the ‘sci-fi’ paintings of Alexei Leonov

Szerző: Vincze Miklós

Following last week’s sad news of Alexei Leonov‘s (1934-2019) death, I decided to scan and put online some of his paintings — joint works with Andrei Sokolov — published in the 1960s in a postcard series titled “Man in space” (человек в космосе). While taking a fresh look at these remarkable artworks, treasures of my little space collection, I discovered some quite amazing things in these paintings, that I now believe to be tiny hints on the planned mission profile of the top secret LK (лунный корабль) manned lunar lander; the pilot of which very likely could have been Leonov himself. Let’s see what these hints may be!

In the first picture, titled “On the Moon” the bottom section of a (probably four-legged) stylized lunar lander is shown with a circular window and a closed hatch, resting gently on the cratered lunar soil with distant hills and the Earth on the horizon.

Leonov and Sokolov: On the Moon (на Луне)

Mounted on the side of the spacecraft we can see some cylindrical structures, possibly external thrusters and spherical fuel tanks, pretty similar to those of the actual LK‘s landing compartment (see the images below). It is also clearly visible that, unlike on the Apollo lunar module that had a single descent engine, there is a pack of smaller nozzles at the bottom: just like in the case of the actual LK.


Left: the landing leg structure of the actual LK (source: Rick Barkley, facebook) Right: the landing/ascent engines of the LK (source: astronautix.com)

Now comes the fun part! The next painting bears the title “Start from the Moon’s surface“, and is showing a spacecraft with engines on, far above the lunar surface. The careful comparison with the previous (and also, with the next) painting reveals that this is probably the “ascent stage” of the very same lunar spacecraft that we saw earlier “on the Moon“.

Leonov and Sokolov: Start from the Moon’s surface (старт с лунной поверхности)

Comparing the shapes of the ships in the two paintings, and assuming that they are in fact represent the same spacecraft, we can conclude that since this ascent stage has a truncated conical engine section extending way below the bottom of its hatch, the nozzles we see here running are the ones from the previous postcard. What is, therefore, left on the Moon, is nothing more than the landing leg structure (that serves as a launch pad), including the aforementioned cylindrical and spherical external nozzles and tanks. As we know now, this is precisely the way things would have worked out for the LK flight, as sketched below. Needless to say, that setting is nowhere near trivial: the Apollo LMs had a separate engine for the ascent stage, and one for the (bottom) descent stage that was left on the Moon.

Left: my sketch of “Leonov’s lunar lander” based on the paintings. Right: Schematic drawing of the actual LK ascent: only the landing leg structure remains on the lunar surface.
(Source: NASA)

The third picture, titled “Start toward Earth” was the most puzzling one to me. What we can see here is the same spacecraft in lunar orbit, with the hatch opened and a loose cable of some sort “hanging” out of it, while another stylized spacecraft is firing its engine in the background, apparently, as the title indicates, performing a “Trans-Earth Injection” (in Apollo terminology), leaving the lunar ascent vehicle behind. What is happening here?

Leonov and Sokolov: Start toward Earth (старт к земле)

After half a century (and the fall of the Soviet Union) we now know that taking off from the Moon, the LK ascent stage should have performed a rendezvous in Lunar orbit — Apollo style — with the LOK spacecraft (a Soyuz variant). However, after the rendezvous and/or docking, very much unlike in a nominal Apollo mission, the single cosmonaut of the LK would have performed an EVA (spacewalk) from the lunar lander to the Soyuz, as there was no pressurized tunnel designed between the two ships, probably as a weight-saving measure. In an interview in the late 1990s, Leonov referred to this approach as “the sporty way“. It is to be noted that in case of problems with the docking hatch, the Apollo astronauts also had an emergency procedure to do precisely the same thing. This tethered EVA from one spaceship to another was actually tested during the Soyuz 4 and 5 docking mission in 1969 and should have been performed by Rusty Schweickart on Apollo 9 as well in the same year, had his motion sickness not interfered with the plans.

Pre-flight Apollo 9 artwork, showing Rusty Schweickart’s planned tethered EVA from the lunar module to the Apollo command module.
(source: North American Rockwell, Retro Space Images)

Knowing all this, I came to the conclusion that the “cable” in this painting is actually the safety tether that the cosmonaut (invisible in the paintings, despite the title of the series being “Man in space“) used during the EVA from the lunar lander to the other craft. After getting in there, he disconnected himself from the tether, and headed home, leaving the lander’s ascent stage and the tether behind.

It is fun to realize that although these paintings were publicly released in the 1960s, westerners (or actually anyone, outside the top ranks of the secret soviet manned lunar program) could not interpret them correctly, or maybe did not even try, as these were merely regarded as sci-fi works. Now it seems that they are slightly stylized, but conceptually accurate depictions of the planned soviet lunar landing — from the paintbrush of the very person who could have been on board.

A zsadányi meteorkőhullás

Szerző: Kereszty Zsolt

A Zsadany (Zsadány) nevű meteoritok 1875. március 31-én délután fél 4 körül hullottak a ma Romániához tartozó, akkori Temes Vármegyei Zsadány (ma Mezőzsadány románul Corneşti) község határában. A korabeli leírások sok hullott meteoritot említenek, de mindössze 7 db találatot jelentettek, nem kizárt tehát, hogy vannak még további példányok a felszín alatt vagy helyieknél. A meteorit ismert még, mint Szadany meteorit.

Mezőzsadány elhelyezkedése Romániában (Wikipédia)

A Meteoritical Bulletin-ben a Zsadany tévesen magyarországi meteoritnak van besorolva. Valószínűleg a Bulletin átvehette a Monica Grady féle “Catalogue of Meteorites” katalógusban szereplő hibás hullási koordinátát (46° 56’N, 21° 30’E), ami a magyarországi Békés megyei Zsadány községet jelöli. Ezt megelőzően az 1985-s Londoni Katalógus is így jelölte a helyet, hogy a tévedés ki által, hogyan és miként került a katalógusba még nem sikerült rájönnöm. Kubovics, Bérczi et.al. “New Studies on Meteorites from Hungary: Corrections in the London Meteorite Catalogue Dataset” nevű 2001-es tanulmányukban már jelezték a hibát és jelentették a MetBull szerkesztőségének. Ezenkívül a romániai Rӑzvan Aurelian Andrei et.al 2013-as “Historical Romanian meteorites: emendations of official catalogue records” tanulmányukban is jelzik a tévedést. A MetBull-ban azonban még a mai napig nem vezették át a javítást! Az újonnan alakult Magyar Meteoritikai Társaság egyik kiemelt feladataként kezeli a korrekció kérését a Meteoritical Society felé.

A történelmi magyar meteoritjaink hullási históriája néhol bizony hézagos, szerencsére üdítő kivétel a Zsadany esete. A hullás évében ugyanis a Természettudományi Közlöny 1875. évi VII. kötete 199-203. oldalain Krenner József a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem neves ásványtan és geológia professzora, egyben a Nemzeti Múzeum ásványtári kurátora (akkor Múzeumi Őrnek hívták) személyes helyszíni kiszállásáról tudósít, rendkívül precízen és ízesen. Innen tudjuk a hullás körülményeit, a megtalált meteoritokhoz kapcsolódó fontos részleteket. Később ezen útijelentésből vesz át részeket Dr. Török JózsefA Magyar Birodalom meteoritjei I-II.” ismert munkájában, most ebből idézek:

A zsadányi meteorkőhullás 1875. márczius 31-ikén, délután 3—4 óra között ment véghez. Ezen nevezetes eseményről Ormós Zsigmond, temesmegyei főispán tudósította először a k.m. Természettudományi Társulatot, beküldvén egyszersmind a hullott meteoritekből 2 darabot, mint tanúit e nevezetes tüneménynek. Ennek alapján a Társulat egy küldöttséget menesztett április 15-ikén a helyszínére oly czélból, hogy a szükséges vizsgálatokat megtegye s a tényállást megállapítsa. A küldöttség tagjai Krenner József, múzeumi őr és Petrovits (Pethő) Gyula, társulati másodtitkár valának. A helyszínén több szemtanú kihallgatása után konstatálták, hogy Zsadány község keletre eső részében több ház udvarára és kertjébe, meg a község mellett elterülő rétekre és szántóföldekre hullottak a meteorkövek. A tanúk vallomásai szerint az ég ez alkalommal egészen tiszta volt s csak imitt-amott mutatkoztak kisebb felhők. Tüzjelenségeket az ég boltozatán egyáltalában nem vettek észre, hanem a kövek hullását megelőzte egy erős ágyú¬ dörgéshez hasonlítható moraj, melyre puskalövéshez hasonló csattanás következett s végre oly zajgás, mintha az egész ég forrna. E közben hullottak a kövek. Nevezetes, hogy a lehullott kövek közül néhányat azonnal felvettek és egészen hidegeknek találták; sőt egy kő épen egy szecskahalmazra esett, mely meg nem gyuladt. Ez a tanúk mondását igazolja. Egyébként volt reá már más eset is, hogy a lehullott meteorkövek magukkal hozták a világtéri hidegséget. Így 1860. júl. 14-ikén Kelet-Indiában Dhurmsalánál 6 meteorkő esett le. Akik ezeket felvették, oly hidegeknek találták, hogy nem voltak képesek huzamosabb ideig kezökben tartani.

A küldöttség tagjai a Zsadány község házaiban tartott szemle után vagy 30 emberrel mintegy hajtóvadászatot tartva, átkutatták a zsadányi szőlőket, a helységtől északkeletre eső réteket és szántó¬ földeket, de mindössze csak egy kis darabot találtak, jóllehet a pásztorok azt állították, hogy ott is hullottak meteorkövek. S így a tünemény színhelyén mindössze 7 darab meteorkő hullását sikerült biztosan megállapítani. Ezek közül egyet az én megkeresésemre Ormós Zsigmond kegyességéből sikerült a debreczeni főiskolai múzeum részére is megnyerni; a többi a nemzeti múzeum birtokában van.

A zsadányi meteorkövek általában aprók; a legnagyobbak is csak diónagyságúak, s részint gömbölydedek, részint ék, vagy épen táblaalakúak; kérgök fekete; részint érdes, részint sima és fényes. A lapanyaguk szürke, trachitszerü, melybe számos fehér csillogó pikkely, a nikelvas részecskéi vannak behintve. Anyaguk nagyon hasonlít a knyahinyai meteorkövek anyagához.

A ma nyilvántartott példányokról:

153 gramm (ez a fő tömeg) + 25,7 gramm (az 1956-os tűzvész után további 5 + 42 gram elveszhetett) budapesti Természettudományi Múzeum; 81,5 + 61,2 gramm Debreceni Református Kollégium meteorit-gyűjteménye; 45 + 38 + 13,5 +6,3 gramm ELTE Természetrajzi Múzeum Ásványtára; 44 gramm
bécsi Természettudományi Múzeum; 14 gramm MHN Paris; 14 gramm FMNH Chicago, USA; 12 gramm USNM, Washington, USA; 4,8 gramm AMNH, New York, USA; 13,5 gramm londoni NHM. Valamennyi található a temesvári régi Reáliskola Múzeumában is. Magángyűjtőnél lévő Zsadány meteoritról a saját példányomon kívül nincs tudomásom. Érdekesség, hogy ha a fenti adatokat összeadjuk, akkor 573,5 gramm adódik, ami a hivatalos TKW-nél (552 gramm) 21,5 grammal több. Hogy a katalógusok adatai keveredtek össze és/vagy a MetBull adat hibás, ezt érdemes lenne tovább nyomozni.

Első vizsgálatát Wartha Vince végezte el, melyről “Elsődleges jelentés a zsadányi meteorkő elemzéséről” címmel 1878-ban számolt be, 1879-ben W. Pillitz, 1880-ban E. Cohen vizsgálta. Ásványtani vizsgálata, besorolása B. Mason (1963) nevéhez fűződik (“Olivine composition in chondrites“). Magyar tanulmányról nincs tudomásom.

A képeken a saját gyűjteményem mindössze 0,17 gr-os Zsadany példányának makrofótóját, az ELTE példányainak és Bécsi Múzeum példányainak fotóját adom közre.