Szklenár Tamás: A Nakhla meteorit

1911. június 8-án, megközelítőleg reggel 9 órakor az egyiptomi Abu Hommos tartomány El Nakhla El Bahariya falujának lakosai fényes tűzgömbre lettek figyelmesek, amely a beszámolók alapján az égbolton fehér csóvát húzva, több robbanás kíséretében végül lehullott a felszínre. A friss meteorit több darabja mélyen beágyazódott a talajba, a 4,5 kilométer átmérőjű szórásmezőn körülbelül 40 darabot gyűjtöttek össze. Ezek mérete 20 és 1813 gramm közötti volt, az eredeti össztömeg jelenleg is hivatalos adata pedig 10 kilogramm. A töredékekből, darabokból hamar eljutott a különböző múzeumokba, többek között a kairói, párizsi, berlini és a Smithsonian intézményekbe érkeztek minták. A British Múzeum is megszerzett két jelentős méretű töredéket, ezeket Ezbet Abdel Malek közelében találták.

A Nakhla egy darabja a Londoni Természettudományi Múzeumban (a szerző felvétele).

A meteorit vizsgálata során az egyértelműen vulkanikus eredetű bazalt kőzetről megállapították, hogy valószínűsíthető a marsi eredet. Később a Nakhla nevet kapta és névadó típusává vált a nakhlit meteoritoknak. A marsi meteoritoknak jelenleg öt csoportját ismerjük, a három fő típus kapta az ismert SNC elnevezést, utalva a shergottit, nakhlit és chassignit csoportokra. Emellett további két olyan marsi meteoritot ismerünk, amelyek összetételük alapján nem sorolhatóak be a három főcsoportba, ezek az ALH84001 (ortopiroxén) és az NWA7034 (bazalt breccsa) meteoritok.

A Nakhla anyaga augitben gazdag, megszilárdult bazaltláva, amely egy 1.3 milliárd évvel ezelőtt lezajlott marsi vulkanikus folyamatból származik. Az elemzések kimutatták, hogy 620 millió évvel ezelőtt vizes átalakuláson esett át. Ez a jellemzője az, ami igazán különlegessé tette a Nakhlát és a nakhlit csoportot, mivel az anyag elemzése egyértelműen megmutatta, hogy egykor a Mars bolygó felszínén is megtalálható volt a folyékony halmazállapotú víz. A Naprendszer korát ismerve, lényegében a közelmúltban, mintegy 10.75 millió évvel ezelőtt egy aszteroida becsapódása következtében lökődött ki a Mars ezen anyaga a bolygóközi térbe, majd a 20. század elején pályája keresztezte a Földét és meteoritként annak felszínre hullott.

Anyagának kutatásában nagy szerepet játszott a már említett British Múzeum. A hullás után gyorsan, 1913-ban szerezte be a töredékeket, amelyeket kiváló körülmények között tartottak.1998-ban egy nagy méretű, 641 gramm tömegű (BM1913,25 múzeumi jelölésű) darabot küldtek el a Johnson Űrközpontba (JSC). A darabot kettévágták, az egyik felet visszaküldték a múzeumba, a másik félből pedig az elkövetkező években több tucat tudóscsoport kapott mintákat, vékonycsiszolatokat. A különálló kutatások miatt is igen fontos volt, hogy egyazon töredékből származtak a minták, így finomítva később az eredményeket.

A Nakhla szórásmezejéről készült korabeli térkép.

1999-ben jelentették be, hogy a Nakhla anyagában aminosavakat találtak, a kutatások többek között aszparaginsav, glutaminsav, glicin, alanin és gamma-aminovajsav jelenlétét mutatták ki. Habár nem zárható ki teljesen, hogy némelyik aminosavat eredetileg is tartalmazta a marsi kőzet, igen valószínű a földi eredet. A Nakhla egy régóta földművelés alatt álló területen hullott le, amelyet a Nílus áradásai rendszeresen elöntöttek, egészen az 1970-es évekig, az Aswan magasgát felépítéséig. A kutatók talajmintákat vettek és ezek elemzése igen nagy arányú egyezést mutatott a Nakhlában talált aminosavakkal. Mivel a lehullott kőzeteket pár órán, illetve napon beül begyűjtötték, világossá vált, hogy a földi környezet mennyire gyorsan képes alakítani a meteoritok, főleg a marsról származó minták összetételét. Ez a kutatás hívta fel a figyelmet arra, hogy az aminosav szennyezés milyen komoly problémát jelent azon küldetések számára, amelyek más égitestekről kívánnak mintákat visszajuttatni a Földre.

A Nakhla és a nakhlit típusba tartozó további meteoritok a legkevésbé sokkolt marsi minták. A névadó meteorit különösen érdekes a benne foglalt víztartalom miatt. Egy 2012-ben publikált kutatásnak éppen ez volt a célja, hogy pontosan megmérje és feltérképezze a Nakhlában található víz jellemzőit. Mint ismeretes, a Mars nem rendelkezik a földihez hasonló lemeztektonikai tulajdonságokkal, így a vulkanikus tevékenységek során felszínre kerülő magma később nem került vissza a mélybe. A magmás anyagok vizsgálata emiatt lehetővé tette, hogy éppen ez a meteorit alapján határozzák meg a marsi köpeny, illetve magma víztartalmát. A lemeztektonikai körforgás hiányában a magmára nem gyakoroltak hatást a felszíni folyamatok, így feltételezhető volt, hogy a később megszilárdult láva az eredeti, ősi köpeny állapotát tükrözi.

A kutatás során ion-mikroszondás vizsgálatokkal ellenőrizték a Nakhla anyagában a deutérium-hidrogén arányát. Mivel a Nakhlát a hullás után hamar begyűjtötték, a földi mállás nem, vagy csak igen kis mértékben érintette, így kiváló alanya lett az ősi marsi állapotok meghatározásában. Annak ellenére, hogy egészen bizonyosak voltak abban, hogy földi víz nem érintette a mintákat, az eredmények azt mutatták, hogy ez a marsi bazalt lényegében ugyanolyan deutérium-hidrogén aránnyal rendelkezik, mint a Föld köpenye. Az eredmény alapján valószínűsíthető, hogy bolygónk és a Mars vízkészlete ugyanazon forrásból származik. Más égitestek, mint a 103P/Hartley 2 üstökös, illetve a szenes kondrit meteoritok anyagának deutérium-hidrogén aránya arra enged következtetni, hogy ezek voltak a két bolygón lévő víz forrásai. A kutatás eredményei alátámasztják a dinamikus Naprendszer modelleket, többek között azt is, hogy a Jupiter pályaváltozásai járultak hozzá a vizet tartalmazó égitestek belső bolygók felé sodródásához.

A Nakhla egy töredéke, Kormos Balázs meteoritgyűjtő gyűjteményéből.

Egy másik igen különleges tulajdonsága ennek a marsi eredetű meteoritnak a szerves anyagok jelenléte. A 2000. február 8-án publikált kutatás során hidroklór savban feloldott minták szerves anyag tartalmának mintegy 75 százaléka bizonyosan a Marsról származik és igen nagy hasonlóságot mutat a CM2 típusba tartozó meteoritok ilyen tulajdonságaival. Emiatt valószínűsíthető az egykori meteorit és üstökös becsapódások által a bolygó felszíni rétegeivel való anyagkeveredés.

A nakhlitok a jelenleg ismert 232 marsi meteorit egy kisebb csoportját alkotják, amely a cikk írásakor 21 tagot számlál. A Nakhla a gyűjtők számára nehezen beszerezhető, igen ritkán bukkan fel nemzetközi körökben. Cikkünkhöz Kormos Balázs hazai meteoritgyűjtő példányát csatoltuk.

Szklenár Tamás

Felhasznált irodalom:

Magmatic water in the martian meteorite Nakhla – L.J. Hallis, G.J. Taylor, K. Nagashima, G.R. Huss  – Earth and Planetary Science Letters, 2012. 09. 27.

Water content in the Martian mantle: A Nakhla perspective – Franz A. Weis, Jeremy J. Bellucci, Henrik Skogby, Roland Stalder, Alexander A. Nemchin, Martin J. Whitehouse – ScienceDirect, 2017. 05. 27.

Isotopic evidence for extraterrestrial organic material in the Martian meteorite, Nakhla

A. J. T. Jull,* J. W. Becl, and G. S. Burr – NSF Arizona Accelerator Mass Spectrometer Laboratory, University of Arizona, Tucson, AZ 85721, USA – 2000. 05. 16.

Amino acids in the Martian meteorite Nakhla – Daniel P. Glavin, Jeffrey L. Bada, Karen L. F. Brinton, Gene D. McDonald –  Proc. Natl. Acad. Sci. USA,Vol. 96, pp. 8835–8838, 1999. augusztus

The Nakhla meteorite – Smithsonian Insider

Nakhla meteorite – https://en.wikipedia.org/wiki/Nakhla_meteorite

THE 100th ANNIVERSARY OF THE FALL OF NAKHLA: THE SUBDIVISION OF BM1913,25

A Trónok Harca planetológiája

Mint a Trónok Harca rajongói és “mások” is 🙂 tudják, elérkezett Westerosba a Tél. De miért? Akik egy kicsit járatosak a földtudományokban, azok sejthetik, hogy a teljesen szabálytalanul váltakozó és tökéletesen előrejelezhetetlen évszakok mögött (a legutóbbi tél az előző nemzedék ideje alatt volt, amostaninyár pedig hét évig tartott) komoly planetológiai okok állhatnak. De mik is ezek az okok, amik, ha Westeros valós égitest lenne, ilyen szokatlan klímát eredményeznének?

Westeros és Essos, vagyis az Ismert Világ. (Forrás: A Wiki of Ice and Fire)

Instabil forgástengely

Ha egy bolygó forgástengelye pont “függőleges”, vagyis merőleges a pályasíkjára nézve, akkor az égitesten minden nap napéjegyenlőség van, illetve egyáltalán nincsenek évszakok. Ha egy bolygónak extrém ferde a forgástengelye, az évszakok is extrémek. Jó példa erre az Uránusz, melynek közel “vízszintes” (97,86°) forgástengelye miatt előfordul, hogy éjszakai oldala 18 évre is sötétségbe borul. Földünk forgástengelyének 23,5°-os ferdesége miatt vannak évszakok, bár nem szélsőségesek, hála a kis tengelyferdeségnek, és Holdunk forgástengely-stabilizáló hatásának. Ha azonban egy kőzetbolygó nem rendelkezik nagy tömegű holddal, nem marad stabil a forgástengelye, hanem egy bizonyos kúpszögön belül folyamatosan változhat – bár ez nagyon nagy időtartam alatt történik.

Szélsőségesen elnyúlt pálya

Minden bolygó ellipszispálya mentén kering csillaga körül, tehát van egy napközel- (perihélium) és egy naptávolpontja (aphélium). Naprendszerünk bolygópályáinak lapultsága azonban csekély. Ha azonban egy pálya elnyúltabb, az már jelentős mértékben kihat a bolygó klímájára. Míg a Földnél a kismértékű pályaexcentricitást nem érezzük a “bőrünkön”, addig Westeros esetében az aphéliumba kerülés egy extrém elnyúlt pályán már okozhat hosszú telet.

Az instabil forgástengely és az elnyúlt pálya természetesen együttesen is jelen lehet, gyengítve vagy épp erősítve egymás hatását, kialakítva egy komplex Milanković-ciklust. Ezen kívül még belekalkulálhatjuk ebbe a bolygó forgástengelyének precesszióját (vagyis a tengely búgócsiga-szerű körözését), vagy a napközelpontjának vándorlását is, létrehozva egy igen bonyolult rendszert.

Vulkanizmus

Az időnként eljövő, mindent elsöprő tél okait eddig a bolygó forgásában és keringésében kerestük, azonban a vulkanizmus is képes nagymértékben befolyásolni egy égitest éghajlatát. Egy nagyobb vulkánkitörés alkalmával a légkörbe kerülő por képes globális mértékben is lehűlést okozni egy bolygón. Remek példa erre a Tambora 1815-ös kitörése, miután a rá következő év “a nyár nélküli év” néven vonult be a történelembe. 1816-ra nem jött el a nyár az északi féltekére: júniusban Európa-, Ázsia- és Észak-Amerika-szerte havazott, a napsütés híján jelentős terméspusztulások voltak, ami miatt pedig éhínség és járványok dúltak. A Tambora kitörése közvetett módon feltehetően tízmilliónál is több áldozatot szedett.

Ha a Trónok Harca világán, valahol az ember által ismert kontinensektől keletre létezik egy vagy több aktív vulkán, akkor ezek kitörése ily módon szintén okozhat globális lehűlést és előidézheti a jégtakaró előretörését észak felől.

Ezek természetesen csupán a legvalószínűbb okok. Meg lehetne említeni még a tengerek-óceánok hűtő-fűtő mechanizmusát, megváltozó tengeráramlatokat, de feltételezhetnénk azt is, hogy a bolygó egy változócsillag körül kering, melynek fényessége (esetleg még a színe is) szabályos vagy szabálytalan időközönként változik, bár erre talán lett volna utalás a művekben.

Szerző: Kovács Gergő

Források:

https://phys.org/news/2017-12-scientists-simulate-climate-game-thrones.html

https://awoiaf.westeros.org/images/1/10/WorldofIceandFire.png

https://io9.gizmodo.com/5-scientific-explanations-for-game-of-thrones-messed-up-5906300

https://www.space.com/20433-game-of-thrones-seasons-science.html

https://mult-kor.hu/vilagrengeto-vulkankitres-es-egy-szrnyu-nyaralas-ihlette-frankenstein-trtenetet-20180313

Könyvajánló: Hédervári Péter – Ismeretlen (?) Naprendszerünk

A könyv szerzője, Hédervári Péter (1931-1984) földrajztanár, természettudományi doktor, csillagászati ismeretterjesztő, tucatnyi könyv és több száz (!) cikk szerzője, jelen művében a Naprendszerről (az űrkutatás forradalmi eredményeinek köszönhetően) az akkor legfrissebb tudományos eredmények tükrében ír. Célja nem a Naprendszer megismerésének történeti háttere, továbbá nem is annak kialakulásának bemutatása, hanem a Nap és a körülötte keringő égitestek bolygótani értelemben legnaprakészebb ismertetése.

Hédervári Péter: Ismeretlen (?) Naprendszerünk. 1986, Kossuth kiadó. ISBN 963 09 2678 4 Univerzum Könyvtár.

A könyv nagy erőssége, hogy az ismeretanyag fotókban, ábrákban, táblázatokban igen gazdag. Továbbá nem rejti véka alá, hogy egy befejezetlen mű (a címe is erre utal), hisz’ Naprendszerünk megismerése egy soha véget nem érő történet: az új űrszondákkal, az egyre nagyobb teljesítményű távcsövekkel és egyre kifinomultabb képalkotási technikákkal egyre nő tudásanyagunk, új tudományos eredmények születnek, illetve új kérdések fogalmazódnak meg…

A Jupiter, Szaturnusz és az Uránusz gyűrűrendszerének összehasonlító ábrája.

A könyvről és szerzőjéről Rezsabek Nándor is megemlékezett Az ismeretlen (?) Hédervári Péter c. emlékkötetben.

Értékelés: 10/10

Szerző: Kovács Gergő

Balázs Gábor: Meteorok, tűzgömbök és jellemzőik

Mivel a tűzgömb a meteorjelenség egyik kitüntetett típusa, ezért kezdjük mindjárt a legelején: mi is a meteor? A meteorjelenség (népies nevén hullócsillag) a Föld légkörében 80-120 km magasan a légkört alkotó molekuláknak és részecskéknek ütköző, ezért a súrlódás következtében felizzó (1000-2000 ⁰C) meteoroid által kiváltott fényes, szabadszemmel is látható felvillanás. Kiváltó oka lehet egy apró porszem, vagy üstökösökből-kisbolygókból származó törmelék. (Például a Perseidák a 109P/Swift-Tuttle üstököstől származnak.) Ezeket meteoroidnak nevezzük. Átlagos sebességük 11-72 km/s közé esik. Egy +2 magnitúdós[1] fényességű meteoroidszemcse méretileg elég kicsi, mindössze 4-6 mm és tömege kb. 0,1 g, Abban az esteben, ha mérete meghaladja a 20 cm-t és nem robban szét a légkörben (bolida), és földet ér, akkor meteoritnak nevezzük. Anyaguk általában kő vagy vas, de találhatunk kő-vas meteoritokat is.

260,1 g-os, a Szaharában 2015-ben talált, klasszifikálatlan, NWA XXX meteorit, Rezsabek Nándor gyűjteményéből. Rezsabek Levente felvétele.
Meteor terminológia. (Vincent Perlerin és Mike Hankey,
https://amsmeteors.org/)

A meteorok észlelése az egyik legegyszerűbb és legkellemesebb időtöltés, nem kell hozzá sem távcső, sem egyéb optikai eszköz, csak a két szemünk. Nincs is jobb annál, mint egy nyári éjjel a polifoamon vagy a felfújható matracon fekve a Perseidákat nézni. (Melyek július 17-től augusztus 24-ig aktívak.) A legcélszerűbb egy-egy rajmaximum idején kémlelni az eget mivel ilyenkor biztosan láthatunk párat. (A Geminidák rajmaximumának idején átlagosan 120 db/óra.)

És ha már példának meteorrajokat hoztam fel, nézzük meg, hogy pontosan mik is ezek. Minden meteorrajnak van egy szülőüstököse, amiből ők keletkeztek, de lehetnek egy kisbolygó maradványai is. Egy meteorrajt akkor láthatunk, ha a Föld keresztezi ezeknek az üstökös- vagy kisbolygómaradványoknak a pályáját. Egy raj onnan kapja a nevét, hogy a radiánsa[2] mely csillagképben helyezkedik el (A Perseida meteorraj radiánsa a Perseus, a Geminida meteorraj radiánsa a Gemini csillagképben helyezkedik el.) De most térjünk vissza a tűzgömbre. Egy meteort akkor nevezzük tűzgömbnek, ha a fényessége meghaladja a Vénusz fényességét (ismereteim szerint ez -5 magnitúdó, de egyes források szerint -4 magnitúdótól számít tűzgömbnek).

Statisztikailag nem lehet előre kiszámítani, hányadik meteor lesz egyben tűzgömb is. Mivel előre nem lehet tudni, hogy egy tűzgömb mikor és hol fog feltűnni, ezért fotografikus rögzítésük az egyik legnehezebb. Ez tipikusan az az eset, amikor jókor kell jó helyen lenni, vagy fényképezőgépünk jókor nézzen jó irányba. Emiatt elég kevés kép születik tűzgömbökről, és ezért egy ilyen fotó nagyon különleges, egyedülálló, és általában igen látványos, amire példát saját észleléseim közül tudok felhozni.

Ez az észlelés egészen pontosan 2018. szeptember 28-án péntek este történt, amikor az éppen lemenő, de még észlelhető M24-et és környékét pásztáztam 10×50-es binokulárommal. Ugyan ebben az időben még akkor kísérletezés céljából a telefonom csíkhúzós képhez exponált. (A tervezett kép nem készült el.) Az égbolt ezekhez a tevékenyégekhez éppen ideális volt. Az átlátszóság kiváló, a légköri nyugodtság 10/9, a határmagnitúdó pedig 4 körüli volt. Valahol az M23 környékén járhattam, amikor hirtelen egy nagyon fényes, éles fényre figyeltem fel. Egy tűzgömböt láttam, melynek fényessége -7 magnitúdó körüli volt (Összehasonlításként a telihold fénye -12,6 magnitúdó). Óriási látvány volt, igaz, az elejét nem láttam, de a végét sikerült elcsípnem. Maga a tűzgömb zöldes fényű volt, és körülbelül 30 fokot tett meg az égen 2,5-3 másodperc alatt. Maradó nyomot nem hagyott. (Ez a meteorok elhaladása miatt keletkező ioncsatorna, ami több másodpercen keresztül fénylik.) Időben elhelyezve magyar idő szerint 20:28-kor (18:28 UT) történt a jelenség.

Tűzgömb Balázs Gábor felvételén.

Magának a képnek külön érdekessége, hogy telefonnal készült. Mivel az ehhez hasonló képeket digitális fényképezőgépekkel vagy DSLR fényképezőkkel csinálták, ismereteim szerint telefonnal nem sokan próbálnak éjszakai tájképeket készíteni. Viszont az újabb és újabb telefonok egyre inkább alkalmasak erre a célra.

Szerző: Balázs Gábor

Források:
http://vcse.hu/perseida-maximum-sok-hullocsillaggal-augusztusban-csizmadia-szilard/
https://www.amsmeteors.org/2013/03/meteor-terminology/
BTC csillagatlasz kistávcsövekhez
Amatőrcsillagászok kézikönyve



[1] Csillagászati mértékegység. Csillagok és más égitestek fényességének meghatározására használják.

[2] Az ég adott pontján egy képzeletbeli pont ahonnan a meteorok szétsugároznak.

Szklenár Tamás: A Shergotty meteorit

A meteoritika iránt érdeklődők, illetve gyűjtők számára különleges csoportot alkotnak a marsi meteoritok. Ezek a kőzetek a régmúltban, a Mars bolygón történt becsapódások eredményei, amely során az égitest kirobbant anyaga elérte a szökési sebességet és a bolygóközi térbe került. Naprendszerbeli keringése során később keresztezte bolygónk pályáját és amennyiben átvészelte a légkörön való áthaladás heves pillanatait, meteoritként esett a földre.

A marsi meteoritokra gyakran az SNC jelzővel hivatkozunk. A Shergotty, Nakhla és Chassigny meteoritok névadói a shergottit, nakhlit és chassignit típusoknak. Jelenleg a marsi meteoritok öt csoportját ismerjük, az SNC csoportokba tartozók mellett megkülönböztetünk ortopiroxén (ALH 84001) és bazalt breccsa (NWA 7034 – „Black Beauty”) típusokat is, mivel azok jellemzőik alapján nem sorolhatóak a már említett SNC alapcsoportokba.

Ezen cikk tárgya a marsi meteoritok egyik névadója, a Shergotty, amely hullását 1865. augusztus 25-én, reggel 9 órakor látták India Bihar államának Gaya tartományban. A Shergotty (ma Shergati) település mellett lehullott 5 kilogramm tömegű kőzetet lényegében azonnal begyűjtötték. A fő tömeg jelenleg Calcuttai Földtudományi Múzeumban található, lásd itt.

A vizsgálatok szerint a kőzet mintegy 4.1 milliárd évvel ezelőtt keletkezett marsi magmából származik. Anyagának összetevőit, jellemzőit az elmúlt közel 150 évben több kutatás is vizsgálta (pl.: Tschermak 1872; Binns 1967; Duke 1968; Smith and Hervig 1979; Stolper és McSween 1979; Nakamura et al. 1982; Jagoutz and Wänke 1986; Stöffler et al. 1986; Lundberg et al. 1988; McSween és Treiman 1998, illetve sokan mások).

Egy 1984-ben, J.C. Laul által megrendezett nemzetközi konzorcium döntése alapján a fő tömeg körülbelül 30 grammos darabját igen részletes vizsgálatoknak vetették alá.

A Shergotty anyaga főleg fakó szürkés, zöldes piroxén ásványok, melyek szerkezete között átlátszó, üvegszerű maszkelinit (maskelynit) található, amely a földpátos anyagrészek helyére került. A maszkelinitet először a Shergotty meteoritban találták meg, a vizsgálatok szerint a plagioklász földspát átolvadt és újrakristályosodott változata, amely közepes-magas nyomáson (kb. 300Kbar), illetve gyors lehűlés során jön létre. Első leírása 1872-ben történt G. Tschermak által, később M.H.N. Story-Maskelyne brit geológusról került elnevezésre. A maszkelinit meteoritokban, illetve impakt kőzetekben (pl. Manicougan, Cleanwater Rest kráterek) fordul elő.

A meteorit anyagát mikroszkóp, illetve keresztpolarizált fény alatt vizsgálva feltűnik az átolvadt és újrakristályosodott szerkezet. A piroxén szemcsék átlagos mérete 0.46 mm, a piroxén és maszkelinit határsávok között vasban dús részletekkel. Emellett kalcium, magnézium, lítium, berillium, illetve magnetit, foszfátok, stb. nyomait is megtalálták. Müller 1993-ban végzett vizsgálata szerint a kristályosodás igen gyorsan zajlott le, a mikrostruktúrák alapján körülbelül 40-60 méter vastag lávarétegben. Egy évvel későbbi kutatási eredmények szerint a Shergotty anyaga vizes átalakuláson is átesett, deutérium nyomait (amphibole ásványokban) vélték felfedezni.

A Shergotty meteorit eredeti megtalált tömege 5 kilogramm volt, a fő tömeg (main mass) 3600 gramm tömegű. Ebből természetesen levágásra került némi mennyiség a különböző kutatások számára. Nagyobb darabjait megtaláljuk többek között a bécsi (211gr), londoni (109gr), párizsi (91gr), USNM (270gr), stb. természettudományi múzeumokban. A Budapesti Természettudományi Múzeum is rendelkezett egy jelentős 77 gramm tömegű töredékkel, azonban ez megsemmisült az 1956-os forradalomban. Amennyiben összeadjuk az összes ismert gyűjteményi darabot, közel fél kilogramm hiányzik az eredeti 5 kilogrammos tömegből. Ez lehet természetesen az eredeti hullási tömeg mérési eredménye is.

A Shergotty egy rendkívül érdekes jellemzőkkel bíró marsi meteorit, magángyűjteményekben igen ritka, a cikk szerzőjének is csak mikrotöredék található gyűjteményében. Az érdeklődők több érdekes cikket találhatnak, ezek foglakoznak a kutatási eredmények összefoglalásával, a nagyobb szeletek, töredékek pedig megtekinthetőek az említett múzeumokban.

Szerző: Szklenár Tamás

Fő források:
https://curator.jsc.nasa.gov/antmet/mmc/shergot.pdf
https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?code=23530
https://en.wikipedia.org/wiki/Shergotty_meteorite

…és egyéb további oldalak.

Könyvajánló: Ég és Föld

Jelen könyv az egyik leghíresebb a régi, klasszikus ismeretterjesztő könyvek közül. Rengeteg, szám szerint 365 kérdést tesz fel és válaszol meg, miközben a természet világába avatja be olvasóit. Bemutatja Naprendszerünk égitestjeit, betekintést enged a csillagok életébe (és halálába), megismerteti velünk az egyes évszakok jeles csillagképeit. Ezen túl megismerteti velünk Földünket, többek között belső felépítését, vizeink földrajzát, az időjárási jelenségeket. Ideális tizenéveseknek (sőt, fiatalabbaknak is!), de nagy hasznát vehetik azok a felnőttek, szülők és pedagógusok is, akik szeretnék megismerteti világunkat a következő generáció képviselőivel.

Ég és Föld. Szerkesztette: D. Nagy Éva. Szakértők: Dr. Balázs Lajos, Dr. Dobosi Zoltán, Dr. Juhász Árpád. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest. ISBN 9631151794. Térkép: Topográf Nyomda.

Sikeréhez nemcsak a könnyen emészthető, egyszerű nyelvezetű szöveg járul hozzá, de a nagyszerűen megszerkesztett ábrák is, melyeket Kiss István készített. Azon kevés könyvek egyike, melyek mind a mai napig megállják helyüket.

Szerző: Kovács Gergő

1 ÉVES A PLANETOLOGY.HU

Tavaly március 23-án indult el oldalunk, melynek célja a bolygótudományok nívós szinten történő népszerűsítése. Az azóta eltelt egy esztendő alatt 15 aktív és archív szerző (Balogh Gábor, Dénes Lajos, Gesztesi Albert, Heller Ágost, Horváth Miklós, Kiszely Márta, Kormos Balázs, Kovács Gergő, Rezsabek Nándor, Szekretár Zsolt, Szklenár Tamás, Sztrókay Kálmán, Tóth Imre, Vincze Miklós, Zerinváry Szilárd) tollából összesen 82 bejegyzés született. Híreink keretén belül 46 alkalommal számoltunk be a Naprendszerünk bolygóit érintő eseményekről. Véletlen egybeesés, de Facebook-oldalunk kedvelőinek száma a napokban épp az ezret súrolja. Micsoda születésnapi ajándék!

Az egy év alatt igen sokszínű tartalom született. A hírek mellett, a planetológiai posztokban olvashattunk egy-egy szűkebb témát (pl. egy meteorit történetét) felölelő cikket épp úgy, mint komplett égitesteket (pl. Mars) bemutató írásokat. Népszerűek voltak könyvajánlóink, melyek között sok science fiction témájú könyv is bemutatásra került.

A jövőben továbbra is ezt az irányvonalat akarjuk erősíteni, vagyis minél több, jobb és színesebb tartalom előállítása a célunk. Köszönettel tartozunk állandó szerkesztőtársunknak: Balogh Gábornak, technikai szerkesztőnknek: Kovács Sándornak (neki szintén Boldog Születésnapot kívánunk), videobloggerünknek: Rezsabek Leventének, végül, de nem utolsó sorban mindenkinek, aki olvasott minket és aki megosztotta velünk gondolatait!

Boldog Születésnapot, Planetology.hu!

Kovács Gergő

Sivatagi meteorit-vadászat

Földünkön kétféle olyan terület létezik, ahol aránylag könnyebb meteoritokat találni. Az egyik az Antarktisz végtelen jégfödte vidékei, a másik a sivatagok. Az Antarktisz jégmezeje lassú mozgásban van, együtt a reá hullott meteoritokkal. Amikor egy hegység az útját állja egy ilyen mozgó jégmezőnek, a meteoritok a feltorlódó és párolgó jégből a felszínre bukkannak, és a terület lassan feldúsul ezekkel a meteoritokkal. Gyakran minden ötszázadik kő meteorit (1). Az itteni hideg és száraz klíma ráadásul gátolja a meteoritok mállását is, valamint a fehér tájon könnyű észrevenni a sötét színű meteoritokat. A meteoritvadászat vizuálisan történik (2).

A Miller Range jégmezeje. https://www.nasa.gov/feature/meteorites-arrive-at-nasa-s-johnson-space-center

A másik ilyen terület a sivatagok. A klíma itt is száraz, ráadásul a sivatagot többnyire világos színű homok és kőzetek borítják, melyek megkönnyítik a vizuális észlelést. Geológiailag stabil sivatagok négyzetkilométerenként több tucat meteoritot is őrizhetnek (3).

2002-ben az izraeli „Jordan Valley College”-ban dolgoztam, mint csillagász-szakelőadó. Sokszor adtunk elő más helyeken is, és egy ilyen alkalommal idéztem fel régi vágyamat, hogy meteoritok után kutassak a sivatagban. Eredetileg három napra utaztunk volna el a déli sivatag, a Negev néhány iskolájába egy előadás-körútra, és sikerült kisírnom a hivatalos programok után egy-egy sivatagi túrát is. Három sivatagi területet is érintett a program, mindegyikre sikerült időt kapnom. Mindhárom sivatag ideálisnak tűnt, hiszen világos mészkő-sivatag volt, nem pedig kvarchomok-sivatag, ahol a kemény kvarchomok-szemcsék eróziója kárt tennének a meteoritokban. Az első terület Gáza mellett volt, a területet sárga homok és kövek borították, de nem volt szerencsénk, semmit sem találtunk.  Egy kollegám botra erősített mágnese a beduinok által hátrahagyott konzervdobozokra kattant, a fémkereső pedig a töltényhüvelyek tucatjaira sípolt. Megdőlt bennem az érintetlen sivatag mítosza. A másik terület maga a Negev sivatag középső része volt, itt viszont még nehezebb volt a dolgunk, hiszen a felszínt nem csak mészkő, hanem sötét kovakő is borította szép számban, tehát a vizuális észlelés opciója eleve ki volt zárva. Itt sem találtunk meteoritot, viszont néhány szép kovakövet elhoztam.

Kovakövek a Negev mészkősivatagban.

A harmadik napon a kollégák kedve érezhetően megcsappant. Óraszámra bolyongani a sivatagban, hogy állítólagos meteoritokat keressünk, nem kis megszállottságot igényel. Ekkor már messze a sivatag déli részén voltunk, a Timna nemzeti parkban.

Timna Nemzeti Park

Itt már nem volt sem szemét, sem töltényhüvely, sem kovakő, a körülmények tehát közel ideálisak voltak. Amíg tehát a nemzeti parkban tartózkodtunk, én még egy esélyt adtam magamnak, és ismét nekivágtam a sivatagnak. Úgy találtam, hogy a körülmények kedveznek a kizárólagos vizuális kereséshez, így nagyobb területet tudok bejárni, mintha fémkeresővel mozognék.

A három helyszín egy 90°-ban elfordított térképen. A jobb oldali (dél) piros karika Timna. https://www.google.com/maps/

Körülbelül négy óra keresés után találtam meg azt a lekerekített szélű piramisra emlékeztető követ, amiről természetesen ránézésre tudtam, hogy meteorit. Csodálatos érzés volt, gyakorlatilag évek óta álmodtam ilyen a pillanatról. Legnagyobb sajnálatomra csak egyetlen egyet találtam, pedig később bejártam a környéket, hogy esetleg többet is találok.

A meteorit

Meteoritot találni csak a dolog első része. Egy körülbelül 5 grammos darabot kellett levágni belőle, hogy hivatalos elemzésre küldjem el. Izraelben nem ismertem ilyen labort, hanem Alan Rubinnak küldtem el a mintát, a Kaliforniai Egyetemre (UCLA). Nagyjából másfél év múlva jött meg a hivatalos válasz, hogy a 40 grammos meteorit egy H5 típusú kondrit (4). Specifikációi: H5 kondrit (5, 6), Fa 18,1%, S2, W1 – tehát geológiailag aránylag friss állapotú.

Alan Rubin válasza

Noha nekem szerencsém volt, de Izraelben azóta sem találtak meteoritot, nem is tudok ilyen szándékról sem, pedig statisztikailag több ezer meteoritot is őrizhetnek a Negev sivatag geológiailag stabilabb területei. A TV és néhány újság felkapták az eseményt, de a szakmából nem keresett meg senki, tehát véleményem szerint ott a csillagászatnak a meteoritika egy mostohagyermeke. Izrael egy érdekes fehér foltja lehet a meteorit-kutatásnak.

Balogh Gábor

Források:

  1. Some Photos of Antarctic Meteorites. Department of Earth and Planetary Sciences
    http://meteorites.wustl.edu/mugshots/index.htm
  2. ANSMET, The Antarctic Search for Meteorites
    https://caslabs.case.edu/ansmet/
  3. Arizona State University, Center for Meteorite Studies
    https://meteorites.asu.edu/meteorites/meteorite-locations
  4. Meteoritical Bulletin Database
    https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbull.php?sea=&sfor=names&ants=&nwas=&falls=&valids=&stype=contains&lrec=50&map=ge&browse=&country=Israel&srt=name&categ=All&mblist=All&rect=&phot=&strewn=&snew=0&pnt=Normal%20table&code=24003
  5. Department of Earth and Planetary Sciences
    http://meteorites.wustl.edu/id/ordinary_chondrites.htm
  6. The Meteoritical Society, H5 Chondrites
    https://www.lpi.usra.edu/meteor/metbullclass.php?sea=h5

Hárommilliárd ember tükörképe

Valószínűleg a világ egyik legismertebb fotója az Apollo-11 történelmi holdraszállása alkalmával készült kép, melyet Neil Armstrong lőtt társáról, Buzz Aldrinról. Erről van szó:

Fotó: NASA

A fotóval kapcsolatban gyakran megjegyzik, hogy a lecsukható sisakrostélyon (ezt vékony aranyréteggel vonták be, hogy visszaverje a ráeső fény és UV-sugárzás nagy részét, megvédendő az űrhajós szemét) tükröződik a fényképet készítő Armstrong, valamint a holdkomp, az amerikai zászló és a holdséta során “kiteregetett” napszélgyűjtő fólia (solar wind collector, SWC), melyeket itt a nagyításon jelöltem is.

Ezek mellett figyelmes lettem azonban a pirossal bekeretezett “maszatra” is a képen. Mi lehet ez? Természetesen ezernyi módon keletkezhet ilyen szöszmösz egy analóg módon rögzített, előhívott, majd beszkennelt, közel ötven éves képen. De ha mégsem hiba, akkor ott egy nagyon fényes égi objektumnak kell tükröződnie, mely nyilvánvalóan nem a Nap. Ez pedig csakis a Föld lehet! Ezt az állítást bizonyítani kell — szerencsére nem is nehéz.

A következő kép kétségtelenül a Földet mutatja és az Apollo-11 űrhajósai másfél órával a holdraszállás előtt készítették, még a Hold körüli pályán keringve. Jól látható rajta Ausztrália és a Csendes-óceáni térség. (Ismert történelmi tény, hogy a holdséta élő közvetítése az egész világra az ausztráliai vevőállomáson keresztül történt, mert az volt megfelelő helyzetben, vagyis a Földnek ez az oldala nézett akkor a Hold felé. És tényleg.) Azt tehát igazoltuk, hogy a Föld kifejezetten fényesen, szinte “teliföld” állapotban volt fönn aznap a Hold egén.

Fotó: NASA

Kis kitérő: “teliföld” akkor figyelhető meg, amikor a Földről nézve újholdat látunk, ahogy ez kis geometriai gondolkodással könnyen belátható. Persze ekkor sötétségbe borul a Hold teljes Föld felé néző oldala, s ez nem valami előnyös a holdraszállás szempontjából: 25 milliárd dollárért az ember többet akar, mint a sötétben botorkálni. A Föld fázisa onnan nézve 1969. július 20-án kb. 75%-os volt, amint látható is (a 100% lenne “teliföld”). Ennek megfelelően a Hold fázisa a Földről nézve 25%-os, ami éppen ideális a Nyugalom tengere nevű síkságon kijelölt leszállóhely eléréséhez, hiszen ez a terület ekkor már elég fényt kap, de még elég alacsonyan áll a Nap ahhoz, hogy a terepakadályok hosszú árnyékot vessenek és így könnyen felismerhetők legyenek. Ez az időzítés remek ötletnek bizonyult, hiszen az eredetileg tervezett leszállóhelyen Armstrong személyautó nagyságú veszélyes sziklákat vett észre és végül máshol tette le az űrhajót.

OK, a Föld fényesen ragyogott, de most ki kell derítenünk, hogy nagyjából milyen irányban és milyen magasan állt aznap az Apollo-11 leszállóhelye fölött. Ez sokkal egyszerűbb feladat, mint ahogy elsőre tűnhet, hiszen a Hold kötött keringést végez a Föld körül, vagyis mindig (majdnem) pontosan ugyanazt az oldalát fordítja felénk. Ez azt is jelenti tehát, hogy a látszó holdkorong kellős közepén fekvő kráterben állva egy kicsiny, néhány fokos ingadozástól (ún. librációtól) eltekintve mindig a zeniten, a fejünk fölött látnánk a Földet. (A holdtérképészek amúgy éppen ettől a ponttól mérik a “szelenográfiai hosszúságot”, vagyis eléggé természetes módon a greenwichi főkör holdi megfelelője a holdkorong középvonala.) A Hold Föld felé néző oldalának bármely pontján állva tehát minden időpillanatban nagyjából ugyanott látjuk az égen a Földet, s az égi pozíció a megfigyelőhely holdrajzi koordinátáinak alapján jól megbecsülhető.

Holdrajzi koordináták (forrás: wiki). Az Apollo-11 leszállóhelyét narancssárga körrel jelöltem.

Az Apollo-11 leszállóhelyének holdrajzi koordinátái (ld. fentebbi kép) az alábbiak: északi szélesség 0.67°, keleti hosszúság 23.47°, vagyis gyakorlatilag az Egyenlítőn és a főkörtől keletre értek holdat Armstrongék. Ebből következik, hogy a Földet pontosan nyugat felé kellett látniuk. De milyen magasan?

Az alábbi “móricka-ábrán” a Holdra annak északi pólusa felől tekintünk, a Föld irányát a függőleges nyilak jelölik ki. Így a bejelölt λ szög az űrhajós helyzetének holdrajzi hosszúságát jelöli. Világos, hogy a (Hold átmérőjéhez képest nagyon messze lévő) Földet a szemlélő ekkor a horizont fölött 90°-λ szög alatt látja. Ez esetünkben nagyjából 66°-ot jelent. Összefoglalva tehát teljesen elemi megfontolások alapján azt tippeljük, hogy a Földet nyugati irányban, a horizont fölött 60-70°-os magasságban láthatták. (A hibaintervallum a már emlegetett librációból fakad. Összehasonlításkénppen: a Föld látszó átmérője a Hold egén kb. 2°.)

“Móricka ábra” a Föld horizont feletti magasságáról a holdrajzi szélesség függvényében, a holdi Egyenlítőn állomásozó űrhajós esetében.

Ha nagyon precízek akarunk lenni és tekintetbe vesszük a librációt is, számítógépes segítséghez folyamodhatunk. Az ingyenesen letölthető Stellarium planetáriumprogram például képes arra, hogy tetszőlegesen beállított időpontra kirajzolja az égi objektumok helyzetét. Ráadásul nem csak a Földről nézve, hanem (sok egyéb naprendszerbeli égitest mellett) a Holdról is. Mi több, az Apollo leszállóhelyek koordinátáit a szoftver alapból tudja, vagyis nincs más dolgunk, mint kiválasztani az Apollo-11-et és beütni 1969. július 20-át. Ez a screenshot mutatja aznap a Föld helyzetét (a horizontális koordinátarendszer fokhálózatával együtt) és néhány érdekes adatot. A nyugati irány tökéletesen stimmel, a magasságra viszont csak 60°-ot kapunk, vagyis a fentebb “behasalt” hibaintervallum legalját.

Kérdés, hogy egy 60° magasan levő égi objektum képe milyen szög alatt verődik vissza a gömbszerű sisakrostélyról? Szerencsére pont úgy, ahogy szeretnénk. Ezen a másik képen, ahol Aldrint az űrruhában oldalról látjuk, illesztettem egy kört (sárga) a sisakrostély ívére. Az egyszerű szerkesztés azt vizsgálja, hogy behúzható-e olyan visszavert fényút, mely a Föld képét vízszintes irányban tükrözi vissza (hiszen Armstrong az eredeti képen onnan fényképezett, ráadásul a kép tanúsága szerint Aldrin fejmagasságából). A visszaverődési törvényből ismert beesési merőlegesnek (kék) természetesen merőlegesnek kell lennie a gömbsisak (vagyis a sárga kör) beesési pontban húzott érintőjére (piros). Az ábra mutatja, hogy ilyen fényút csak úgy szerkeszthető meg, ha a visszaverődés a sisakrostély tetejénél történik. És mit tesz Isten, éppen itt látjuk a “foltot” az eredeti képen is! Megfordítva a gondolatmenetet (és a fényutat): az Aldrin fejmagasságából készített képen, ha a gömbalakú sisakrostély pereme környékén egy égi objektum tükörképét látjuk, akkor annak a valaminek kb. 60°-os magasságban kelllennie!

(Fun fact: Ha jobban megnézzük ezt a képet, láthatjuk Aldrin orrát és szemeit is, ahogy épp a kamera felé fordul. Forrás: NASA)

Ha a magasság stimmel, már csak azt kell igazolnunk, hogy Aldrin “jó irányba” nézett. Szerencsére léteznek nagyon pontos holdtérképek az Apollo-küldetések leszállóhelyeiről, melyeken az űrhajó helyzete és a kipakolt eszközök is be vannak jelölve. A vizsgált képünk előterében látható aranyozott kevlar-fóliával bevont “rúd” nem más, mint a holdkomp egyik lábának alján levő kontaktusérzékelő. (Ennek a leszállás során volt szerepe, ez jelezte ugyanis az űrhajósoknak, hogy holdat értek.) Ezt természetesen a tükörképen is láthatjuk, ahogy azt is, hogy Armstrong a holdkompláb túloldalán áll az emlegetett zászlóval (“FLAG”) és napszélfóliával (“SWC”) együtt. A leszállóhely egyik legrészletesebb térképére (melyet a United States Geological Survey készített) ezek alapján bejelölhetjük Armstrong (piros) és Aldrin (kék) hozzávetőleges helyét a kép készítésekor. Az “iránytűre” pillantva nyilvánvaló, hogy nyert ügyünk van: Aldrin valóban nyugat felé nézett, vagyis minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a kis paca nem más, mint a Föld tükörképe.

(Forrás: USGS)

Így tehát mostantól erről az ikonikus képről az is eszünkbe juthat, hogy ezen nem csak Aldrin és Armstrong, hanem valójában az egész akkori (még “csak” 3.6 milliárd fős) emberiség rajta van, leszámítva egyetlen embert — a mindeközben a Hold túlsó oldala fölött repülő harmadik űrhajóst, Michael Collinst.

Szerző: Vincze Miklós

Forrás: statfiz.blog.hu

A Bristol impakt réteg

1973-ban az angliai Bristol városához közeli Churchwood bányában parányi glaukonit gömböcskékkel teli rétegeket találtak triász kori Mercia agyagpalában (Mercia mudstone group). A réteget Anthony Kirkham írta le először, és a vizsgálatok során a gömböcskék körüli sokkolt kvarc jelenlétéből arra következtetett, hogy a zöld, üveges anyagrészecskék mikrotektitek. A tektitek, mikrotektitek meteorit becsapódás eredményei, melynek következtében a megüvegesedett földi anyag – akár nagyobb távolságra is – kilökődik.

Bristol város elhelyezkedése az Egyesült Királyság területén. (Google Maps)

A réteg korát az első elemzések során a késő karbon és késő triász korszakok közé sorolták be, ezt később finomították. A jelenleg megállapított érték alapján a bristoli réteg kora hozzávetőlegesen 214 millió év. A helyszín környezetében nincsen becsapódási kráter, ennek megtalálásához az idős képződmény miatt már számba kellett venni a kőzetlemezek elmozdulását is. A legvalószínűbb jelölt a jelenleg Kanadában, Quebec tartományban található Manicouagan kráter, amely 100 kilométeres átmérőjével a legnagyobb fennmaradt becsapódási kráterek közé tartozik. Ebben a korszakban az Észak-amerikai és az Eurázsiai kőzetlemezek még közösen alkották Laurázsiát, szétválásukra a Kréta földtörténeti korban került sor, mellyel megkezdődött az Atlanti-óceán születése is.

A Manicouagan becsapódási kráter Kanadában, a felvétel a Nemzetközi Űrállomásról készült.

A bánya évek óta lezárt, életveszélyes terület, a megtalált impakt réteg a bányászati kitermelés áldozatává vált. A hetvenes években feltárt mezőből származó minták így kimerültek, lényegében a teljes mennyiség intézetekhez, illetve magángyűjtőkhöz került, további új anyagdarabok beszerzésére már nem volt lehetőség. Ezt változtatta meg egy lelkes brit gyűjtő, Luther Jackson, aki 2016-ban az eredeti, mára lezárt bánya közelében lévő, még aktív kitermelési területen újra felfedezett egy réteget, erről az eseményről pedig egy hosszabb cikk jelent meg 2017-ben a Space Rocks magazinban. Az ezen cikkhez csatolt képeken is ebből a rétegből származó minta látható.

A Bristol impakt rétegből származó minta, a szerző gyűjteményéből.

A Bristol impakt rétegből származó kőzetminták legérdekesebb részlete a tömérdek kicsiny, alig 1 milliméteres zöld mikrotektit gömböcske, amelyek kisebb-nagyobb csoportban, szétszórva láthatóak. Emellett sokkolt kvarc, sokkolt biotit és összetört gránát nyomai láthatóak a különböző mintákon. Személyes találkozónk során Luther is élvezettel mutatta meg különböző mintáit, remélem másoknak is felhívja figyelmét ez a kevéssé ismert impakt anyag.

Szklenár Tamás