Meteoritkráter Expedíció: terepi kutatómunka a Ries-kráterben

Szerző: Rezsabek Nándor

A Meteoritkráter Expedíció harmadik napja a 24 km-es Ries-kráterbéli terepi kutatómunkát jelentette. A nagyobbik asztroblémet egy 15 millió éve becsapódó 1 km-es kisbolygó ütötte. Az in situ vizsgálatok a geomorfológiai és környezeti viszonyokat érintették.

A Drabb Erzsébet – Makai Zoltán – Rezsabek Levente – Rezsabek Nándor alkotta környezettanos-természetfotós csapat szakmai vezetésében elévülhetetlen érdeme volt partnerünknek, az UNESCO hálózatos Geopark Ries-nek, s odaadó geológusának, Gisela Pösgesnek. Gisellával sok-sok évvel ezelőtt leveleztünk, akkor még (az ugyancsak a Geopark működtette) nördlingeni krátermúzeum munkatársa volt (lásd felső képünkön). Ma iránymutatásával jártuk be a Ries legfontosabb földtani és kultúrtörténeti helyszíneit.

Érintve az impakt kráter belső gyűrűjét és külső sáncgyűrűjét. Az egykori krátertó nyomait, valamint földtani szempontból jellemző kőzeteit keresve. Jártunk ősember-barlangnál, római épületmaradványoknál, az Apollo-terepgyakorlatok helyszínén (lásd középső képünkön), valamint autentikus bajor étteremben. Kezembe foghattam egyik példaképem, Eugene Shoemaker geológuskalapácsát, melyet ittjártakor ajándékozott Gisellának.

Délután még Nördlingenben megtekintettük a stílszerűen az Eugene-Shoemaker-Platzon található RiesKraterMuseum gazdag planetológiai tárlatát, majd a St. Georg katedrális 70 méterre emelkedő Daniel tornyából a teljes kráter panorámáját élveztük (lásd alsó képünkön). 

Folyt. köv. 

(Köszönjük támogatóink segítségét: Geopark Ries, Geopark Schwäbische Alb, Lelkes ÁsványBörze, Élet és Tudomány, UtazniJó Utazási Iroda, Dome Facility Services Group.)

Meteoritkráter Expedíció: terepi kutatómunka a Steinheim-kráterben

Szerző: Rezsabek Nándor

A Meteoritkráter Expedíció második napja a 3,8 km-es Steinheim-kráterbéli terepi kutatómunkát jelentette. A kisebbik asztroblémet a 15 millió éve becsapódó kisbolygó 150 m-es holdja hozta létre. Az in situ vizsgálatok a geomorfológiai és környezeti viszonyokat vették górcső alá.

Jártunk az eredeti kráterfal megmaradt szakaszánál (a mellékelt panorámafelvételen “hátulról” látható); a világ 190 meteoritkrátere közül az egyik legépebben megmaradt központi csúcsánál; vizsgáltuk az egykori krátertó nyomait; valamint a környezeti, természetvédelmi és kultúrtörténeti vonatkozásokat. Felkerestük a támogatónk, a Geopark Schwäbische Alb által működtetett, Meteorkrater-Museumot, akik szakmai kiadványokkal segítették munkánkat. S hoztunk pár üveggel a “Steinheimer Kraterbier” fedőnevű, egészen iható sörkülönlegességükből is. Estére visszatértünk a nagyobbik kráter “fővárosába”, Nördlingenbe, ahol a vacsora után egyeztettük a holnapi Ries terepi kutatómunka teendőit.

Folyt. köv.

(Köszönjük támogatóink segítségét: Geopark Ries, Geopark Schwäbische Alb, Lelkes ÁsványBörze, Élet és Tudomány, UtazniJó Utazási Iroda, Dome Facility Services Group.)

Meteoritkráter Expedició: Nördlingen -> Steinheim am Albuch

Szerző: Rezsabek Nándor

A Meteoritkráter Expedíció a Ries-kráter “fővárosából” hamarosan átkocsikázik a kisebbik impakt kráterhez a terepi vizsgálatokra. Ezt ebéd (Berghütte Kraterblick!) és az ottani krátermúzeum látogatása egészíti majd ki. A képen tegnapról még a Ries-béli Nördlingen középkori eredetű épületeinek előterében az itteni krátermúzeum kis szabadtéri geológiai parkja.

(Köszönjük támogatóink segítségét: Geopark Ries, Geopark Schwäbische Alb, Lelkes ÁsványBörze, Élet és Tudomány, UtazniJó Utazási Iroda, Dome Facility Services Group.)

Benne vagyunk a kráterben!

Szerző: Rezsabek Nándor

A Meteoritkráter Expedició négy fős csapata megérkezett az idei kiemelt úticélhoz: a 15 millió éve ikerkisbolygó ütötte, Bajorország és Baden-Württemberg határán fekvő Ries és Steinheim impakt kráterekhez.

Az út porát a Ries-kráter “fővárosában” Nördlingenben mossuk (és öblítjük) le. A felvétel a nagyobbik asztroblém múzeumánál készült, amit az aznapi terepi kutatás mellett pénteken látogatunk meg. Holnap irány a kisebb, 3,8 km-es Steinhem!

(Köszönjük támogatóink segítségét: Geopark Ries, Geopark Schwäbische Alb, Lelkes ÁsványBörze, Élet és Tudomány, UtazniJó Utazási Iroda, Dome Facility Services Group.)

A napforduló égi csodája

Szerző: Balázs Gábor

Az idei napforduló estéjén, azaz június 21-én nagy és igen fényes éjszakai világító felhő vagy más néven NLC (Noctilucent Cloud) volt látható. De mi is ez valójában, és miért alakul ki?

Ha definiáltabban fogalmazunk, akkor a világító felhő olyan nagy magasságban lévő felhő, amely a már horizont alatt tartózkodó Nap fényét veri vissza. Észlelésükre június közepétől egészen július végéig naplemente után egy-másfél, és napkelte előtt szintén egy-másfél órával van lehetőség, június közepétől egészen július végéig. Este északnyugaton, hajnalban északkelten pillanthatjuk meg.

Világító felhő. A Szerző saját fotója.

Ahhoz, hogy ez a jelenség látható legyen, két feltételnek kell teljesülnie:

  1. A felhőknek a mezoszféra a felső határán, tehát 75-85 km-es magasságban kell lenniük.
  2. A horizont alatt lévő Nap fényét tükrözze vissza. A tükröződés oka a porszemcsékhez hozzátapadt 40-100 nanométeres vízjég-kristályok.

Láthatóságuk függ a naptevékenységtől (az UV-sugárzás miatt a felhő szétoszlik) és a mezoszféra hőmérsékletétől is (néhány fok eltérés is hatással van az NLC-k kialakulására).


A mezoszféra fölött, a sarki fények magasságában létrejövő NLC-k.
Kép: Wikimedia nyomán szerk.

1960-tól két szempont szerint osztályozzák őket:

  • Formájuk szerint:
    1. fátyol
    2. sávos
    3. hullámos
    4. csavarodott
  • Fényesség szerint:
    1. alig látható
    5. fényes

Az elmúlt években egyre gyakoribb és egyre erősödő jelenség a tudósok szerint a klímaváltozással is kapcsolatba hozható.

Most, hogy tudjuk mi is ez valójában, térjünk vissza a június 21-ei esetre, ami az elmúlt évek leglátványosabb ilyen típusú jelensége volt. Fényessége szerint bőven több, mint ötös. A már háromnegyed tíztől látható kékesfehér felhők egészen tizenegy óráig világították be az esti nyugati, észak-nyugati égboltot. Az ezt követő órákban a nyugodt és már felhőmentes ég jó lehetőséget adott távcsöves észlelésre és egyéb asztrotájkép-jellegű képek elkészítésére is.


A világító felhők változása: 21:45 – 22:09 – 22:23

Források:

https://idojosdas.hu/erkeznek-a-vilagito-felhok-mutatjuk-mikor/?fbclid=IwAR2p1-lTnweD5rnxXuBLtft7W2hmZhh-wzmgB0DWY_TQO9HTcNpvl6AJXbwhttp://legkoroptika.hu/alegkorfelepitese

https://www.idokep.hu/hirek/felhok-vilagitottak-be-a-legrovidebb-ejszakat

http://www.nightskyhunter.com/Noctilucent%20Clouds.html

https://weather.com/science/news/sky-watching-noctilucent-20130506

https://en.wikiversity.org/wiki/Layers_of_the_Atmosphere

Időutazás egy meteorit nyomában

Talán nem is annyira túlzó ez a mondat. 2019. június 10-én (az esemény 133. évfordulóján) Magyarország történetének legnagyobb tömegű meteorithullásának a helyszínét kerestem fel. A jelenség Csillagfalván (Knyahinya) történt 1866. június 9-én. A meteorit a Knyahinya nevet viseli, és számos ismeretterjesztő tartalom található ezzel kapcsolatosan az interneten is. További adalék a történethez, hogy a szórásmezőre saját szeletemet is magammal vittem.

Eme kis falu Kárpátalján található, közel a lengyel-szlovák határhoz, a Kárpátok vonulatai között. Az út akkor kezdett izgalmassá válni, amikor elhagytuk Ungvárt. Figyelmeztettek ugyanis, hogy inkább érdemes lenne autót bérelnünk, mivel sajnálatos módon rongálások történtek magyar rendszámú gépjárművekben nem is túl rég. Ennek eleget is tettünk, majd irány a cél! Ungvartól nagyjából 100 km-re nagyon nehezen sikerült megtalálni az eldugott kis hegyi falut, melyet csak rossz minőségű mellékutakon lehetett megközelíteni. A hosszú út után kis pihenőt tartottunk, és megpróbáltuk feltérképezni a települést. Elsőre alig találkoztunk pár lélekkel, akikkel pedig igen, azok nagyon megbámultak minket. Sajnos a település neve sehol sem volt kiírva, így csak rákérdezés révén tudtuk meg, hogy helyben vagyunk. A településen mintha megállt volna az idő… párom ellenben a nyugalom helyi szigetének nevezte. Sajnos mivel kezdett ránk sötétedni, és elképesztő szúnyogmennyiséggel akadt dolgunk, így visszavonulót fújtunk.

Másnap ismét felkerekedve – több útba eső kárpátaljai nevezetesség felkeresése után – megérkeztünk ismét Knyahinyára. Az autó sajnos most nem ment fel a hegyoldalon. Gyalogoltunk hát tovább több kilométert, félve, hogy felforr a kocsi hűtővize. Végül a kánikula és a szúnyogok inváziója után több idős, vodkamámorban úszó helybélit kérdeztünk meg, s kaptunk útbaigazítást. A meteorithullás helyét jelző táblát megtaláltuk, de még 10 km-t kellet volna sétálni az erdőbe, így eddig jutottunk. A helyiek közölték, hogy sokan jártak már itt, és sajnos minden meteoritot eladtak nekik, amijük csak volt… legnagyobb bánatomra. De az, hogy az utat jelző tábláig legalább eljutottunk, már az is nagy örömmel töltött el.

Eddig mindösszesen néhány csillagász járt a környéken, akik pontos leírást nem adtak a helyről, viszont magyar meteoritgyűjtőként remekül be tudom határolni a falut, minden téren, továbbá az emlékművet is. Ha valaki e meteorit nyomában járna, keressen bizalommal!

Köszönettel és tisztelettel: Kormos Balázs IMCA#7256″

Nevezz el egy exobolygót!

Az IAU, azaz a Nemzetközi Csillagászati Unió fennállásának 100. évét ünnepli, ennek apropóján a széles nyilvánosságot megcélzó, ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő eseményeket szervez. Ilyen az a program is, melyben exobolygókat, azaz Naprendszeren kívüli bolygókat nevezhetünk el. Az eseményre – melynek során az exobolygónak otthont adó csillagot is elnevezhetjük – több, mint 70 országban fog sor kerülni.

Példák exobolygókra. /NASA/

Az esemény magyarországi résztvevői a Bakos Gáspár által felfedezett HAT-P-2b bolygónak és csillagának adhatnak nevet. A bolygó egy sárgásfehér csillag körül kering a Herkules csillagképben. Az égitest nagyon közel kering csillagához, azt körülbelül 5,5 nap alatt megkerülve. Tömege a Jupiterének több, mint 8-szorosa, így egy tipikus “Forró Jupiter”-típusú bolygóról van szó.

A HAT-P-2b bolygó. /Wikimedia/

A névadásnak szigorú követelményei vannak. Nem adható például háborúval vagy erőszakkal kapcsolatos név, ahogy személyek (kivéve a 100 éve elhunytak), állatok, vállalatok, szervezetek nevei sem. A potenciális nevek köre azonban még így is széleskörű, szóba jöhetnek fiktív karakterek, műalkotások, földrajzi nevek, továbbá képzeletbeli nevek is.

Az exobolygó-elnevezési programhoz ide kattintva lehet csatlakozni.

Forrás: IAU

A meteoritika tudományának megszületése

Szerző: Szklenár Tamás

Derült éjszakákon kis szerencsével megpillanthatunk néhány meteort, népi nevén hullócsillagot. Széles körben ismert, hogy a jelenség az űrből érkező parányi kőzetdarabokhoz, meteoroidokhoz köthető, amelyek a Föld légkörébe lépve látványos fényjelenséget generálnak. Amennyiben egy ilyen test keresztezi bolygónk pályáját, igen nagy sebességgel érkezik a légkör felső rétegeibe és a felszín felé haladva egyre erősebben fékeződik a sűrűsödő rétegekben. Eközben folyamatosan ütközik a légkör részecskéivel, amitől felhevül és ionizálja a körülötte lévő légtömeget. Mi a felszínről ezt az ioncsatornát látjuk, a kicsiny test légkörben megtett útvonalaként. Ritka esemény, amikor az eredeti meteoroid anyagának egy része átvészeli ezt a zuhanást és egy vagy több darabban végül eléri a felszínt. Ezek a meteoritok, amelyek szerencsés esetben megtalálhatóak, begyűjthetőek és így kutatható mintával szolgálnak a meteoritikai szakemberek számára.

A jelenség természetesen ismert volt az elmúlt évszázadokban, évezredekben is, azonban nem kötötték világűrből érkező kőzetekhez. A nagy meteorrajok kitöréseit félelem és babona övezte, az ókori gondolkodók pedig a Földön történő geológiai folyamatokkal magyarázták. Az egyik első, többek által leírt esemény a Gallipoli-félszigeten lévő Aegos Potami közelében történt, időszámításunk előtt 467-466 környékén. Egy igen nagy méretű meteorit hullott le, amelynek hullását, illetve magát a tömeget is többen látták. Amennyiben hinni lehet a korabeli leírásoknak, a teljes tömeg elérhette a több tonnát is, azonban a hullásból napjainkra nem maradt vizsgálható minta. Talán a környék aktív geológiája miatt eltemetődött, esetleg az elmúlt 2 és félezer évben áldozatává vált a földi mállásnak. A történetben mégis a legérdekesebb rész Anaxagoras elmélete, miszerint ezek a kövek a világűrből származnak. A korát megelőző tudóst ez és más meglátásai (pl.: a Nap nem Helios isten, hanem egy forró kő, a Holdon kráterek és völgyek vannak, stb.) miatt üldözték, sőt majdnem életével fizetett nézeteiért. Ahogy a csillagászatban is ismeretes, itt is a társadalmilag magasabb pozícióban lévő tudósok véleménye számított, így a meteoritok továbbra is a földi geológia végtermékei maradtak és a meteoritok származását az 1700-as évek végéig az arisztotelészi tanokkal magyarázták.


Az Ensisheim meteorit hullásáról készült korabeli kép.

A következő, igen ismert esemény 1492. november 7-én történt az akkoriban még a Habsburgok által uralt Elzászban (ma Franciaország), Ensisheim városa mellett. Egy fényes tűzgömb hullását többen látták és a helyiek összegyűltek, hogy kiemeljék a földbe fúródott 127 kilogramm tömegű kőzetet. A város egyik helyi elöljárója megakadályozta a meteorit elpusztítását és elrendelte, hogy azt azonnal szállítsák a város egyik termébe. A meteoritból származó néhány töredéket a Vatikánba is elküldtek, de az igazi siker az, hogy a gyors beavatkozásnak hála, a tekintélyes méretű kőzet mai napig megtekinthető a város múzeumában. Ez lett az első, hivatalosan leírt meteorit a tudomány történetében, habár a világűri származást még ekkor sem támogatták, hiába látták többen is a hullást.

Az elkövetkező több, mint kétszáz évben több hullást is megfigyeltek, sőt begyűjtöttek mintákat is, azonban az akkori kor tudományos élete számára ezek a minták nem voltak fontosak. 1768-ban a francia Lucé város felett egy fényes tűzgömböt láttak és a lehullott 3,5 kilogrammos kőzetet sikerrel begyűjtötték és bemutatták Bachelay apátnak. Az apát összegyűjtötte a beszámolókat és egy részletes leírást készített, amelyet elküldött a Francia Tudományos Akadémiának. Az akadémia nem maradt tétlen és egy bizottságot hozott létre a kőzet megvizsgálására. A tagok között szerepelt a híres francia tudós, Antoine Lavoisier is. Hamarosan megkezdődött a minták kémiai elemzése, amely során észlelték a kőzet vastartalmát és úgy határoztak, hogy nem lehet más, mint piritben gazdag homokkő, amelybe villám csapott. Utóbbival magyarázták ugyanis a meteoritot borító fekete olvadási kérget. Egy ilyen neves kutatókból álló bizottság véleményével pedig kevesen szálltak szembe. A végeredményt a teljes európai tudományos társadalom elfogadta, tovább erősítve a meteoritok téves földi eredetét. Mégis kimondhatjuk, hogy ez a bizottság végezte el egy meteorit első kémiai vizsgálatát. Ma már természetesen tudjuk, hogy a Lucé meteorit az Ensisheimhez hasonlóan egy alacsony fémtartalmú, L6 petrológiai osztályú kondrit. Már csak néhány évtizedet kell várnunk és a meteoritokkal kapcsolatos nézetek gyökeresen átalakulnak.


Peter Simon Pallas

1767-ben II. Katalin orosz cárnő meghívására Peter Simon Pallas porosz zoológus és botanikus Szentpétervárra utazott, hogy elfoglalja a számára felajánlott professzori pozíciót a tudományos akadémián. Pallas az elkövetkező 7 évben expedíciókat vezetett az ország belső, nehezebben megközelíthető részeibe, ahol mintákat gyűjtött az akadémia számára. Ezek az expedíciók nem merültek ki a botanikában, igen nagy hangsúlyt kapott a geológia, az ásványtan, sőt a különböző tájakon élő emberek kultúrája is. Az expedíció derekán, 1772-ben felhívták figyelmét egy nagyon furcsa fémtömegre, amelyet a szibériai Krasnojarszk közelében találtak. Pallas intézkedett a 680 kilogramm tömegű test Szentpétervárra szállíttatásáról. Az akadémián értesítette kollégáját, Ernst Chladni-t a meteoritról. Chladni megvizsgálta a mintát és olyan ásványokat talált, amelyek tudomása szerint a Földön nem lelhetőek fel.


Ernst Florens Friedrich Chladni

Ernst Florens Friedrich Chladni német származású fizikus és zenész volt. Családja Körmöcbányáról (ma Kremnica) származott, így hozzátartozói ereiben magyar és szlovák vér is csörgedezett. Fő kutatási területe az akusztika volt, a hang terjedését vizsgálta különböző gázokban, illetve fémlemezek rezgését írta le. Emellett méltán nevezhetjük a meteoritika tudományágának egyik alapítójának is. A szentpétervárott látott meteorit felkeltette tudományos érdeklődését és 1794-ben kiadatta egyik fontos művét, amely az „Über den Ursprung der von Pallas gefundenen und anderer ihr ähnlicher Eisenmassen und über einige damit in Verbindung stehende Naturerscheinungen” címet viselte (A Pallas által talált és ahhoz hasonló fémtömegek származása és más hozzájuk kapcsolódó jelenségek). A ma Krasnojarszk meteoritként ismert mintán, majd más vasmeteoritokon végzett vizsgálatai alapján azt állította ebben az írásában, hogy ezek a kőzetek nem földi eredetűek, nem köthetőek bolygónk geológiai aktivitásához és minden bizonnyal a világűrből hullottak alá. A Pallas által begyűjtött minta általa lett elnevezve pallazitnak, így a Krasznojarszk meteorit a kő-vas meteoritok első leírt példánya lett.


A Krasznojarszk pallazit egy szelete az ELTE TTK Természetrajzi Múzeum Ásvány és Kőzettárában (a szerző felvétele).

Mondani sem kell, a tudományos közösség kinevette Chladnit, nevetség tárgyává tették. Azonban ő nézetei mellett kitartott és olyan szenvedéllyel írt a témáról, hogy más kutatók is elgondolkodtak elmélete esetleges lehetőségein.

1796-ban az angliai Yorkshire megye lakosai közül többen egy fényes tűzgömböt láttak elhúzni az égen, majd észlelték annak lehullását Wold Cottage település mellett. Az egyik helyi földbirtokos, Edward Topham összegyűjtötte az eseményről készített beszámolókat és a kőzetet Londonba vitte, ahol kiállításra került a közönség számára. A Királyi Társaság akkori elnöke, Sir Joseph Banks is a látogatók között volt és sikerült mintát szereznie a kőzetből. Eldöntötte, hogy más korábbi meteoritokkal együtt komoly vizsgálatnak veti alá, így megbízta a kémikus Edward Howardot a kutatás elvégzésével. Howard magas nikkel tartalmat talált a minták vascseppeiben, ez a jellegzetesség pedig eddig földi eredetű anyagokban nem volt kimutatható. A vizsgálat végén ő is arra a következtetésre jutott, hogy a Wold Cottage meteorit a világűrből érkezett.


A Wold Cottage meteorit fő tömege a Londoni Természettudományi Múzeumban
(a szerző felvétele)

A tudományos társadalom szkeptikus volt, nem hitt az eredményeknek. A többség mereven ragaszkodott ahhoz az elmélethez, hogy a Föld-Hold rendszer zárt egység, minden addig ismert jelenség ennek a részét képezi, ahhoz hozzáadni vagy elvenni nem lehet. Emiatt sokan abban is kételkedtek, hogy maga a meteorjelenség létező, fizikai esemény.

Ennek feloszlatásában az egyik első nagy lépés az 1803-ban nappal megfigyelt káprázatos L’Aigle meteorjelenség volt. A kiterjedt szórásmezővel és a hatalmas, 3000 darabot eredményező hullással bíró eseményt igen sokan látták. A vizsgálattal a fiatal, 29 éves matematikus, fizikus és csillagász Jean-Baptiste Biot került megbízásra, aki nagy lelkesedéssel látott hozzá a feladathoz. Biot, illetve megbízója, a kémikus Jean-Antoine Chaptal miniszter hasonló véleménnyel bírt a meteoritokkal kapcsolatban, mint Chladni. 1803. július 17-én, a Párizsi Akadémián tartott beszámolóján felhívta a figyelmet ezen kőzetek különlegességére és a L’Aigle hullás jellemzői miatt annak igen valószínű földönkívüli eredetére.


Jean Baptiste Biot

A másik esemény pedig a csillagászati eszközök fejlődéséhez köthető, ugyanis a 19. század kezdetén egyre több aszteroidát fedeztek fel a csillagászok. Ezen égitestekre pedig azt a magyarázatot adták, hogy egy egykori felaprózódott bolygó maradványai lehetnek, sőt eshetőségként az is felmerült, hogy akár a Földdel is ütközhetnek.

Habár a 19. század közepéig talált, illetve begyűjtött meteoritok pontos származási helyét még ekkor nem ismerték, megkezdődött ezen lenyűgöző minták részletes leírása és igény mutatkozott a meteoritok kutatására. A meteoritika tudományága pedig megszületetett.

Szklenár Tamás

Felhasznált irodalom:

The fall of a meteorite at Aegos Potami in 467/6 BC – Theodossiou, E. T., Niarchos, P. G., Manimanis, V. N., & Orchiston, W. – Journal of Astronomical History and Heritage, Vol. 5, No. 2, p. 135-140 (2002).

Cosmic Debris, Meteorites in History – John G. Burke – University of California Press, 1986

Meteorites – Caroline Smith, Sara Russel, Natasha Almeida – Natural History Museum of London, 2018

Atlas of Astronomical Discoveries – Govert Schilling – Springer, 2011

https://en.wikipedia.org/wiki/Ernst_Chladni

https://en.wikipedia.org/wiki/Peter_Simon_Pallas

Könyvajánló: Csillagászati földrajz

Sorozatunk legújabb alanya ezúttal egy egyetemi tankönyv, a Gábris Gyula – Marik Miklós – Szabó József szerkesztette, először 1977-ben megjelent Csillagászati földrajz. Szerzői a hazai földtudományi és a csillagászati szakma jeles képviselői.

A könyv tartalmilag öt nagy fejezetre tagolható: a bevezetést követően az első fejezetben a szférikus csillagászatba nyerhetünk betekintést. E fejezetben szó esik többek között az egyes égi koordinátarendszerekről, az időszámításról, illetve az égbolton való tájékozódásról. A következő részben maga a Föld, mint égitest van fókuszban, annak alakja, mozgásai, illetve pályaelemei változásainak következményei. A harmadik fejezet a Naprendszer égitestjeiről szól, sorra véve az egyes égitesteket a Naptól kezdve a kőzet- és gázbolygókon át egészen az üstökösökig és meteoritokig. A negyedikben már kilépünk Naprendszerünk korlátaiból, és kitekintünk a csillagok és csillagrendszerek világába. Megismerhetjük a csillagok fejlődésének, típusainak főbb ismérveit, valamint az égbolt csillagait magába foglaló csillagvárost, a Tejútrendszert, végül a hozzá hasonló többi, ún. extragalaxist is. A könyv utolsó szakaszában a Naprendszer, illetve a Világegyetem keletkezésére vonatkozó elméleteket ismerhetjük meg.

A könyv nagy erőssége, hogy bár a Föld kozmikus környezetét a távolsággal arányosan csökkenő részletességgel mutatja be, nincs meg benne a Föld és az ég elvi különválasztása. Emiatt pedig kielégítő részletességgel mutatja be Földünk “kozmikus kapcsolatait”.

A könyv teljes tartalma elérhető itt.

Szerző: Kovács Gergő

Szklenár Tamás: A Nakhla meteorit

1911. június 8-án, megközelítőleg reggel 9 órakor az egyiptomi Abu Hommos tartomány El Nakhla El Bahariya falujának lakosai fényes tűzgömbre lettek figyelmesek, amely a beszámolók alapján az égbolton fehér csóvát húzva, több robbanás kíséretében végül lehullott a felszínre. A friss meteorit több darabja mélyen beágyazódott a talajba, a 4,5 kilométer átmérőjű szórásmezőn körülbelül 40 darabot gyűjtöttek össze. Ezek mérete 20 és 1813 gramm közötti volt, az eredeti össztömeg jelenleg is hivatalos adata pedig 10 kilogramm. A töredékekből, darabokból hamar eljutott a különböző múzeumokba, többek között a kairói, párizsi, berlini és a Smithsonian intézményekbe érkeztek minták. A British Múzeum is megszerzett két jelentős méretű töredéket, ezeket Ezbet Abdel Malek közelében találták.

A Nakhla egy darabja a Londoni Természettudományi Múzeumban (a szerző felvétele).

A meteorit vizsgálata során az egyértelműen vulkanikus eredetű bazalt kőzetről megállapították, hogy valószínűsíthető a marsi eredet. Később a Nakhla nevet kapta és névadó típusává vált a nakhlit meteoritoknak. A marsi meteoritoknak jelenleg öt csoportját ismerjük, a három fő típus kapta az ismert SNC elnevezést, utalva a shergottit, nakhlit és chassignit csoportokra. Emellett további két olyan marsi meteoritot ismerünk, amelyek összetételük alapján nem sorolhatóak be a három főcsoportba, ezek az ALH84001 (ortopiroxén) és az NWA7034 (bazalt breccsa) meteoritok.

A Nakhla anyaga augitben gazdag, megszilárdult bazaltláva, amely egy 1.3 milliárd évvel ezelőtt lezajlott marsi vulkanikus folyamatból származik. Az elemzések kimutatták, hogy 620 millió évvel ezelőtt vizes átalakuláson esett át. Ez a jellemzője az, ami igazán különlegessé tette a Nakhlát és a nakhlit csoportot, mivel az anyag elemzése egyértelműen megmutatta, hogy egykor a Mars bolygó felszínén is megtalálható volt a folyékony halmazállapotú víz. A Naprendszer korát ismerve, lényegében a közelmúltban, mintegy 10.75 millió évvel ezelőtt egy aszteroida becsapódása következtében lökődött ki a Mars ezen anyaga a bolygóközi térbe, majd a 20. század elején pályája keresztezte a Földét és meteoritként annak felszínre hullott.

Anyagának kutatásában nagy szerepet játszott a már említett British Múzeum. A hullás után gyorsan, 1913-ban szerezte be a töredékeket, amelyeket kiváló körülmények között tartottak.1998-ban egy nagy méretű, 641 gramm tömegű (BM1913,25 múzeumi jelölésű) darabot küldtek el a Johnson Űrközpontba (JSC). A darabot kettévágták, az egyik felet visszaküldték a múzeumba, a másik félből pedig az elkövetkező években több tucat tudóscsoport kapott mintákat, vékonycsiszolatokat. A különálló kutatások miatt is igen fontos volt, hogy egyazon töredékből származtak a minták, így finomítva később az eredményeket.

A Nakhla szórásmezejéről készült korabeli térkép.

1999-ben jelentették be, hogy a Nakhla anyagában aminosavakat találtak, a kutatások többek között aszparaginsav, glutaminsav, glicin, alanin és gamma-aminovajsav jelenlétét mutatták ki. Habár nem zárható ki teljesen, hogy némelyik aminosavat eredetileg is tartalmazta a marsi kőzet, igen valószínű a földi eredet. A Nakhla egy régóta földművelés alatt álló területen hullott le, amelyet a Nílus áradásai rendszeresen elöntöttek, egészen az 1970-es évekig, az Aswan magasgát felépítéséig. A kutatók talajmintákat vettek és ezek elemzése igen nagy arányú egyezést mutatott a Nakhlában talált aminosavakkal. Mivel a lehullott kőzeteket pár órán, illetve napon beül begyűjtötték, világossá vált, hogy a földi környezet mennyire gyorsan képes alakítani a meteoritok, főleg a marsról származó minták összetételét. Ez a kutatás hívta fel a figyelmet arra, hogy az aminosav szennyezés milyen komoly problémát jelent azon küldetések számára, amelyek más égitestekről kívánnak mintákat visszajuttatni a Földre.

A Nakhla és a nakhlit típusba tartozó további meteoritok a legkevésbé sokkolt marsi minták. A névadó meteorit különösen érdekes a benne foglalt víztartalom miatt. Egy 2012-ben publikált kutatásnak éppen ez volt a célja, hogy pontosan megmérje és feltérképezze a Nakhlában található víz jellemzőit. Mint ismeretes, a Mars nem rendelkezik a földihez hasonló lemeztektonikai tulajdonságokkal, így a vulkanikus tevékenységek során felszínre kerülő magma később nem került vissza a mélybe. A magmás anyagok vizsgálata emiatt lehetővé tette, hogy éppen ez a meteorit alapján határozzák meg a marsi köpeny, illetve magma víztartalmát. A lemeztektonikai körforgás hiányában a magmára nem gyakoroltak hatást a felszíni folyamatok, így feltételezhető volt, hogy a később megszilárdult láva az eredeti, ősi köpeny állapotát tükrözi.

A kutatás során ion-mikroszondás vizsgálatokkal ellenőrizték a Nakhla anyagában a deutérium-hidrogén arányát. Mivel a Nakhlát a hullás után hamar begyűjtötték, a földi mállás nem, vagy csak igen kis mértékben érintette, így kiváló alanya lett az ősi marsi állapotok meghatározásában. Annak ellenére, hogy egészen bizonyosak voltak abban, hogy földi víz nem érintette a mintákat, az eredmények azt mutatták, hogy ez a marsi bazalt lényegében ugyanolyan deutérium-hidrogén aránnyal rendelkezik, mint a Föld köpenye. Az eredmény alapján valószínűsíthető, hogy bolygónk és a Mars vízkészlete ugyanazon forrásból származik. Más égitestek, mint a 103P/Hartley 2 üstökös, illetve a szenes kondrit meteoritok anyagának deutérium-hidrogén aránya arra enged következtetni, hogy ezek voltak a két bolygón lévő víz forrásai. A kutatás eredményei alátámasztják a dinamikus Naprendszer modelleket, többek között azt is, hogy a Jupiter pályaváltozásai járultak hozzá a vizet tartalmazó égitestek belső bolygók felé sodródásához.

A Nakhla egy töredéke, Kormos Balázs meteoritgyűjtő gyűjteményéből.

Egy másik igen különleges tulajdonsága ennek a marsi eredetű meteoritnak a szerves anyagok jelenléte. A 2000. február 8-án publikált kutatás során hidroklór savban feloldott minták szerves anyag tartalmának mintegy 75 százaléka bizonyosan a Marsról származik és igen nagy hasonlóságot mutat a CM2 típusba tartozó meteoritok ilyen tulajdonságaival. Emiatt valószínűsíthető az egykori meteorit és üstökös becsapódások által a bolygó felszíni rétegeivel való anyagkeveredés.

A nakhlitok a jelenleg ismert 232 marsi meteorit egy kisebb csoportját alkotják, amely a cikk írásakor 21 tagot számlál. A Nakhla a gyűjtők számára nehezen beszerezhető, igen ritkán bukkan fel nemzetközi körökben. Cikkünkhöz Kormos Balázs hazai meteoritgyűjtő példányát csatoltuk.

Szklenár Tamás

Felhasznált irodalom:

Magmatic water in the martian meteorite Nakhla – L.J. Hallis, G.J. Taylor, K. Nagashima, G.R. Huss  – Earth and Planetary Science Letters, 2012. 09. 27.

Water content in the Martian mantle: A Nakhla perspective – Franz A. Weis, Jeremy J. Bellucci, Henrik Skogby, Roland Stalder, Alexander A. Nemchin, Martin J. Whitehouse – ScienceDirect, 2017. 05. 27.

Isotopic evidence for extraterrestrial organic material in the Martian meteorite, Nakhla

A. J. T. Jull,* J. W. Becl, and G. S. Burr – NSF Arizona Accelerator Mass Spectrometer Laboratory, University of Arizona, Tucson, AZ 85721, USA – 2000. 05. 16.

Amino acids in the Martian meteorite Nakhla – Daniel P. Glavin, Jeffrey L. Bada, Karen L. F. Brinton, Gene D. McDonald –  Proc. Natl. Acad. Sci. USA,Vol. 96, pp. 8835–8838, 1999. augusztus

The Nakhla meteorite – Smithsonian Insider

Nakhla meteorite – https://en.wikipedia.org/wiki/Nakhla_meteorite

THE 100th ANNIVERSARY OF THE FALL OF NAKHLA: THE SUBDIVISION OF BM1913,25