Felszínformák elnevezései bolygókon és holdakon

Sinus Iridum, Mare Imbrium, Hellas Planitia, Olympus Mons, Valles Marineris… megannyi idegen név, idegen égitesteken, de mit takarnak az egyes felszínalaktani formák elnevezései? Mi a Sinus? Mi a Valles? E cikkben felsoroljuk Naprendszerünk szilárd felszínű égitestjeinek legfőbb felszínformáit. Az alábbi felsorolás eredetijét a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) egyik kiadványa (Transactions No. XVI-XVIIB) jelentette meg, melyet aztán a Föld és Ég c. folyóirat 1981 decemberi száma, később Hédervári Péter: Ismeretlen (?) Naprendszerünk c. 1986-os műve is átvett. E gyűjteményt továbbá kiegészítettük azon főbb felszínforma-típusokkal is, melyek a forrásban még nem szerepelnek, emellett aktualizáltuk is a felsorolást.

Az adott képződménytípust először egyes (majd többes) számú nevén olvashatjuk, mely után a magyar elnevezést (egyes esetekben az adott felszínformák nem rendelkeznek állandó magyar névvel, ezeket kérdőjellel láttuk el) és egy rövid felszínalaktani leírást is találunk.

Arcus (Arcus) – ív
– ívelt alakzat a Titanon

Astrum (Astra) – asztrum
– sugaras mintázatú terület a Vénuszon

Catena (Catenae) – kráterlánc
– kisebb, általában közel azonos méretű kráterek láncolatszerű sora

Az Enki Catena a Ganymedes felszínén
Fotó: NASA/JPL/Galileo. Forrás: Wikipedia

Cavus (Cavi) – üreg
– általában csoportosan előforduló, szabálytalan alakú, meredek falú mélyedések (katlanok)

Chaos (Chaosi) – káosz
– szabálytalan domborzatú, erősen lepusztult kiemelkedések zónája

Chasma (Chasmata) – kanyon
– hosszan kiterjedő, meredek falú, mély völgy

Collis (Colles) – domb
– kisméretű hegy vagy domb

Corona (Coronae) – korona
– kör vagy ellipszis formájú alakzat a Vénuszon, mely részben vagy teljesen koncentrikus formákból áll: általában egy perem és egy ezt körülvevő, árokszerű mélyedésből áll

Crater (Crateris) – kráter
– kifejezetten kör alakú, vulkáni vagy becsapódási eredetű mélyedés

A Herschel-kráter a Szaturnusz Mimas nevű holdján
Fotó: NASA/Cassini. Forrás: Wikipedia

Dorsum (Dorsi) – gerinc
– hosszan elnyúló, szabálytalan alakú, egyenes vagy görbült vonalú kiemelkedés

Facula (Faculae) – fáklya?
– világos folt

Farrum (Farra) – farrum?
– palacsintaszerű vulkanikus képződmények a Vénuszon

A Carmenta Farra palacsinta-szerű formái a Vénuszon
Fotó: NASA/JPL/Magellan. Forrás: Wikipedia

Flexus (Flexus) – hát
– nagyon alacsony, enyhén ívelt, hullámos mintázatú gerinc (a latin szó hajlatot jelent)

Fluctus (Fluctus) – lávafolyás?
– több száz kilométer hosszú lávafolyások, melyeknél a láva a forrástól tartósan egy irányba folyt

Flumen (Flumina) – csatorna?
– csatorna a Titan-on, mely folyadékot szállíthat

Fossa (Fossae) – árok
– hosszú, keskeny, sekély mélyedés(ek), lehetnek egyenesek vagy görbültek

Insula (Insulae) – sziget
– sziget vagy szigetcsoport, melyet folyékony anyagú terület (tenger vagy tó) vesz körül részben vagy teljesen

Labes (Labes) – csuszamlás?
– nyelv-formájú (föld)csuszamlás

Labyrinthus (Labyrinthi) – labirintus
– egymást keresztező, keskeny mélyedések, völgyek rendszere (pl. kereszttöréses rendszer)

A Labyrinthus Noctis, a Mars legnagyobb labirintusa
Fotó: NASA/Viking 1. Forrás: Wikipedia

Lacuna (Lacunae) – tómeder?
– szabálytalan formájú mélyedések a Titanon, melyek megjelenésüket tekintve kiszáradt tómedrek lehetnek

Lacus (Lacus) –
– kisebb méretű, szabálytalan körvonalú, sötét felszínű sík terület a Holdon, Merkúron, Marson (valamint pl. a Titanon – a szerk.)

Lenticula (Lenticulae) – lencse?
– kis méretű, sötét foltok az Europa felszínén

Linea (Lineae) – vonal
– sötét vagy fényes, keskeny, hosszan elnyúló képződmény, amely mind egyenes, mind görbült vonalú lehet

Macula (Maculae) – folt
– sötét, esetleg szabálytalan alakú képződmény

A Mordor Macula, a Charon sötét foltjának nem hivatalos elnevezése
Fotó: NASA/New Horizons. Forrás: Wikipedia

Mare (Maria) – tenger
– kerekded körvonalú, nagy kiterjedésű, sötét felszínű, sík terület (megjegyzés: néha azonban elnyúlt alakú, pl. a Mare Frigoris – H.P.)

Mensa (Mensae) – táblahegy
– lapos, sík tetejű és meredek, éles peremmel, körülhatárolt kiemelkedés (a latin szó “asztal”-t jelent)

Mons (Montis) – hegy
– a környezetéből határozott talapzattal kiemelkedő, viszonylag kis területű, minden oldalán lejtővel határolt, zárt térszíni kiemelkedés. Hegység: viszonylag nagyt területű, zárt, de völgyekkel és medencékkel jól tagolt, környezete fölé magasodó földrajzi egység. (Megjegyzés: az eredeti szövegben a meghatározások hiányoztak: az itt közölteket a Természettudományi Lexikon-ból vettük át – H.P.)

A marsi Olympus Mons, Naprendszerünk legmagasabb vulkánja
Fotó: NASA/Viking. Forrás: Wikipedia

Oceanus (Oceani) – óceán
– a Hold óriási kiterjedésű, sötét felszínű sík területe (csak az Oceanus Procellarum, azaz a Viharok Óceánja viseli ezt az elnevezést)

Palus (Paludius) – mocsár
– a Hold kisebb kiterjedésű, szabálytalan körvonalú, sötét mare- és fényesebb “szárazföldi” anyagot egyaránt tartalmazó területe(i)

Patera (Paterae) – sekély kráter
– szabálytalan vagy összetett szerkezetű, hullámos falú-peremű, sekély kráter (a latin szó eredetileg áldozati lapos “csészé”-t jelent)

Planitia (Planitiae) – alföld, medence
– sima felszínű, alacsonyan fekvő terület (medence, mélyföld)

Planum (Plani) – fennsík
– magasan fekvő, sima felületű terület, plató

Plume (Plumes) – jégvulkán?
– a vulkánok azon típusa a főként jégből álló törpebolygókon és holdakon, melyek olvadt kőzet helyett vizet, ammóniát vagy metánt lövellnek ki

Promontorium (Promontorii) – előhegység, hegyfok
– világosabb anyagú kiemelkedés a Holdon, amelyet sötétebb anyagú mare-területek vesznek körül (“félsziget“)

Regio (Regiones) – terület
– olyan nagyméretű vidék, amelyet fényvisszaverő képességének vagy színének elütő volta egyértelműen elhatárol a környezetétől

Reticulum (Reticula) – háló?
– háló(zat)szerű mintázatok a Vénuszon

Rima (Rimae) – hasadék
– keskeny, hosszú bemélyedés, repedés vagy lávacsatorna

Rupes (Rupis) – szakadék
– egyenes vonalú, meredek falú, lépcsőszerű leszakadás

A 20 kilométer magas Verona Rupes, a Naprendszer legnagyobb
ismert sziklafala az Uránusz Miranda nevű holdján
Fotó. NASA/JPL/Voyager 2. Forrás: Wikipedia

Saxum (Saxa) – szikla
– nagyobb méretű, határozottan elkülönülő sziklák az aszteroidákon

A (101955) Bennu aszteroida, felszínén több, jól elkülönülő sziklával (saxummal)
Fotó: NASA/OSIRIS-REx. Forrás: Wikipedia

Scopulus (Scopuli) – partfal
– olyan meredek falú leszakadás, amelynek peremvonala nagyon kanyargós vagy félszigetszerű

Serpens (Serpentes) – hullám
– elnyúlt, hosszában hol bemélyedő, hol kidomborodó, szinuszgörbe-szerűen hullámzó képződmény

Sinus (Sinus) – öböl
– a Hold mare-területeihez kapcsolódó, kisebb, sötét felszínű terület, amely beékelődik a mare-t határoló fényesebb, “szárazföldi” vidékbe (Megjegyzés: az öblök olyan kráterek, amelyeknek a medence felőli sáncfala hiányzik, valószínűleg azért, mert a medencéket elöntő bazaltos láva beolvasztotta és megsemmisítette azt – H.P.)

A Sinus Iridum a Hold felszínén. Kétoldalt egy-egy, félszigetként
beékelődő Promontorium, valamint a Mare Imbrium
Fotó: NASA/LRO. Forrás: Wikipedia

Solitudo (Solitudinis) – solitudo
– a Merkúr klasszikus, sötét árnyalatú (kis albedójú) képződményei, a szó eredeti jelentése: “hiány“, “magány” (ezt az elnevezést már nem használjuk – a szerk.)

Sulcus (Sulci) – barázda
– hosszan elnyúló, csaknem párhuzamos barázdák, kiemelkedések és mélyedések rendszere

Terra (Terrae) – föld, szárazföld
– hullámzó vagy durva felszínű, magasan elhelyezkedő, igen nagy kiterjedésű terület, hegyvidék (földi értelemben: szárazföld, kontinens)

Tessera (Tesserae) – mozaik
– csempeszerű, poligonális mintázatú felszín a Vénuszon

Tholus (Tholi) – domb
– különálló, kúp alakú domb vagy kisebb hegy (a latin eredeti kupolát jelent)

Unda (Undae) – dűne
– általában elnyúlt formájú domb, melynek anyaga elsősorban homok, ritkábban kavics vagy jég

Vallis (Valles) – völgy
– kanyargó, hosszan elnyúló mélyedés, esetleg elágazásokkal

A Valles Marineris, a Mars és a Naprendszer legnagyobb kanyonrendszere
Fotó: NASA/JPL/Viking 1. Forrás: Wikipedia

Vastitas (Vastitatis) – síkság
– a bolygó igen nagy részére kiterjedő lapos, sík vidék



Források:

Hédervári Péter: Ismeretlen (?) Naprendszerünk, 1986

Hargitai Henrik, Kozma Judit, Kereszturi Ákos, Bérczi Szaniszló, Dutkó András, Illés Erzsébet, Karátson Dávid, Sik András: Javaslat a planetológiai nevezéktan magyar rendszerére

Gazetteer of Planetary Nomenclature

Encyclopaedia of Planetary Landforms, 2014

Naprendszerünk más léptékben

Szerző: Szklenár Tamás

Mindennapi életünkben könnyedén fel tudunk dolgozni olyan távolságokat, amelyek számunkra megszokott léptéket képviselnek, így nem esik nehezünkre tervezni olyan távolságokkal, amelyek lakóhelyünkön belül vagy hazai városok között jellemzőek. Külföldi utazások, hosszabb utak alkalmával tudatosul igazán bennünk bolygónk valós mérete. A Föld önmagában hatalmas és a modern közlekedési eszközök nélkül, gyalogosan bejárni élethosszig tartó küldetés lenne. Viszont amint kilépünk a bolygóközi, sőt csillagközi térbe, a mindennapi távolságok eltörpülnek a Világegyetem méretei mellett.

Ahhoz, hogy ezeket a léptékeket megfelelően ábrázolhassuk, arányosan átméretezett modellekre van szükségünk. Így nem csak az égitestek egymáshoz viszonyított méretét, hanem azok távolságát is érzékeltetni tudjuk. Ebben a cikkben olyan méretskálát alkalmazunk, amelyet könnyedén elkészíthet mindenki, felhasználható bárki számára, aki érdeklődik a téma iránt, de az oktatásban, szakkörök számára is hasznos lehet. Számításaink az égitestek jelenleg ismert átlagos sugarán és Naptól vett távolságán alapulnak.

Kezdjük egy egyszerűbb esettel és próbáljuk meg modellezni a Föld és Hold rendszerét. Földünk átlagsugara – kerekítve – 6373 km, így átmérője 12 746 km, a Hold esetében utóbbi 3475 km (3,7-szeres méretkülönbség). A két égitest átlagos távolsága 384 399 km. Ez még egy viszonylag könnyebben elképzelhető távolság annak, aki sokat vezet élete során. Olyan modellt kell készítenünk, amely befér egy nagyobb szobába, esetleg osztályterembe. Legyen a két égitestünk arányosan megváltoztatott távolsága 5 méter! Ebben az esetben Földünk modellje 16,6 cm átmérőjű, míg a Hold átmérője 4.5 cm. Előbbi számára használhatunk egy 2-es méretű futball- vagy kézilabdát, utóbbi részére egy pingponglabda is megfelelő.

Érdekességképpen vegyük hozzá Napunkat is ehhez a modellhez! Központi csillagunk átmérője ebben az esetben egy nagyobbacska busz hossza, kerekítve 18 m, amelyet a már elkészített Föld-Hold modelltől 2 km-re kellene elhelyeznünk.

Ebből rögtön látszik, hogy amint kilépünk a Föld-Hold rendszerből, a méretek modellezése igen problémássá válik. Kis számolással és egy nagyobb léptékű kicsinyítéssel azonban megoldható a dolog. A Nap átmérője kerekítve 110-szerese bolygónkénak. Ez lesz a kiindulópontunk. A modellünket pedig helyezzük el egy focipályán, amelyből bárki könnyűszerrel talál egyet az országban. A futballpályák hivatalos mérete igen tág skálán mozog, a csatolt képen látható pálya hossza 109 méter (a cikk írója szülővárosának, a szarvasi sportpályának méretét használta).

A Naprendszer „focipálya modell”

Új modellünkben a Nap átmérője 110 mm, míg Földünké 1 mm. A valóságban a két égitest távolsága 150 millió km, amelyet 1 Csillagászati Egységnek is nevezünk. Helyezzük napmodellünket, a 11 cm átmérőjű gömböt (labdát) a gólvonalra, ettől kezdve ő lesz a kapusunk! Ettől 11,86 m-re lesz Földünk, így szinte kijelöli a büntető pontját is. A további távolságokat és méreteket táblázatos formában láthatják olvasóink.

Naprendszerünk négy kőzetbolygója, a Merkúr, Vénusz, Föld és a Mars helyezkedik el legközelebb központi csillagunkhoz. Modellünkben a Mars már éppen nem fér a tizenhatoson belülre.

A Mars és a Jupiter között elhelyezkedő aszteroidaöv még bőven ebben a térfélben található.

A Jupiter, Naprendszerünk legnagyobb bolygója már a másik térfélre kerül, a Szaturnusz pedig már éppen lecsúszik a pályáról.

Amennyiben szeretnék az Uránuszt és a Neptunuszt is ábrázolni, úgy még több egymás mögé festett pályára van szükségünk. Az Uránusz 228 m-re lenne a kapustól (Nap), míg a Neptunusz távolsága ebben a méretskálában 357 m-nek adódna. A hányattatott sorsú Plútó közel fél km-re kerülne kapusunktól.

Nem teljesen tisztázott, hogy Naprendszerünk határa hol húzódik, nem tudjuk pontosan, hogy mikor lépünk át a csillagközi térbe. A Naprendszer jelenleg elfogadott sugara körülbelül 100 000 Csillagászati Egység, ez mintegy 1,5 fényév. Focipálya modellünkben ez a határ 1186 km-re lenne, egészen Amszterdam városáig kellene utaznunk.

Miután már képzeletben kiléptünk a csillagközi térbe, látogassuk meg legközelebbi csillagszomszédunkat! A Naphoz legközelebb elhelyezkedő csillag a Proxima Centauri, amelynek távolsága 4,2 fényév. Jelenlegi technológiai eszközeinkkel ez emberi időskálán elérhetetlen távolság, de kis modellünkben elég, ha Izlandig utazunk, Reykjavík városáig.

Égitest Modell mérete Modell távolsága
Nap 110 mm
Merkúr 0,4 mm 3,65 m
Vénusz 0,95 mm 8,6 m
Föld 1 mm 11,86 m
Mars 0,5 mm 18 m
Jupiter 11,2 mm 61,7 m
Szaturnusz 9,5 mm 113,6 m
Uránusz 4 mm 228 m
Neptunusz 3,9 mm 357 m
Plútó 0,19 mm 474 m
Naprendszer határa 1186 km
Proxima Centauri 17 mm 3183 km

Valószínűleg már kellőképpen zsong fejünk a sok-sok számadattól és Naprendszerünk, illetve az Univerzum méreteitől, azonban egy utolsó adattal még szolgálnunk kell. Naprendszerünk a Tejútrendszer nevű galaxis, egy hatalmas és lenyűgöző csillagváros részét képezi, amelyben jelenleg körülbelül 200-400 milliárd csillag található. Galaxisunk modellbeli átmérője éppen akkora lenne, mint Földünk és a Nap valós távolsága, 1 Csillagászati Egység, vagyis 150 millió kilométer. Ebben a hatalmas méretskálában pedig ott a mi focipálya modellünk, amely talán egy kicsit segíthet a körülöttünk lévő világ méreteinek megértésében.

Vulcan, a sosemvolt bolygó

Szerző: Kovács Gergő

1840-et írunk. A francia matematikus, Urbain Jean Joseph Le Verrier a Merkúr pályáját tanulmányozta. Munkáiban a planéta mozgását a newtoni fizika eszközeivel akarta előrejelezni, azonban a bolygó előre kiszámított pályája és az égitest tényleges mozgása között – a legpontosabb számítások ellenére – folyamatosan maradtak különbségek. Ezt az eltérést a matematikus egy eddig felfedezetlen, a Nap és a Merkúr közt keringő bolygónak tulajdonította. Az égitestet Vulcannak/Vulcanusnak nevezte el, a tűzhányók, kovácsolás és sivatagok római istene után.

Urbain Jean Joseph Le Verrier (1811-1877)

Le Verrier tézisét az is alátámasztotta, hogy a pályaháborgásokat figyelembe véve már sikerült felfedeznie egy bolygót, a Neptunuszt, 1846-ban. Az égitestre az Uránusz pályájában keletkező zavarok vizsgálata során bukkant rá, a Neptunusz pedig ott volt, az égbolt azon szegletében, ahol azt Le Verrier előre kiszámította. A sors iróniája, hogy az angol John Couch Adams számításai is helyesek voltak a Neptunusz térbeli helyzetét illetően, azonban Sir George Airy, angol királyi csillagász és a Cambridge-i obszervatórium vezetője, James Challis “mulasztásai” által a Neptunusz felfedezése Le Verrier és a berlini csillagda igazgatója, Johann Gottfried Galle érdeme lett.

Le Verrier riadóztatta a csillagász “társadalmat”, melynek köszönhetően a Vulcan a nemzetközi bolygóvadászat fő célpontja lett. Egyesek, például Edmond Modeste Lescarbault, saját készítésű teleszkópjával látni vélte a bolygót, mint a Nap korongja előtt gyorsan elhaladó apró pontot. A szkeptikus hangok és a bizonytalan megfigyelések ellenére Le Verrier elmélete masszívan tartotta magát, még az 1877-ben bekövetkező halála után is. Sőt, egy 1878-ban bekövetkezett napfogyatkozás kiváló alkalmat kínált (volna) a Vulcan megfigyelésére. Neves csillagászok vélték látni a bolygót, a nagy hírverés után, miszerint felfedezték a bolygót, kiderült, hogy csillagok voltak csupán…

A Vulcan-t még mindig nem látta senki, továbbá a Merkúr különös, gravitációs módon zavart (ún. perturbált) mozgásának oka továbbra is ismeretlen maradt. Ennek ellenére rengeteg tudós, köztük hazai csillagászok is, felfokozott érdeklődést tanúsítottak a bolygó iránt:


Kassai Raisz Miksa: A vulkán bolygó

Több év óta a naprendszerhez tartozó bolygók abszolút mozgása mathematikai törvényeinek kiszámításával foglalkozván, számításaimnak egyik eredménye azon következtetésre vezetett, hogy a Nap és Merkur közt még egy bolygónak – a több csillagásztól is feltételezett – Vulkán bolygónak kell léteznie. Erre nézve számításom eredménye a következő:

A VULKÁN bolygó átmérője (tengelye) = 724.9752 km.; útja pályájában egy nap alatt 5,502,355 km.; egy óra alatt 229,264 km.; tropikus mozgása egy nap alatt 98,059.16 km.; a Naptól való távolsága 11,436,932 km. Évi periodikus mozgását 13.21651 nap alatt végzi.

Természettudományi Közlöny XCIII. kötet, 202-ik füzet

1886 június


A Vulcan keresése még több évtizedig folytatódott, de tényleges felfedezés soha nem született, hisz’ soha nem is létezett ez a planéta. Majd 1915-ben bombaként robbant a tudományos világba Einstein relativitáselmélete, mely tökéletesen megmagyarázott mindent, így a Vulcan nemlétét is: az einsteini fizika szerint a Nap óriási tömege miatt képes “meggörbíteni a teret és időt”, a Merkúr pedig olyan közel kering központi csillagunkhoz, hogy már ebben az eltorzult téridőben kering. Az einsteini fizika így magyarázatot adott a Merkúr különös mozgására, többek között a bolygó perihéliumvándorlására is. Ezt a jelenséget, vagyis az égitest napközelpontjának folyamatos mozgását a klasszikus, newtoni fizika csupán egy másik égitest zavaró hatásával tudta megmagyarázni.

A Merkúr perihéliumvándorlása

Ahogy Isaac Asimov mondta, a Vulcan örökre le lett radírozva az égboltról. A csillagászok nyilvántartásaiból ki-, a térképekről lekerült. A korábban történt bolygóészlelések pedig minden bizonnyal napfoltok vagy csillagok voltak. A Vulcan története pedig arra tanította az embert, hogy a természet törvényei bonyolultabbak, mint hinné.

Források: [1] [2] [3] [4]

“Bolygómorzsák”

Szerző: Kovács Gergő

E címmel illetem azon rövid, egy-két mondatos, grafikailag egységes köntösbe öltöztetett planetológiai érdekességeket, melyek tavaly év vége óta közösségi oldalunk bejegyzéseinek gerincét adják.

Egy hirtelen támadt ötletből születtek ezek a “morzsák“, melyek már e sorozat indulásakor osztatlan sikert arattak: számos pozitív visszajelzést kaptunk, Olvasóink szerint megjelenésük igényes, nyelvezetük könnyen megérthető.

Ezen “planetológiai egypercesek” célja a minél egyszerűbb és letisztultabb módon történő ismeretterjesztés, módszerük pedig a rövid, de érdekes információk közlése Naprendszerünk égitestjeiről.

Bízunk benne, hogy sok évadosra és sok epizódosra tervezett sorozatunk képes lesz egy stabil támpontot adni a planetológia iránt érdeklődőknek, a száraz számadatokon túl.