A meteoritika tudományának megszületése

Szerző: Szklenár Tamás

Derült éjszakákon kis szerencsével megpillanthatunk néhány meteort, népi nevén hullócsillagot. Széles körben ismert, hogy a jelenség az űrből érkező parányi kőzetdarabokhoz, meteoroidokhoz köthető, amelyek a Föld légkörébe lépve látványos fényjelenséget generálnak. Amennyiben egy ilyen test keresztezi bolygónk pályáját, igen nagy sebességgel érkezik a légkör felső rétegeibe és a felszín felé haladva egyre erősebben fékeződik a sűrűsödő rétegekben. Eközben folyamatosan ütközik a légkör részecskéivel, amitől felhevül és ionizálja a körülötte lévő légtömeget. Mi a felszínről ezt az ioncsatornát látjuk, a kicsiny test légkörben megtett útvonalaként. Ritka esemény, amikor az eredeti meteoroid anyagának egy része átvészeli ezt a zuhanást és egy vagy több darabban végül eléri a felszínt. Ezek a meteoritok, amelyek szerencsés esetben megtalálhatóak, begyűjthetőek és így kutatható mintával szolgálnak a meteoritikai szakemberek számára.

A jelenség természetesen ismert volt az elmúlt évszázadokban, évezredekben is, azonban nem kötötték világűrből érkező kőzetekhez. A nagy meteorrajok kitöréseit félelem és babona övezte, az ókori gondolkodók pedig a Földön történő geológiai folyamatokkal magyarázták. Az egyik első, többek által leírt esemény a Gallipoli-félszigeten lévő Aegos Potami közelében történt, időszámításunk előtt 467-466 környékén. Egy igen nagy méretű meteorit hullott le, amelynek hullását, illetve magát a tömeget is többen látták. Amennyiben hinni lehet a korabeli leírásoknak, a teljes tömeg elérhette a több tonnát is, azonban a hullásból napjainkra nem maradt vizsgálható minta. Talán a környék aktív geológiája miatt eltemetődött, esetleg az elmúlt 2 és félezer évben áldozatává vált a földi mállásnak. A történetben mégis a legérdekesebb rész Anaxagoras elmélete, miszerint ezek a kövek a világűrből származnak. A korát megelőző tudóst ez és más meglátásai (pl.: a Nap nem Helios isten, hanem egy forró kő, a Holdon kráterek és völgyek vannak, stb.) miatt üldözték, sőt majdnem életével fizetett nézeteiért. Ahogy a csillagászatban is ismeretes, itt is a társadalmilag magasabb pozícióban lévő tudósok véleménye számított, így a meteoritok továbbra is a földi geológia végtermékei maradtak és a meteoritok származását az 1700-as évek végéig az arisztotelészi tanokkal magyarázták.


Az Ensisheim meteorit hullásáról készült korabeli kép.

A következő, igen ismert esemény 1492. november 7-én történt az akkoriban még a Habsburgok által uralt Elzászban (ma Franciaország), Ensisheim városa mellett. Egy fényes tűzgömb hullását többen látták és a helyiek összegyűltek, hogy kiemeljék a földbe fúródott 127 kilogramm tömegű kőzetet. A város egyik helyi elöljárója megakadályozta a meteorit elpusztítását és elrendelte, hogy azt azonnal szállítsák a város egyik termébe. A meteoritból származó néhány töredéket a Vatikánba is elküldtek, de az igazi siker az, hogy a gyors beavatkozásnak hála, a tekintélyes méretű kőzet mai napig megtekinthető a város múzeumában. Ez lett az első, hivatalosan leírt meteorit a tudomány történetében, habár a világűri származást még ekkor sem támogatták, hiába látták többen is a hullást.

Az elkövetkező több, mint kétszáz évben több hullást is megfigyeltek, sőt begyűjtöttek mintákat is, azonban az akkori kor tudományos élete számára ezek a minták nem voltak fontosak. 1768-ban a francia Lucé város felett egy fényes tűzgömböt láttak és a lehullott 3,5 kilogrammos kőzetet sikerrel begyűjtötték és bemutatták Bachelay apátnak. Az apát összegyűjtötte a beszámolókat és egy részletes leírást készített, amelyet elküldött a Francia Tudományos Akadémiának. Az akadémia nem maradt tétlen és egy bizottságot hozott létre a kőzet megvizsgálására. A tagok között szerepelt a híres francia tudós, Antoine Lavoisier is. Hamarosan megkezdődött a minták kémiai elemzése, amely során észlelték a kőzet vastartalmát és úgy határoztak, hogy nem lehet más, mint piritben gazdag homokkő, amelybe villám csapott. Utóbbival magyarázták ugyanis a meteoritot borító fekete olvadási kérget. Egy ilyen neves kutatókból álló bizottság véleményével pedig kevesen szálltak szembe. A végeredményt a teljes európai tudományos társadalom elfogadta, tovább erősítve a meteoritok téves földi eredetét. Mégis kimondhatjuk, hogy ez a bizottság végezte el egy meteorit első kémiai vizsgálatát. Ma már természetesen tudjuk, hogy a Lucé meteorit az Ensisheimhez hasonlóan egy alacsony fémtartalmú, L6 petrológiai osztályú kondrit. Már csak néhány évtizedet kell várnunk és a meteoritokkal kapcsolatos nézetek gyökeresen átalakulnak.


Peter Simon Pallas

1767-ben II. Katalin orosz cárnő meghívására Peter Simon Pallas porosz zoológus és botanikus Szentpétervárra utazott, hogy elfoglalja a számára felajánlott professzori pozíciót a tudományos akadémián. Pallas az elkövetkező 7 évben expedíciókat vezetett az ország belső, nehezebben megközelíthető részeibe, ahol mintákat gyűjtött az akadémia számára. Ezek az expedíciók nem merültek ki a botanikában, igen nagy hangsúlyt kapott a geológia, az ásványtan, sőt a különböző tájakon élő emberek kultúrája is. Az expedíció derekán, 1772-ben felhívták figyelmét egy nagyon furcsa fémtömegre, amelyet a szibériai Krasnojarszk közelében találtak. Pallas intézkedett a 680 kilogramm tömegű test Szentpétervárra szállíttatásáról. Az akadémián értesítette kollégáját, Ernst Chladni-t a meteoritról. Chladni megvizsgálta a mintát és olyan ásványokat talált, amelyek tudomása szerint a Földön nem lelhetőek fel.


Ernst Florens Friedrich Chladni

Ernst Florens Friedrich Chladni német származású fizikus és zenész volt. Családja Körmöcbányáról (ma Kremnica) származott, így hozzátartozói ereiben magyar és szlovák vér is csörgedezett. Fő kutatási területe az akusztika volt, a hang terjedését vizsgálta különböző gázokban, illetve fémlemezek rezgését írta le. Emellett méltán nevezhetjük a meteoritika tudományágának egyik alapítójának is. A szentpétervárott látott meteorit felkeltette tudományos érdeklődését és 1794-ben kiadatta egyik fontos művét, amely az „Über den Ursprung der von Pallas gefundenen und anderer ihr ähnlicher Eisenmassen und über einige damit in Verbindung stehende Naturerscheinungen” címet viselte (A Pallas által talált és ahhoz hasonló fémtömegek származása és más hozzájuk kapcsolódó jelenségek). A ma Krasnojarszk meteoritként ismert mintán, majd más vasmeteoritokon végzett vizsgálatai alapján azt állította ebben az írásában, hogy ezek a kőzetek nem földi eredetűek, nem köthetőek bolygónk geológiai aktivitásához és minden bizonnyal a világűrből hullottak alá. A Pallas által begyűjtött minta általa lett elnevezve pallazitnak, így a Krasznojarszk meteorit a kő-vas meteoritok első leírt példánya lett.


A Krasznojarszk pallazit egy szelete az ELTE TTK Természetrajzi Múzeum Ásvány és Kőzettárában (a szerző felvétele).

Mondani sem kell, a tudományos közösség kinevette Chladnit, nevetség tárgyává tették. Azonban ő nézetei mellett kitartott és olyan szenvedéllyel írt a témáról, hogy más kutatók is elgondolkodtak elmélete esetleges lehetőségein.

1796-ban az angliai Yorkshire megye lakosai közül többen egy fényes tűzgömböt láttak elhúzni az égen, majd észlelték annak lehullását Wold Cottage település mellett. Az egyik helyi földbirtokos, Edward Topham összegyűjtötte az eseményről készített beszámolókat és a kőzetet Londonba vitte, ahol kiállításra került a közönség számára. A Királyi Társaság akkori elnöke, Sir Joseph Banks is a látogatók között volt és sikerült mintát szereznie a kőzetből. Eldöntötte, hogy más korábbi meteoritokkal együtt komoly vizsgálatnak veti alá, így megbízta a kémikus Edward Howardot a kutatás elvégzésével. Howard magas nikkel tartalmat talált a minták vascseppeiben, ez a jellegzetesség pedig eddig földi eredetű anyagokban nem volt kimutatható. A vizsgálat végén ő is arra a következtetésre jutott, hogy a Wold Cottage meteorit a világűrből érkezett.


A Wold Cottage meteorit fő tömege a Londoni Természettudományi Múzeumban
(a szerző felvétele)

A tudományos társadalom szkeptikus volt, nem hitt az eredményeknek. A többség mereven ragaszkodott ahhoz az elmélethez, hogy a Föld-Hold rendszer zárt egység, minden addig ismert jelenség ennek a részét képezi, ahhoz hozzáadni vagy elvenni nem lehet. Emiatt sokan abban is kételkedtek, hogy maga a meteorjelenség létező, fizikai esemény.

Ennek feloszlatásában az egyik első nagy lépés az 1803-ban nappal megfigyelt káprázatos L’Aigle meteorjelenség volt. A kiterjedt szórásmezővel és a hatalmas, 3000 darabot eredményező hullással bíró eseményt igen sokan látták. A vizsgálattal a fiatal, 29 éves matematikus, fizikus és csillagász Jean-Baptiste Biot került megbízásra, aki nagy lelkesedéssel látott hozzá a feladathoz. Biot, illetve megbízója, a kémikus Jean-Antoine Chaptal miniszter hasonló véleménnyel bírt a meteoritokkal kapcsolatban, mint Chladni. 1803. július 17-én, a Párizsi Akadémián tartott beszámolóján felhívta a figyelmet ezen kőzetek különlegességére és a L’Aigle hullás jellemzői miatt annak igen valószínű földönkívüli eredetére.


Jean Baptiste Biot

A másik esemény pedig a csillagászati eszközök fejlődéséhez köthető, ugyanis a 19. század kezdetén egyre több aszteroidát fedeztek fel a csillagászok. Ezen égitestekre pedig azt a magyarázatot adták, hogy egy egykori felaprózódott bolygó maradványai lehetnek, sőt eshetőségként az is felmerült, hogy akár a Földdel is ütközhetnek.

Habár a 19. század közepéig talált, illetve begyűjtött meteoritok pontos származási helyét még ekkor nem ismerték, megkezdődött ezen lenyűgöző minták részletes leírása és igény mutatkozott a meteoritok kutatására. A meteoritika tudományága pedig megszületetett.

Szklenár Tamás

Felhasznált irodalom:

The fall of a meteorite at Aegos Potami in 467/6 BC – Theodossiou, E. T., Niarchos, P. G., Manimanis, V. N., & Orchiston, W. – Journal of Astronomical History and Heritage, Vol. 5, No. 2, p. 135-140 (2002).

Cosmic Debris, Meteorites in History – John G. Burke – University of California Press, 1986

Meteorites – Caroline Smith, Sara Russel, Natasha Almeida – Natural History Museum of London, 2018

Atlas of Astronomical Discoveries – Govert Schilling – Springer, 2011

https://en.wikipedia.org/wiki/Ernst_Chladni

https://en.wikipedia.org/wiki/Peter_Simon_Pallas

Ultima Thule: és mégis lapos?

Hosszú várakozás után végre friss felvételek érkeztek a (486958) 2014 MU69 elvenezésű égitestről, melyet csak Ultima Thule néven ismer a tudományos hírek iránt érdeklődő nagyközönség. A New Horizons űrszonda az égitest melletti elhaladásakor készített felvételeiből a kutatók számára egy merőben új megállapítás körvonalazódott az égitest alakjával kapcsolatban: míg eddig az általánosan elfogadott vélekedés az volt, hogy az égitest két, egymáshoz finoman összetapadt “hógolyó”; az újonnan érkezett felvételsor kielemzése után már úgy tűnik, az Ultima Thule alakja ennél sokkal komplexebb. A kettős gömb helyett az égitest kisebbik, Thule nevű része gömb helyett elnyúlt ellipszoid alakot vesz fel, míg a nagyobbik, az Ultima formája pedig (!) sokkal közelebb van egy koronghoz, mint egy gömbhöz.

Az elhaladáskor készült képekből összeállított animáció. /NASA/

Az Utima Thule eddig feltételezett kettős gömbje, illetve az újonnan érkezett fotók alapján feltételezett forma. /NASA/

Kiderült tehát, hogy az Ultima Thule formája közel sem olyan, mint eddig gondoltuk, mindez merőben új kérdéseket vet fel az égitest, továbbá a Naprendszer kialakulásával kapcsolatban.

Szerző: Planetology.hu

Forrás: NASA

GYORSHÍR: itt az első fotó az Ultima Thule-ről!

Eljött a nap, amire vártunk: megérkezett az első részletes fotó az Ultima Thule kisbolygóról. A képet a New Horizons űrszonda a LORRI (Long-Range Reconnaissance Imager) nevű kamerájával készítette január elsején, magyar idő szerint 6:01-kor, 28 000 km-re az égitesttől.

A “Világ vége” két gömbje külön nevet is kapott: a nagyobb az Ultima, a kisebb a Thule nevet viseli. Fotó: NASA

A mindössze 33 kilométeres Ultima Thule alakja a várt “kutyacsont” formától eltérően inkább két lazán, ütközés nélkül összekapcsolódó gömbre hasonlít, ez is azt bizonyítja, hogy kialakulásuk óta alig vagy egyáltalán nem érte őket behatás.

Kép: NASA

Hogyan jöhetett ez létre? A jórészt jégből álló apró égitestek egyre nagyobb darabokká álltak össze, míg nem maradt csak kettő, az Ultima és a Thule. Ezek egymás körül keringve egyre közelebb kerültek, majd a két bolygócsíra összekapcsolódott, így jött létre ez a különleges alakú égitest.

A következő napokban még több, a mostaninál is jobb fotók várhatóak az Ultima Thule-ről.

Forrás: NASA

Szerző: Planetology.hu

New Horizons: irány az Ultima Thule!

Jól kezdődik az újév: január elsején helyi (magyar) idő szerint hajnali 6 óra 33 perckor a NASA New Horizons nevű űrszondája (mely 2015. július 14-én elsőként látogatta meg a (134340) Pluto törpebolygót) elhalad a 2014 MU69, nem hivatalosan Ultima Thule (Legtávolabbi sziget vagy A világ vége) nevű kisbolygó mellett, így immár ez lesz a legtávolabbi égitest, melyet ember alkotta űreszköz közelít meg.

Az Ultima Thule-t a Hubble Űrtávcső fedezte fel, még mielőtt az űrszonda megközelítette volna a Plutót. A New Horizons küldetésének céljai közé tartozott egy, “útba eső” Kuiper-övbeli aszteroida megközelítése is, és az Ultima Thule pont jó helyen és jó időben van. A mindössze körülbelül 30 kilométer átmérőjű kisbolygó mellett a New Horizons megközelítőleg 3500 kilométeres távolságra száguld el, több mint 51 ezer kilométeres óránkénti sebességgel.

Az Ultima Thule-ről nagyon keveset tudunk, feltehetően egy két testből lazán összeállt “kutyacsont” kisbolygó, vagy pedig két különálló, de egymáshoz nagyon közel keringő/nagyon lazán érintkező égitest párosa alkotja.

Miért tekinthető ez a randevú igazi mérföldkőnek, amellett, hogy ez a legtávolabbi égitest, melyet űreszköz meglátogat? A Kuiper-övben keringő  Ultima Thule feltehetően a legkezdetlegesebb égitest, mellyel eddig találkoztunk. A Naptól való – emberi ésszel felfoghatatlan – távolság és a rendkívül alacsony hőmérséklet, így az égitestet ért minimális behatások miatt az Ultima Thule a korai, 4,5 milliárd évvel ezelőtti Naprendszer állapotába enged betekintést.

A randevú idején a New Horizons 44,2 Csillagászati Egység távolságra lesz a Földünktől, és 43,2 Cs.E.-re a Naptól. Ekkor már 10 Cs.E. lesz a távolság közte és a Pluto közt, vagyis 10 Nap-Föld távolságot (1,5 milliárd kilométert) tett meg a 3 évvel ezelőtti, ex-kilencedik bolygóval tett randevúja óta.

Az Ultima Thule-ról készült első felvételek beérkezésére vélhetően leghamarabb késő este számíthatunk majd.

Szerző: Kovács Gergő

A Vesta kisbolygó planetológiája

A (4) Vesta kisbolygó a Ceres után a második legnagyobb a kisbolygóövben, viszont ugyanakkor a legfényesebb. 1807-ben fedezte fel Heinrich Wilhelm Olbers, nevét a római mitológia istennőjéről kapta. Mérete 578×560×458 km, tömege mintegy 2,6*10^20 kg, tehát a kisbolygóöv anyagának 9%-t alkotja.

A Vesta kisbolygó planetológiailag tulajdonképpen törpebolygó, az ide való besorolását csak azért nem kapta meg, mert a déli sarkon egy hatalmas becsapódás lerobbantotta anyagának egy részét, és emiatt alakja nem gömbölyű. Ez a döntés talán változni fog, hiszen a törpebolygók definíciójának része a gömb alak, de ez természetesen az objektum kialakulására és fejlődésére kell, hogy utaljon, nem pedig későbbi sorsára. Jelenlegi elnevezése proto-planéta.

A (4) Vesta kisbolygó alakja, kiegészítve egy gömbre. Forrás: Solar System Exploration, NASA, https://solarsystem.nasa.gov/resources/1738/full-view-of-vesta/ alapján a szerző grafikája.

Az előzőleg említett hatalmas becsapódás hozta létre a Rheasilvia nevű krátert, melynek átmérője Vesta átmérőjének mintegy 90 százaléka. Kráterünk részben egy korábbi becsapódás krátere, a Veneneia helyén jött létre. A Rheasilvia kráter központi csúcsa 22 km magasra emelkedik környezete fölé, ezzel Naprendszerünk legmagasabb csúcsa, leelőzve kissé még a marsi Olympus Mons-ot is. A robbanás számos rétegen áthatolva, egészen a köpeny olivin-övezetéig tárta fel a kisbolygó rétegeit. A becsapódás több, globális következménnyel járt – így jött létre például a Vesta egyenlítői régiójában lévő érdekes koncentrikus alakzat, a kb. 22 km széles és 465 km hosszú Divalia Fossa.

Rheasilvia kráter magassági modellje. Forrás: NASA’s Jet Propulsion Laboratory, https://photojournal.jpl.nasa.gov/catalog/PIA15667

Divalia Fossa (baloldalon, Vesta déli pólusa a jobb oldalon.) Forrás: Universe Today, https://www.universetoday.com/97628/vestas-deep-grooves-could-be-stretch-marks-from-impact/

A becsapódás Vesta anyagának egy részét lerobbantotta a kisbolygóról, és ez a törmelék – Vesta anyagának mintegy egy százaléka, Nap körüli pályára állva új kisbolygó-családot hozott létre, a Vesta-családot. A mintegy 15.000 kisebb aszteroidából álló család tagjai egyrészt a fényes, V-típusú Vesztoidok, melyek közül a legnagyobb 7,5 kilométer átmérőjű, valamint a J-típusú kisbolygók, melyek a mélyebb diogenites rétegekből származnak. Nagyrészüknek vagy hasonló pályája van, mint a Vestának, vagy hasonló excentricitása és inklinációja, de pályájának fél nagytengelye 2,18 csillagászati egység.

A Vesztoidoknak két populációja van, egy kétmilliárd éves család, mely a Veneneia kráter születéséhez, és egy közel milliárd éves csoport, mely a Rheasilvia kráterhez köthető. Az a törmelék, ami 3:1 Jupiter-rezonanciába került, elhagyván a Kirkwood-rést, Földünket keresztező pályára állt. Az úgynevezett HED meteoritok eme Vesta kisbolygóból kiszakadt parányi aszteroidák további ütközéseiből származnak, az őket ért kozmikus sugárzás szerint 6 millió és 73 millió év közötti időt tölthettek az űrben, mielőtt Földünkre érkeztek. Maga a HED rövidítés a howardit az eukrit és a diogenit akondritok neveinek rövidítése – három fajta kőzet, mely a Vesta kisbolygóról származik.

A Vesta kisbolygó differenciált aszteroida, tehát a kondritos törmelékből összeálló égitest bizonyos tömeget elérve, a jelenlevő alumínium 26-os izotópjának radioaktív lebomlása miatt felmelegedett, és átolvadt. Ez nagyjából négy-öt millió év után közvetkezett be. Elkülönült a kéreg, a köpeny és a fémes mag. Ezek után az olvadt köpeny anyaga kristályosodni kezdett, majd megjelent a kéreg is. Vulkáni tevékenység is elkezdődött, bazaltos lávát produkálva.

A Vesta belső szerkezete. Forrás: Phys.org, https://phys.org/news/2014-07-asteroid-vesta-reshape-theories-planet.html alapján a szerző grafikája.

A Vesta felszínét regolit borítja, az a nagyon finom por, ami a légkör nélküli bolygókra, kisbolygókra jellemző, és amelyet a folyamatos becsapódások, hőmérsékleti változások nyomán fellépő aprózódás hoz létre. E regolitréteg alatt helyezkedik el a már kőzetesedett regolit, anyaga howardit és breccsás eukrit, majd a bazaltos rétegek, melynek anyaga eukrit.  A köpenyt elérve érkezünk el az eukrit-kumulát kőzetekhez, majd ez alatt a diogenitekhez.

A howarditok

A howarditok, ezek a regolit breccsák, főként eukritos, kisebb mértékben diogenites törmelékből állnak, valamint a becsapódó idegen testből származó törmelék kondritos, szenes kondritos darabjaiból és ezek olvadt részeiből. A howarditoknak természetesen nincs földi analógiájuk.

Howardit (NWA 4934). Forrás: MeteoritesAustralia, http://www.meteorites.com.au/

Az eukritok

Bazaltos akondritok kalcium-gazdag földpátból és piroxénből állnak. A kumulátos szövetű eukritok magmakamrában keletkeztek, mélyen a Vesta kérgében. Az eukritok földi analógiája a plagioklász-pigeonit-bazalt vagy diabáz.

Földi plagioklász-diabáz. Forrás: Sandatlas, https://www.sandatlas.org/diabase/

Eukrit (NWA 3147) Forrás: MeteoritesAustralia, http://www.meteorites.com.au/

A diogenitek

Az ortopiroxén-diogenitek mélységi magmás kőzetek, tehát nagy mélységben, a kéreg alsó rétegeiben, lassan kristályosodtak ki, anyaguk főleg magnézium-gazdag ortopiroxén. Az olivin-diogenitek még mélyebbről, a köpeny közeléből származnak, anyaguk főleg olivin. Az ortopiroxén-diogenitek földi megfelelője az ortopiroxenit, az olivin-diogeniteké pedig a dunit. A híres marsi meteorit, az ALH84001, szintén ortopiroxenit.

Földi ortopiroxenit. Forrás: Western University, Canada https://instruct.uwo.ca/earth-sci/200a-001/200lab2.htm

Ortopiroxén-diogenit. (Tatahouine) Forrás: MeteoritesAustralia, http://www.meteorites.com.au/

Földi dunit, Forrás: James St. John Geology, http://www.jsjgeology.net/Dun-Mountain-dunite.htm

Olivin-diogenit (NWA 2286) Forrás: MeteoritesAustralia, http://www.meteorites.com.au/

Szerző: Balogh Gábor

 

Források:

Asteroid Vesta to reshape theories of planet formation:
https://phys.org/news/2014-07-asteroid-vesta-reshape-theories-planet.html

Binzel, R. P.; Xu, S. (1993). “Chips off of asteroid 4 Vesta: Evidence for the parent body of basaltic achondrite meteorites”.
http://science.sciencemag.org/content/260/5105/186

Bus, Schelte J.; and Binzel, Richard P.; Phase II of the Small Main-Belt Asteroid Spectroscopic Survey
https://web.archive.org/web/20060105211946/http://smass.mit.edu/Bus.Taxonomy

Drake, Michael J. (2001). “The eucrite/Vesta story”. Meteoritics and Planetary Science.
https://onlinelibrary.wiley.com/doi/abs/10.1111/j.1945-5100.2001.tb01892.x

Consolmagno, Drake: Composition and evolution of the eucrite parent body: evidence from rare earth elements,
https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/0016703777900722

Eugster, O.; Michel, Th. (1995). “Common asteroid break-up events of eucrites, diogenites, and howardites, and cosmic-ray production rates for noble gases in achondrites”.
https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/001670379400327I?via%3Dihub

Jaumann, R.; et al. (2012). “Vesta’s Shape and Morphology”
http://science.sciencemag.org/content/336/6082/687

Konrad Probsthain: Size and Shape of a Celestial Body-Definition of a Planet, https://www.researchgate.net/publication/326624298_Size_and_Shape_of_a_Celestial_Body-Definition_of_a_Planet

MeteoritesAustralia, http://www.meteorites.com.au/

Meteorite Classification, http://www.meteorite.fr/en/classification/HED-group.htm

NASA’s Jet Propulsion Laboratory,
https://photojournal.jpl.nasa.gov/catalog/PIA15667

Russell, C. T.; et al. (2012). “Dawn at Vesta: Testing the Protoplanetary Paradigm”
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/22582253

Solar System Exploration, NASA,
https://solarsystem.nasa.gov/resources/1738/full-view-of-vesta/

Takeda, H. (1997). “Mineralogical records of early planetary processes on the HED parent body with reference to Vesta”.
https://onlinelibrary.wiley.com/doi/abs/10.1111/j.1945-5100.1997.tb01574.x

Universe Today,
https://www.universetoday.com/97628/vestas-deep-grooves-could-be-stretch-marks-from-impact/

BREAKING: megérkezett a Bennuhoz az ORISIS-REx

Több, mint két év és több, mint két milliárd kilométer megtétele után megérkezett úti céljához, a (101955) Bennu kisbolygóhoz a NASA OSIRIS-REx nevű űrszondája, helyi idő szerint este 6 óra után néhány perccel.

Fantáziarajz az űreszköz érkezéséről.

Az űreszköz körülbelül egy évig marad az égitest körüli pályán, majd, a mintavételt követően visszaindul a Földre. A hazaérkezés várható időpontja 2023 szeptember lesz.

A Bennu kisbolygó, az űrszondától 80 kilométerre. (NASA)

Szerző: Planetology.hu

Forrás: NASA

Az elsőként felfedezett Naprendszeren kívüli látogató

A 2017 októberében felfedezett különös alakú ‘Oumuamua (1I/2017 U1) objektum világszerte nagy vihart kavart, miután bebizonyosodott, hogy a csillagközi térből érkezett a Naprendszerbe.

Már 2018. május 21.-én megjelent cikk a „Monthly Notices of the Royal Astronomical Society”-ben viszont már bejelentette az első, csillagközi térből érkező látogatót. Az (514107) 2015 BZ509 objektum retrográd, ám stabil pályán kering a Nap körül, majdnem tökéletes 1:1 rezonanciával a Jupiterrel. Míg az ‘Oumuamua nem marad Napunk vonzásterében, hanem 2020 körül elhagyja azt, az (514107) 2015 BZ509 már állandó lakója Naprendszerünknek.

(514107) 2015 BZ509 pályája, a Jupiter trójai holdjaival az L4 és az L5 librációs pontokon.
Forrás: Western U., Athabasca U., Large Binocular Telescope Obs.

Az ideiglenesen Bee-Zed névre keresztelt látogató idegen voltát pályája sugallja, hiszen ilyen pályamozgással nem találkozhatunk olyan objektum esetén, ami a Naprendszerben született. Retrográd pálya nem alakulhatott ki abban az összeomló ősködben, melyből csillagrendszerünk született, mert ott minden por- és jégrészecske, minden gázmolekula egy irányban keringett.

(514107) 2015 BZ509, a Large Binocular Telescope Observatory (LBTO) felvételén
Forrás: C. Veillet / Large Binocular Telescope Observatory

Ha időben „visszapörgetjük” jelenlegi pályáját, a szimulációk azt mutatják, hogy 4,5 milliárd évvel ezelőtt érkezhetett hozzánk ez a csillagközi látogató.

Ilyen csillagközi migrációk könnyűszerrel előfordulhatnak, mert noha az egyes csillagok messze vannak egymástól – átlagosan mintegy 5 fényévnyire, avagy másfél parszekre – a csillagokat övező Oort-felhők, üstökös-zónák, ahol milliárdnyi jéghegy kering, tulajdonképpen szinte érintik egymást. Napunkhoz legközelebbi csillag a Proxima Centauri 4,24 fényévnyire, az α Centauri A és B pedig 4,36 fényévnyire található, a sorban közvetkező csillagok pedig hat és hét fényév távolságra vannak.

Az egyik legfontosabb kérdés ilyen objektumok esetén az, hogy miben különböznek Naprendszerünk anyagától. Vajon miben hasonlíthat, és miben különbözhet egy ilyen jeges planetezimál Naprendszerünk üstököseitől?

Valószínű, hogy Napunk, mint a legtöbb csillag, egy nyílthalmazban született. Ezek olyan csillaghalmazok, melyek egy közös csillagközi gázfelhőből születtek, és egyes csillagaik laza gravitációs kapcsolatban vannak. Hasonló nyílthalmaz például az M67, ami azonban túl távoli és összetétele sem sugallja ottani eredetünket. Kialakulása folyamán egy ilyen nyílthalmaz sok csillaga lépheti át e halmaz szökési sebességét, tehát sok égitestét veszítheti el. Egy ilyen csillag, Napunk testvére lehet például a HD162826, tömege, fényessége és összetétele alapján. Az alfa Centauri rendszerrel is lehet hasonló kapcsolatunk. Aszteroszeizmikus jellege, kromoszféra-aktivitása és forgási tulajdonságai egyaránt Napunkéhoz közeli, 4,85 és 5 milliárd év közötti kort sugallnak.

Ha Bee-Zed egy „rokon” rendszerből származik, összetétele kisebb eltérésekkel, de hasonló lehet Naprendszerünkhöz, ám egy egzotikusabb rendszerből származó objektum alapvetően különbözhet csillagrendszerünk anyagától.

Szerző: Balogh Gábor

Források:

Bazot, M.; Bourguignon, S.; Christensen-Dalsgaard, J. (2012). “A Bayesian approach to the modelling of alpha Cen A”. MNRAS. 427 (3): 1847–1866. arXiv:1209.0222. Bibcode:2012MNRAS.427.1847B. doi:10.1111/j.1365-2966.2012.21818.x

Cornell University Library, https://arxiv.org/abs/1805.09013

JPL Small-Body Database, https://ssd.jpl.nasa.gov/sbdb.cgi?sstr=514107

NewScientist, https://www.newscientist.com/article/2126301-backwards-asteroid-shares-an-orbit-with-jupiter-without-crashing/

Phys.org, https://phys.org/news/2018-05-interstellar-immigrant-solar.html

Science, https://www.sciencemag.org/news/2018/05/asteroid-came-another-solar-system-and-it-s-here-stay

Sky and Telescope, https://www.skyandtelescope.com/astronomy-news/wrong-way-asteroid/

Sky and Telescope, https://www.skyandtelescope.com/astronomy-news/sun-sibling-found/

The SAO/NASA Astrophysics Data System, http://adsabs.harvard.edu/abs/2018arXiv180509013N

Thévenin, F.; Provost, J.; Morel, P.; Berthomieu, G.; Bouchy, F.; Carrier, F. (2002). “Asteroseismology and calibration of alpha Cen binary system”. Astronomy & Astrophysics. 392: L9. arXiv:astro-ph/0206283. Bibcode:2002A&A…392L…9T. doi:10.1051/0004-6361:20021074

Universe Today, https://www.universetoday.com/tag/2015-bz509/

Leszállt a MASCOT a Ryugu kisbolygóra

Ahogy nemrég hírt adtunk róla, a japán Hayabusa-2 űrszonda két apró ugráló egységet, a Minerva-II jelű apró “robotszöcskéket” küldött a Ryugu aszteroidára. Most a Német Repülési és Űrkutatási Központ (DLR) által épített MASCOT (Mobile Asteroid Surface Scout) nevű, cipősdoboz méretű űrszondáját is az égitestre bocsátotta a japán szonda.

Fantáziarajz a kisbolygóra leszálló MASCOT-ról. Kép forrása: DLR

A MASCOT érdekessége, hogy nem rendelkezik napelemekkel, élettartama kizárólag a benne lévő akkumulátorok élettartamától függ. Az űrszonda el is készítette az első fotóját a kisbolygóról, melyen maga a szonda árnyéka is rajta van. A további képekre azonban még 1-2 napot várni kell.

A MASCOT által készített első fotó a Ryugu-ról. a kép jobb felső sarkában az apró űrszonda árnyéka. Kép forrása: DLR

Forrás: DLR

Szerző: Planetology.hu

Friss képek a Ryugu kisbolygóról

A japán Hayabusa-2 illetve az általa ledobott “robotszöcskék” újabb fotókkal örvendeztettek meg minket. Ezekből mutatunk most egy rövid összeállítást:

A Ryugu aszteroida, piros nyíllal jelölve a jobb oldali “szelfi” fotó készítésének helyét. Utóbbi képet a szonda 70 méter magasságban készítette.

Erről a képről egy másik szenzor szubméteres felbontású fotót készített.

Az 1B rover által készített fotó, közvetlenül az első “pattanás” előtt…

…majd a landolást követően.

Az 1B rover által készített felszíni fotó.

 

Forrás: JAXA

Szerző: Planetology.hu

‘Oumuamua: megvan a forrás?

Tavaly októberben egy ezidáig párját ritkító égitestről szerzett az emberiség tudomást, a bizarr, szivar-alakú, félig üstökös-félig kisbolygó ‘Oumuamua-ról, melyről itt írtunk. Most a németországi Max Planck Intézet tudósai a GAIA mérései alapján találtak néhány jelöltet az ‘Oumuamua forrás-égitestjére.

Fantáziarajz az ‘Oumuamua-ról. (M. Kornmesser)

A másfél milliárd csillagot tartalmazó GAIA adatbázis nemcsak a csillagok háromdimenziós helyzetét tartalmazza: magában foglalja a csillagok sajátmozgását is, azok irányát és sebességét. Hétmillió csillag múltbeli mozgásának megvizsgálása után több olyan csillagot találtak, melyek az elmúlt néhány millió év során megközelíthették az ‘Oumuamua múltbéli pályáját. E között a néhány csillag között lehet az, amelyik, vélhetően saját naprendszerének formálódása közben lökhette ki (valószínűleg egy óriásbolygó által) az ‘Oumuamua-t a Naprendszerünk felé.

 

Az ‘Oumuamua szokatlan pályája, összehasonlítva egy üstökösével. (Brooks Bays / SOEST Publication Services / UH Institute for Astronomy)

Összesen négy csillagot találtak, mindegyikük törpecsillag, a Naphoz hasonló méretű vagy annál kisebb. Kettő közülük már rendelkezik “névvel” (HD 292249 és HIP 3757), kettőt viszont csak most neveztek el a tudósok, ideiglenesen “home-3” illetve “home-4” néven. A legesélyesebb jelölt a négy csillag közül a HIP 3757: a csillag, valamint az ‘Oumuamua pályája közötti legkisebb múltbeli távolság mindösszesen két fényév. Így a négy jelölt közül a legnagyobb valószínűséggel ez lehet a titokzatos csillagközi égitest szülőcsillaga.

A félig üstökös-félig kisbolygó, egy fantáziarajzon. (M. Kornmesser)

A tanulmány mögött álló kutatók természetesen nem jelenthetik ki teljes bizonyossággal, hogy megtalálták az ‘Oumuamua forrás-égitestjét. Egyrészt, a kijelölt négy csillag egyike körül sincs tudomásunk bolygórendszerről, másrészt, az ‘Oumuamua igen nagy sebessége jobban magyarázható kettős rendszerből való kilökődéssel. Így arra is komoly esély van, hogy az ‘Oumuamua a vizsgált időintervallumhoz képest sokkal régebb óta várja a csillagközi teret.

Szerző: Kovács Gergő

Forrás: Space.com