A Bruderheim meteorit története

Bruderheim város büszke szimbóluma

Szerző: Kormos Balázs

1960. március 4-én 13:06 órakor fényes tűzgömb robbant fel a Föld légkörében Közép-Alberta felett. A test másodpercenként 42 kilométert haladt, és villanásainak sok száz ember szemtanúja volt olyan messze, mint a Brit Kolumbia sziklás hegyvidéke. Az óriási hangrobbanás 5000 négyzetkilométeren át hallható volt, eltérő mértékben. A robbanástól az ablakok beleremegtek, megrázta az otthonokat alapjaiban, és megrémítette a családokat alvásuk közepette. Az első megtalált darabok Bruderheim-től északra kerültek elő, egyesek akár 30 centiméter mélyen is a talajba fúródtak. Sok visszapattant a hótól megtisztított fagyott talajról és végül a hóban állt meg.

A meteorit fő tömege, Matt Krys kezében. Fotó: MeteoriteCollector.org

A szemtanúk jelentései alapján úgy gondolják, hogy a meteorit hullását először Alexis Simon, a Paul’s Band Band indián rezervátumának lakója észlelte. Aki beszámolt a tűzgömb északkeleti irányáról, gyors sebességéről, és hogy úgy tűnt, „tűzhullámokat” bocsát ki. Leírt egy olyan hangot is, amely nagy szélre hasonlított és kb. 5 másodpercig tartott a tűzgömb-jelenség elmúlása után.

A Szerző saját példánya

Amint a hullás híre elterjedt, sokan érkeztek a meteoritok keresésére. Az első meteorit-töredéket Nick Broda, egy helyi gazda találta a pajtájában. Más helyiek, köztük Stan Walker és Ty Balacko, segített a szórásmező feltérképezésében és a begyűjtésben. Az azt követő napokban a két férfi összesen 155 font tömegű meteoritot talált. Andreas Bawel, Walter és Nick Holowaty (Bruderheim) körülbelül 22 fontot szedtek össze gazdaságaikban. Walter Holowaty szervezte az első gyűjtést az Észak-Saskatchewan folyó jegéről, és átásta a havat is a jég felületén, ahol lyukakat látott a havon. Több száz szemcsés és pár grammos darabot szedtek össze. Közel 700 meteoritot találtak, amelyek össztömege meghaladja a 300 kilogrammot. Ez a kanadai történelem legnagyobb hullása. A legtöbb talált darabot végül az Alberta Egyetem szerezte be és innen kerültek ki darabok más múzeumokba és kutatóintézetekbe világszerte.

Ahol a meteorit darabjai magángyűjteményeken kívül megtalálhatóak:

  • Smithsonian Nemzeti Természettudományi Múzeum-
  • Washington, D.C. Amerikai Természettudományi Múzeum
  • New York, Peabody Múzeum
  • Yale Egyetem Redpath Múzeum
  • McGill Egyetem Nemzeti meteorit gyűjtemény, Ottawa
  • Vatikáni meteorit gyűjtemény
  • Földtudományi Tanszék, Cambridge University Montréal Université, Montréal, Quebec

Időutazás egy meteorit nyomában

Talán nem is annyira túlzó ez a mondat. 2019. június 10-én (az esemény 133. évfordulóján) Magyarország történetének legnagyobb tömegű meteorithullásának a helyszínét kerestem fel. A jelenség Csillagfalván (Knyahinya) történt 1866. június 9-én. A meteorit a Knyahinya nevet viseli, és számos ismeretterjesztő tartalom található ezzel kapcsolatosan az interneten is. További adalék a történethez, hogy a szórásmezőre saját szeletemet is magammal vittem.

Eme kis falu Kárpátalján található, közel a lengyel-szlovák határhoz, a Kárpátok vonulatai között. Az út akkor kezdett izgalmassá válni, amikor elhagytuk Ungvárt. Figyelmeztettek ugyanis, hogy inkább érdemes lenne autót bérelnünk, mivel sajnálatos módon rongálások történtek magyar rendszámú gépjárművekben nem is túl rég. Ennek eleget is tettünk, majd irány a cél! Ungvartól nagyjából 100 km-re nagyon nehezen sikerült megtalálni az eldugott kis hegyi falut, melyet csak rossz minőségű mellékutakon lehetett megközelíteni. A hosszú út után kis pihenőt tartottunk, és megpróbáltuk feltérképezni a települést. Elsőre alig találkoztunk pár lélekkel, akikkel pedig igen, azok nagyon megbámultak minket. Sajnos a település neve sehol sem volt kiírva, így csak rákérdezés révén tudtuk meg, hogy helyben vagyunk. A településen mintha megállt volna az idő… párom ellenben a nyugalom helyi szigetének nevezte. Sajnos mivel kezdett ránk sötétedni, és elképesztő szúnyogmennyiséggel akadt dolgunk, így visszavonulót fújtunk.

Másnap ismét felkerekedve – több útba eső kárpátaljai nevezetesség felkeresése után – megérkeztünk ismét Knyahinyára. Az autó sajnos most nem ment fel a hegyoldalon. Gyalogoltunk hát tovább több kilométert, félve, hogy felforr a kocsi hűtővize. Végül a kánikula és a szúnyogok inváziója után több idős, vodkamámorban úszó helybélit kérdeztünk meg, s kaptunk útbaigazítást. A meteorithullás helyét jelző táblát megtaláltuk, de még 10 km-t kellet volna sétálni az erdőbe, így eddig jutottunk. A helyiek közölték, hogy sokan jártak már itt, és sajnos minden meteoritot eladtak nekik, amijük csak volt… legnagyobb bánatomra. De az, hogy az utat jelző tábláig legalább eljutottunk, már az is nagy örömmel töltött el.

Eddig mindösszesen néhány csillagász járt a környéken, akik pontos leírást nem adtak a helyről, viszont magyar meteoritgyűjtőként remekül be tudom határolni a falut, minden téren, továbbá az emlékművet is. Ha valaki e meteorit nyomában járna, keressen bizalommal!

Köszönettel és tisztelettel: Kormos Balázs IMCA#7256″

A Kaalijarv meteorit és a Kaali krátermező

Az észt Kaalijarv meteorit valódi ritkaságnak számít, s manapság kezd egyáltalán elterjedni a gyűjtők körében. Az elképesztően különlegesnek számító vasmeteorittal immáron személyes tapasztalataim is vannak: felfedezése ugyan 1937-ben történt, de napjainkra tehetőek az új feltárások, amelyekből egy közel 6 gr-os kis vég-darabhoz sikerült hozzájutnom.

Az impakt jelenség maga egy krátermezőt hozott létre, a Kaali a főkráter, melyet krátertó tölt ki. Összesen 9 asztroblémből áll. Számomra azért is különleges, mert ez az észtországi az egyik olyan európai helyszín, mely nem egyedülálló kráter, hanem több egyidejű becsapódás nyomát viselő krátermező.

A Kaali meteoritikus eredetét először 1928-ban Ivan Reinvald bizonyította. A meteorit becsült becsapódási sebessége 10 és 20 km/s közötti lehetett, az impaktor össztömegére a 20 és 80 t közötti érték a jelenlegi tudományos álláspont.

A becsapódás a jelenlegi, azaz a holocén földtörténeti korban történt, ezen belül nagyjából 3500 éve. Bár ezzel kapcsolatosan nem egységes a kutatók álláspontja, s ezt az értéket többen vitatják. Vannak olyan elképzelések, melyek szerint 6000 éve zajlott le az impakt-esemény. A szilikátgömbök elemzése az észtországi kövületekben azt mutatja, hogy a becsapódás lehetséges kora megközelítőleg 7600 év is lehet.

Összességében tehát egy valóban aktuális meteoritikai kérdéskörrel van dolgunk, a tudományos viták kereszttüzében találva magunkat.

Kormos Balázs

A Karoonda meteorit

Végre megérkezett gyűjteményem új, becses múzeumi töredéke! Egy meteoritcsoport névadó darabja, amit most bemutatok az Olvasóknak. Amelynek beszerzésével november közepe óta küzdöttem – de végül kegyes lett hozzám a sors.

Mint talán ismert, a szenes kondritoknak, vagyis a C típusú (Carbonaceous) meteoritoknak több csoportját ismerjük. Ilyen például a Carbonaceous Vigarano, vagyis CV típusú kondrit. Ez a csoport a Vigarano névre keresztelt meteoritról kapta a nevét. Ennek a csoportnak különleges tagja a magyar Kaba meteorit. A tulajdonomba jutott meteorit darabja viszont a Karoonda nevű szenes kondritból származik, mely a CK, vagyis a Carbonaceous Karoonda csoport névadója.

A meteorit 1930. november 25-én hullott Ausztráliában, Karoonda városa közelében. A helyi lakosok egy hatalmas tűzgömbre lettek figyelmesek. A tűzgömb erősen fragmentálódott. A megfigyelések olyan kitűnőek voltak, hogy a fragmentálódó tűzgömb színének változását is le tudták írni. Eleinte ragyogó vörös színe volt, majd átváltott halványkékbe. A tűzgömb kihunyása után hangos mennydörgéshez hasonlatos hangrobbanás érte el Karoonda városát és környékét. A helyiek beszámolója szerint a hanghatásba beleremegtek a házak.

A meteoritot egy hónappal később Kerr Grant professzor találta meg, miután az összegyűjtött információkból egy 5 km-es sugarú területre le tudta szűkíteni a lehetséges szórásmezőt. A meteorit legnagyobb darabja 3,2 kg súlyú volt, amelyet egy 2 m széles és 60 cm mély kráterben talált meg. A további darabokkal együtt 41,73 kg meteoritot gyűjtöttek be.

Az első vizsgálatok a CV csoportba sorolták, de egyéb ehhez mért meteoritok alapján rájöttek, hogy ez külön csoportot érdemel. Így meghatározták az CK csoportot. Magnetitben igen gazdag a mátrix, valamint piroxént és vasban gazdag olivint tartalmaz. Korábbi olvasmányaim szerint érdekesség, hogy oxidált környezetben alakultak ki ezek az ásványok, viszont a meteoritban még sincs nyoma vizes átalakulásnak.

Darabjait amerikai és európai múzeumokban is megtalálhatjuk, valamint néhány magángyűjteményben. A bécsi Természettudományi Múzeum egy 3,9 g-os darabját őrzi.

Szerző: Kormos Balázs

Kormos Balázs: Egy különleges holdi meteorit nyomában

Szeretném veletek megosztani eddigi legkülönlegesebb holdi meteoritom legszebb darabját. Korábban volt róla szó, hogy bizony ezek a holdi eredetű kőzetek, (melyek meteoritként érkeztek a Földre) tartalmazhatnak Fe-Ni-t. Arról is szó volt, hogy a Fe-Ni szemcsék a Holdba becsapódó meteoritok darabjai, melyek belekerültek az ütközési olvadékba,ahogy nyilván más litológiai klasztok is így kerültek ebbe a gyönyörű földpátos breccsába (és egyéb holdi meteoritokba).

Úgy tudom, hogy az NWA5000 600 millió éven át különböző becsapódásoknak és hőmérsékleti változásoknak kitéve alakult szépen lassan, (ez egyébként meglepően kevés idő) amikor is egy nagy becsapódás megadta neki a kezdő lökést felénk.

Az NWA5000 egy komplex Hold felföldi breccsa, melyekben igen nagy mértékben található leukogabbró törmelék. A leukogabbró tartalmaz anortitot és pigeonitot. A pigonit egy rendkívül érdekes ásvány, mely monoklin kristályrendszerrel rendelkezik, valamint a piroxén csoportok tagja. Úgy tudom, hogy a gyors lehűlésre utal ez az ásvány.

Viszont ugorjunk vissza mondandóm elejére. Nem utolsó sorban a fentebb említett Fe-Ni szemcsék közül egyet be is mutatok számotokra. Úgy tudom NWA5000-ből származó Fe-Ni fotó most kerül közzé elsőként hazai gyűjteményből. Végszóként ez a legszebb holdi meteorit, amit valaha láttam.

A lodranit meteoritok forráségitestje

Szerző: Kormos Balázs

A lodranitok egy családba tartoznak az akapulkoit primitív akondrit meteorittípussal. A gyűjtők nagy kedvencei. De most egyelőre térjünk ki kizárólag a lodranitokra. Ez a típusú meteorit ugyebár szintén egy primitív akondrit. Fe-NI és szilikátos ásványok alkotják, főleg olivin és piroxén. Nevét az első ilyen típusú meteorithullásról kapta mely 1868. október 1-jén fényes nappal délután 2 órakor történt tanúk szeme láttára a pakisztáni, Lodhranban. Rendkívüli módon hasonlított a földi olivin bronzitokra a vas-nikkel (Fe-Ni) zárványokat leszámítva, valamint, hogy ilyen szépséges példányt még soha nem találtak a Föld nevű planétán.

A lodranit olyasmi, mint egy durvább szemcséjű akapulkoit és innen is a következtetés, hogy a forrás égitestjük azonos lehet. A főbb ásványai az alacsony mennyiségű kalcium piroxén és olivin, valamint plagioklász és troilit. Mellékesen találhatunk még benne például szulfidokat, foszfidot és krómot. Ezek tudatában és színképük alapján nagy valószínűséggel a lodranit és akapulkoit akondritok forrás égitetjei az S típusú kisbolygók. S és a C típusú kisbolygók voltak az elsőként viszonylag pontosabban leírt kisbolygók. Az S típusú kisbolygók mérsékleten fényesek, hasonlóan az M típusú fémes aszteroidákhoz. Az S típus annyit tesz, hogy silicaceous kisbolygó, ami egy szilikátos kompozitra utal. Az aszteroida öv 17%-át teszi ki ez a típus.

 

Egy ritka és különleges primitív akondrit, a szerző gyűjteményéből.

Tehát kicsit vissza ugorva mérsékleten fényes, fémes és magnézium szilikátos égitestek. Az aszteroida öv belső részében keringenek központi csillagunk körül. Legnagyobb képviselőik: (3) Juno, (29) Amphitrite, (7) Iris, (8) Flora, (9) Metis, (433) Eros, (532) Herculina és a (951) Gaspra. Ezek közül máris kiragadnék egy elég alaposan vizsgált és igen kellemetlen veszélyes pályán mozgó kisbolygót, az Erost. A (433) Eros egy Apollo-típusú kisbolygó (Apollo-Amor pontosabb megnevezésben) is egyben vagyis földközeli. 34,4×11,2×11,2 km a mérete. Ez a második legnagyobb földközeli aszteroida. 1898-ban fedezték fel. Sajnos megvan az esély rá, hogy találkozzon a Földdel, de ebbe talán jobb bele se gondolni. Hasonló mérető krátert ütne, mint a Chicxulub kráter, melyet ugyebár a dínók kihalásával együtt emlegetnek.

A (433) Eros (NASA) (1)

De maradjunk az űrben, és inkább legyünk az Eros felszínén. A NEAR-Shoemaker szonda látogatta meg az Erost kétszer is. Elsőként 1998-ban majd 2001. február 12-én bravúros manőverezéssel leszállt a felszínére. Rögtön ki is derült, hogy az Eros sűrűsége megegyezik a Föld kérgének sűrűségével. A NEAR-Shoemaker széles körben fotózta és térképezte fel a kisbolygót, ami nem volt éppen egyszerű az erősen változó gravitációs tényezők miatt. A végeredmény, ami jelen estben a legfontosabb számunkra, az aszteroidáról kidobódott törmelék forráshelye, mely egyetlen hatalmas becsapódási kráter. Éppen ezen okok miatt feltételezik (összesítve a tényeket: S és egyben Apollo-típusú, vagyis földközeli kisbolygó valamint a színképe alapján), hogy a lodranit meteoritok a (433) Erosról származnak.