Crew Dragon: újratervezés

A rossz időjárási körülmények miatt a SpaceX Crew Dragon Demo-2 indításátát a start előtt, T-17 percnél elhalasztották. A következő lehetőség az indításra május 30-án, szombaton, magyar idő szerint 21 óra 22 perckor lesz.

Fotó: SpaceX Daily

Crew Dragon: Irány az ISS!

Cikkünk folyamatosan frissül, görgess a lap aljára!

2020. május 27-e egy újabb jelentős mérföldkő az amerikai űrhajózás történetében: az Űrsikló-program 2011-es befejezése után május 27-én újra egy amerikai gyártmányú űrhajó indul a NASA floridai indítóállomásáról, a Kennedy Űrközpontból. A SpaceX gyártotta Crew Dragon-2 egy Falcon 9 rakéta segítségével két NASA űrhajóst juttat a Nemzetközi Űrállomásra, Bob Behnken-t és Doug Harley-t.

A Dragon-2 űrkapszula.
Bob Behnken (balra) és Doug Hurley (jobbra)

A SpaceX célja, hogy a valaha épült legfejlettebb rendszerek segítségével fordulópontot hozzon: a Demo-2 névre keresztelt küldetés sikerével az emberes űrhajózás új fejezete nyílhat meg.

UPDATE#1: A fellövés május 27-én este, magyar idő szerint 22:32-kor fog történni (Space.com), a Dragon az indulás után május 28-án, magyar idő szerint 17:29-kor dokkolni a Nemzetközi Űrállomáshoz.

UPDATE#2: a fellövést élőben ezen a linken magyarul, élőben is követhetjük!

Forrás: SpaceX daily

Starhopper, azaz Berta tud repülni?

Szerző: Bardóczné Kocsis Erzsó

Cikkünk folyamatosan frissül!

Pár napja már volt szó a SpaceX mocorgó óriásáról. Megállapíthattunk, hogy kevés dolog lenne hasonlóan elképesztő és elképzelhetetlen, mint az, hogy ez az 50 méter magas sci-fibe illő, szegecsekkel teli fémcsoda megmozduljon.  

A május 17-i újabb statikus teszt után talán egyre magabiztosabban mondhatjuk, hogy végre valóság lehet, az, hogy május 18-án az SN-4 tényleg nyújtózkodik egyet és ugrik 150 métert.

Mégis miért nem csodálkozunk ezen már annyira?

Ehhez időben kissé vissza kell mennünk.

2019 – augusztusa, forró texasi nyár. Ott állt készen a Starhopper.

Végigkísérhettük ennek a kis fémtoronynak a készítését a drótkerítések mögül és szívünk mélyén elkeresztelhettük akár Bertának is (aki látta a Mézga család sorozat ominózus részét, érti, miről beszélek…).

Hősünket 2018 decemberében kezdték építeni Boca Chica-n, pontosan ott, ahol most a Starship prototípusai is születnek szépen sorban egymás után. Eredetileg orrkúpja is volt, de azt 2019 januárjában lefújta egy szélvihar, így ezt az elemet végül el is hagyták. A kicsike 18,4 méter magasra „nőtt”. Több hajtóműcsere után az S/N 6 egységet kapta meg. Áprilisban megvolt az első statikus hajtóműteszt. Júniusban érkezett meg a repülési engedély az FAA-tól. Júliusban volt egy balesete: tüzet fogott az egyik teszt során, de szerencsére nem esett komolyabb kár Bertában. Annyira nem, hogy 2019. július 18-án felemelkedhetett 18 méter magasba. Ez a 22 másodperc hatalmas mérföldkő volt a SpaceX történetében.

Én el tudom képzelni, hogy ezt látva Elon Musk szemei előtt már sorra suhantak is a majdani Starshipek a holdi bázisokra onnan meg tovább a Mars felé… Annak ellenére így gondolhatta, hogy most pedig az aljnövényzet gyulladt ki a hajtóművek által termelt hő miatt.

És így érkezett el 2019. augusztusa. Először egy 26-i dátum volt tervben, de végül csak 27-i indítás lett belőle – a SpaceX-nél megszokott túlzott óvatosságra és biztonságra törekvés miatt.

Először működött élesben a cég saját tervezésű raptor hajtóműve. A tervezett 200 méter helyett 150 méter magasságig fel is emelkedett, és oldalirányba megtett körülbelül 100 métert majdnem egy perc alatt.

Berta állt, beindul, repült és győzött.

Sorsát beteljesítette, sok információval szolgálva alkotóinak.

Innentől már nem ez a kis szerkezet lett a tesztelések tárgya, az energiákat immár az MK-1-be majd az SN sorozatba fektethették.

Annyira komolyan, hogyha jól alakulnak a dolgok – és eddig minden szépen és tökéletesen halad- akkor szemtanúi lehetünk egy újabb ugrásnak, ami később biztosan elvezethet minket a bolygóközi utazásokig.

Források, hivatkozások:

Szövegek:
https://macsnet.hu/a-spacex-starhopper-elso-igazi-ugrasa/

http://www.urvilag.hu/spacex/20190828_starhopper_ugras_150_meter_magasba

https://spacejunkie.hu/2020/03/03/urtortenelem-spacex-7-resz-starhopper-starship-super-heavy-mk1-mk2-sn1-prototipusok/?fbclid=IwAR04a2PL4lb2R4AKhImAfXOyKhIiwdZd6z6mmAZDc2Asd-Jfdod5Vy4Mzw8

Képek, videó:        https://twitter.com/NASASpaceflight/status/1261411134009114624/photo/1     https://twitter.com/JuanDeLaGarza1/status/1211781082070355968/photo/1
https://twitter.com/TylerG1998/status/1192969341538574337/photo/2
https://twitter.com/JaneidyEve/status/1156297764629811200/photo/2
https://twitter.com/RogerLewisHolt/status/1184613844020281345/photo/1
https://twitter.com/RGVaerialphotos/status/1102352068097069056/photo/2
https://twitter.com/austinbarnard45/status/1110591065688547328/photo/3
https://twitter.com/austinbarnard45/status/1110591065688547328/photo/2
https://twitter.com/RogerLewisHolt/status/1184617737953386496/photo/1
https://youtu.be/sBRm9bSXDfM

Starship SN-4 – amikor az alvó monstrum éledezni kezd

Szerző: Bardóczné Kocsis Erzsó

Miközben szinte lélegzet visszatartva várjuk, hogy a SpaceX gyártotta Crew Dragon (Dragon-2) egy Falcon-9 rakéta segítségével a Nemzetközi Űrállomásra két NASA űrhajóst juttasson, vigyázó szemeinket most egy kicsit ne Párizsra, hanem a texasi Boca Chica-ra vessük! Hónapok óta lehet figyelemmel követni hogyan épül a Starship. Az első pillanattól döbbenetes volt méretei, kinézete miatt. A SpaceX formabontó és kreatív volt most is: űrhajójuk abszolút a régi sci-fik világát idézik.

De mit is lehet erről a rakétáról tudni? A Starship egy összefoglaló név a SpaceX újgenerációs szupernehéz rakétarendszerére (korábbi nevén Starship-Super Heavy illetve BFR néven is említették). A felső fázist Starshipnek, az alsót Super Heavynek hívják. A SpaceX honlapja szerint ez egy teljesen újrahasznosítható rendszert képvisel, ami elindulhat majd a gazdája által megálmodott Naprendszeren belüli utazásainak egyikére.

Néhány lenyűgöző adat:
STARSHIP:
  • átmérője: 9 méter
  • magassága: 50m
  • hajtóanyag kapacitás: 1200 tonna
  • hasznos teher kapacitás: 100+ tonna
  • SUPER HEAVY:
  • átmérője: 9 méter
  • magassága: 68 méter
  • hajtóanyag kapacitás: 3300 tonna
  • 37 raptor hajtőmű

Láthattuk hónapok óta épülni lépésről-lépésre, hiszen nem zártak Boca Chica kapui, ha Texasban laknánk, bármikor megnézhetnénk, hogyan készül/szépül ez a jármű. Végre elérkezett az az idő is, hogy minden nap teszteknek vetik alá az SN-4 prototipust. Tíz napon belül először feltöltötték az üzemanyagtartályokat. Majd következett a statikus hajtóműteszt. Ezek után kiszerelték a Raptort az SN-4-ből. Azt követően jött egy újabb ellenőrző nyomásteszt.

Eddig minden szépen lassan, de rendben halad előre. Ha a tesztek ilyen sikeresek maradnak, előfordulhat, hogy még a Dragon előtt egy újabb SpaceX csoda szemtanúi lehetünk, amikor ez az ezüst csoda felemelkedik és megteszi az első 150 méteres “ugrását”.

Források, hivatkozások:
Szöveg:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Starship_(rak%C3%A9tarendszer)
https://www.spacex.com/starship
https://spacejunkie.hu/2020/05/10/urhirek-2020-majus-10/

Képek:
https://www.spacex.com/starship
https://www.instagram.com/space_x_pert/?hl=hu
https://youtu.be/CP_nPjNEguY
https://youtu.be/Kaay1HFezss
https://www.youtube.com/watch?v=CP_nPjNEguY&t=495s
https://youtu.be/Cp2oaguCzN8
https://twitter.com/fael097/status/1246971335483568130/photo/1
https://www.youtube.com/watch?v=J99BZsJh3CE&feature=youtu.be

Failure is not an option – Houston, baj van! – A magyar kiadás születése

Szerző: Kuti Zoltán

Start-up fordítóként és kiadóként ez volt a második könyv-projektem. Az elsőbe még egy évvel korábban egy hirtelen jött ötletként vágtam bele. Korábban foglalkoztatott már a – hobby szintű – fordítás gondolata, de amikor szembe jött az első könyvfordításom témája – egy amerikai gyorsétteremlánc történetéről szóló film, amely az alapító könyve alapján készült – úgy éreztem, hogy itt az idő a korábbi kósza gondolat megvalósítására.

Először csak abban gondolkodtam, hogy elkészítem a fordítást, és megkeresek egy kiadót az ötlettel, de aztán hamar úgy döntöttem, hogy úgy izgalmas, ha A-tól Z-ig én viszem végig a dolgot, minden kockázatával és/vagy nyereségével együtt. Miután az első könyv fordításom és kiadásom a saját mércém szerint siker lett – tehát nem buktam bele sem szakmailag, sem anyagilag – elkezdtem keresni a következő ötletet.

Szerencsére megtehettem azt, hogy olyan témát válasszak, amely hozzám közel áll, persze azt is figyelembe kellett venni, hogy nincs szépirodalmi vénám, tehát inkább a non-fiction-ben gondolkodtam, valamelyest határt szab a terjedelem is, illetve azt is figyelembe kell venni, hogy a nagy nemzetközi kiadók nehezen állnak szóba egy ilyen mikro-szereplővel mint én, úgyhogy a realitás talajáról sem szabad – teljesen – elrugaszkodni.

Régi kedvenc témám az űrhajózás, de csak az amatőr érdeklődés szintjén. Megjelenése óta minimum egyszer egy évben megnéztem az Apollo-13 című filmet, amelyben kedvenc karakterem éppen a houstoni repülésirányítás vezetője volt. És eszembe jutott, hogy közeledik 2019, a Holdra szállás 50. évfordulója. Innentől kezdve adta magát a gondolat, hogy ebben a témában fogok keresni egy művet. Meglepetésemre azt találtam, hogy nagyon kevés visszaemlékezés jelent meg magyarul a témáról és a korszakról – és ami hozzáférhető volt, azokkal kapcsolatban is az volt az érzésem, hogy minőségibb fordítást érdemelt volna. Szóval úgy éreztem, hogy van betöltendő űr – annak ellenére, hogy várható volt, hogy a kerek évfordulóra bizonyára más könyvek is meg fognak jelenni (így is lett).

Elég gyorsan kikötöttem Gene Kranz, “Failure is not an option” című könyvénél, amely a szokásostól eltérő aspektusból mutatja be a Mercury, Gemini és Apollo programokat. Nem könnyű téma és nyelvezet, sőt a terjedelme is viszonylag komoly, de úgy gondoltam, hogy ha gyorsan meg tudom szerezni a jogokat, akkor még beleférünk az időbe. A jogtulajdonosra, egy kis new jersey-i ügynökségre gyorsan rátaláltam, de a vezetőjét – és rajta keresztül a szerzőt – így is majdnem fél évembe telt meggyőzni, hogy mennyire jó lesz mindenkinek, ha a könyv megjelenik magyarul is. De végül sikerült – bár a várakozás utolsó hónapjaiban már kockáztatni kellett – mert ha nem kezdem el a munkát, kifutok az időből, és lemaradok a 2019. júliusi évfordulóról.

Viszont semmiképpen nem akartam összecsapni, mert nem szerettem volna, ha a sietség a minőség rovására megy. Szerkesztőm főleg a stilisztikában segített, kifejezett szakmai lektorom nem volt – bár azt is el kell mondani, hogy manapság már sokkal szélesebb körben elérhető az a szakirodalom vagy referenciák, amely – kellő óvatossággal – megbízható támaszt jelentenek egy ilyen szakszöveg fordításában. Az egyik biztos pont az Almár Iván által szerkesztett Űrhajózási Lexikon volt, amelyet gyakorlatilag naponta forgattam.

A címválasztásról: a mű eredeti címe egy angolul sokat idézett mondat, de az eredeti megfogalmazás ütősségét nehéz – én legalábbis nem tudtam – “tükörfordításban” visszaadni. Ezért döntöttem a bevett szófordulatként használt, és talán drámaibban hangzó magyar cím mellett.

Egyetlen szomorúságom a projektben az volt, hogy sajnos nem sikerült a szerzővel kapcsolatba kerülnöm, Gene Kranz már 87 éves, a jogok egyeztetésekor betegeskedett is, úgyhogy tiszteletben tartottam, hogy csak a képviselőjén keresztül tudtunk kommunikálni.

Leonov holdi “szivárogtatásai”

Avagy hogyan tudhattuk volna meg már a hatvanas években Alekszej Leonov “sci-fi” festményeiből, hogy mire készülnek a szovjetek a Holdon

Szerző: Vincze Miklós

A hős űrhajós-festő Alekszej Leonov (1934-2019) két héttel ezelőtti halálhíre által indíttatva nekiláttam, hogy beszkenneljem és feltöltsem a netre néhány festményét, melyeket Andrej Szokolovval közösen jegyeztek, s az 1967-ben kiadott “Ember a világűrben” (человек в космосе) képeslap-sorozatban jelentek meg. Ez lehetőséget adott, hogy hosszú évek után friss pillantást vethessek szerény űrgyűjteményem e becses kincseire, s megdöbbentő dolgokat fedeztem fel rajtuk: jeleket, melyek a szupertitkos szovjet emberes holdkomp, az LK (лунный корабль) tervezett küldetésének egyes elemeire utalnak. Sokak szerint ennek az egyszemélyes űreszköznek maga Leonov lehetett volna a pilótája, vagyis a Szovjetunió első embere a Holdon. Lássuk csak, miféle jelekre is gondolok!

Az első képen, melynek címe “A Holdon” egy négylábú holdraszálló űrhajó alsó részét láthatjuk szépen pihenni a kráterezett holdfelszínen, távoli hegyekkel és a Földdel a horizonton.

Leonov és Szokolov: A Holdon (на Луне)

Az űreszköz oldalán hengeres szerkezeti elemeket vehetünk észre (ezek nyilvánvalóan kisebb külső rakétafúvókák), illetve kicsiny gömb alakú hajtóanyagtartályokat. Ma már tudjuk, hogy ez az elrendezés igen hasonlít a valódi “titkosLK leszállási műszeregységén láthatóhoz (ld. az alábbi képeket), s az is kitűnik, hogy a holdkomp legalján — az Apollo holdkompjával ellentétben — nem egyetlen nagy, hanem több kisebb hajtóműfúvókát találhatunk, akárcsak az LK esetében.


Balra: A valódi LK leszálló egysége (forrás: Rick Barkley, facebook) Jobbra: Az LK le- és felszálló főhajtóművei (forrás: astronautix.com)

Most jön az igazán érdekes rész! A következő festmény a “Start a Hold felszínéről” címet viseli, s ennek megfelelően egy fölemelkedő űrhajót látunk, amint jóval a kráterekkel és hegyekkel szabdalt vidék fölött járatja a hajtóművét. Alaposan összevetve ezt a képet az előző festménnyel, meggyőződhetünk, hogy ezen valószínűleg az amott látott holdkomp egy része, “felszálló fokozata” látható.

Leonov és Szokolov: Start a Hold felszínéről (старт с лунной поверхности)

Összevetve a két Leonov-képet (s ragaszkodva a feltételezéshez, hogy a két űrhajó ugyanaz) arra kell, hogy következtessünk, hogy az itt működő csonkakúp-alakú hajtóműegység — mely jócskán belóg a “felszálló fokozat” kabinajtaja alá — az előző képen a lábakkal felszerelt “leszálló fokozat” belsejében kellett, hogy rejtőzzön. A méreteket összehasonlítva így nyilvánvalóvá válik, hogy az itt működés közben látható hajtóművek azonosak azokkal, amelyeket az első festményen a holdfelszínen, az űreszköz legalján láttunk. Ma már tudjuk, hogy pontosan ilyen lett volna az LK felépítése is, amint ezt alább le is rajzoltam. Mondanom sem kell, mindez korántsem magától értetődő: az emlegetett Apollo-holdkompoknak például egy teljesen különálló hajtóműrendszere volt a Holdról történő felszálláshoz és a leszálláshoz (utóbbi teljes egészében a Holdon is maradt). Akárcsak Leonov festményein, az LKleszálló fokozata” ezzel szemben lényegében csupán egy állványként, indítóállásként szolgált a starthoz.

Balra: A képek alapján készített vázlatom “Leonov holdkompjáról”. Jobbra: a valódi LK-felszállás sematikus rajza (forrás: NASA). Mindkét esetben lényegében csak a “lábszerkezet” marad a Holdon.

A harmadik kép, melynek címe “Indulás a Föld felé” volt számomra a legtalányosabb. Itt a már jól ismert űreszközünket látjuk, immár a Hold körüli pályán, ám nyitott ajtóval, s egy onnan szabadon “kilógó” kábellel. Mindeközben a háttérben egy másik stilizált űrhajó éppen begyújtja a hajtóművét és (amint a festmény címe sugallja) a Föld felé indul, maga mögött hagyva ezt a kedves holdkompot. Mi történik itt?

Leonov és Szokolov: Indulás a Föld felé (старт к земле)

Fél évszázaddal később (no és Szovjetunió összeomlása után) ma már tudhatjuk, hogy a Holdról való felszállás után az LK, hasonlóan az Apollo-küldetésekhez, űrrandevút hajtott volna végre az LOK-űrhajóval (ez valójában egy Szojuz-változat). Viszont, az Apollo-tól eltérően, ezt követően az LK-holdkomp utasa nem egy kényelmes túlnyomásos dokkolóalagúton úszott volna át a másik hajóba, hiszen ilyet — valószínűleg súlycsökkentési okokból — ilyesmit az LOK-LK rendszerre nem is terveztek. Ehelyett a kozmonauta a Leonov által egy későbbi interjúban “sportosnak” nevezett módon, űrsétával szállt volna át az LK-ból a Szojuzba. S mindeközben (ahogy azóta is szinte mindig) egy biztosítóközél rögzítette volna, hogy el ne sodródjon. Ezt a biztosítóköteles, űrhajók között átszállós űrsétát ki is próbálták a Szojuz-4 és -5 páros űrrepülésén 1969-ben. Kipróbálták volna az amerikaiak is néhány hónappal később az Apollo-9 küldetésén (egy vészhelyzet-procedúraként beragadt átszállóajtó esetére), de Rusty Schweickart űrhajós rendetlenkedő gyomra keresztülhúzta ezeket a terveket.

Repülés előtti fantáziarajz (nem Leonov!) Rusty Schweickart tervezett köteles, “átszállós” űrsétájáról az Apollo holdkomp és a Parancsnoki Egység között.
(Forrás: North American Rockwell, Retro Space Images)

Így tehát arra jutottam, hogy a Leonov harmadik festményén lifegő “kábel” nem más, mint a hátrahagyott űrséta-biztosító kötél, melyet a képsorozaton láthatatlan űrhajós (akinek létezésére a képsorozat címe — Ember az űrben — utal) hagyott hátra, miután átszállt a holdkompból és hazaindult.

Jópofa érzés belegondolni, hogy habár ezek a festmények az 1960-as évek óta széles körben ismertek voltak, a nyugatiak (sőt, bárki a szupertitkos szovjet holdprogram résztvevőin kívül) nem tudták őket helyesen értelmezni, sőt talán meg sem próbálták, hiszen sci-fi munkákként tekintettek rájuk. Mai szemmel már úgy tűnik, hogy a sorozat ugyan némileg stilizált, de a lényeget tekintve korrekt bemutatása a tervezett szovjet holdraszállásnak – éppen a küldetésre kijelölt űrhajós ecsetvonásain keresztül.

Leonov’s Lunar Landing Leaks

Hints on the secretly planned Soviet manned lunar landings from the ‘sci-fi’ paintings of Alexei Leonov

Szerző: Vincze Miklós

Following last week’s sad news of Alexei Leonov‘s (1934-2019) death, I decided to scan and put online some of his paintings — joint works with Andrei Sokolov — published in the 1960s in a postcard series titled “Man in space” (человек в космосе). While taking a fresh look at these remarkable artworks, treasures of my little space collection, I discovered some quite amazing things in these paintings, that I now believe to be tiny hints on the planned mission profile of the top secret LK (лунный корабль) manned lunar lander; the pilot of which very likely could have been Leonov himself. Let’s see what these hints may be!

In the first picture, titled “On the Moon” the bottom section of a (probably four-legged) stylized lunar lander is shown with a circular window and a closed hatch, resting gently on the cratered lunar soil with distant hills and the Earth on the horizon.

Leonov and Sokolov: On the Moon (на Луне)

Mounted on the side of the spacecraft we can see some cylindrical structures, possibly external thrusters and spherical fuel tanks, pretty similar to those of the actual LK‘s landing compartment (see the images below). It is also clearly visible that, unlike on the Apollo lunar module that had a single descent engine, there is a pack of smaller nozzles at the bottom: just like in the case of the actual LK.


Left: the landing leg structure of the actual LK (source: Rick Barkley, facebook) Right: the landing/ascent engines of the LK (source: astronautix.com)

Now comes the fun part! The next painting bears the title “Start from the Moon’s surface“, and is showing a spacecraft with engines on, far above the lunar surface. The careful comparison with the previous (and also, with the next) painting reveals that this is probably the “ascent stage” of the very same lunar spacecraft that we saw earlier “on the Moon“.

Leonov and Sokolov: Start from the Moon’s surface (старт с лунной поверхности)

Comparing the shapes of the ships in the two paintings, and assuming that they are in fact represent the same spacecraft, we can conclude that since this ascent stage has a truncated conical engine section extending way below the bottom of its hatch, the nozzles we see here running are the ones from the previous postcard. What is, therefore, left on the Moon, is nothing more than the landing leg structure (that serves as a launch pad), including the aforementioned cylindrical and spherical external nozzles and tanks. As we know now, this is precisely the way things would have worked out for the LK flight, as sketched below. Needless to say, that setting is nowhere near trivial: the Apollo LMs had a separate engine for the ascent stage, and one for the (bottom) descent stage that was left on the Moon.

Left: my sketch of “Leonov’s lunar lander” based on the paintings. Right: Schematic drawing of the actual LK ascent: only the landing leg structure remains on the lunar surface.
(Source: NASA)

The third picture, titled “Start toward Earth” was the most puzzling one to me. What we can see here is the same spacecraft in lunar orbit, with the hatch opened and a loose cable of some sort “hanging” out of it, while another stylized spacecraft is firing its engine in the background, apparently, as the title indicates, performing a “Trans-Earth Injection” (in Apollo terminology), leaving the lunar ascent vehicle behind. What is happening here?

Leonov and Sokolov: Start toward Earth (старт к земле)

After half a century (and the fall of the Soviet Union) we now know that taking off from the Moon, the LK ascent stage should have performed a rendezvous in Lunar orbit — Apollo style — with the LOK spacecraft (a Soyuz variant). However, after the rendezvous and/or docking, very much unlike in a nominal Apollo mission, the single cosmonaut of the LK would have performed an EVA (spacewalk) from the lunar lander to the Soyuz, as there was no pressurized tunnel designed between the two ships, probably as a weight-saving measure. In an interview in the late 1990s, Leonov referred to this approach as “the sporty way“. It is to be noted that in case of problems with the docking hatch, the Apollo astronauts also had an emergency procedure to do precisely the same thing. This tethered EVA from one spaceship to another was actually tested during the Soyuz 4 and 5 docking mission in 1969 and should have been performed by Rusty Schweickart on Apollo 9 as well in the same year, had his motion sickness not interfered with the plans.

Pre-flight Apollo 9 artwork, showing Rusty Schweickart’s planned tethered EVA from the lunar module to the Apollo command module.
(source: North American Rockwell, Retro Space Images)

Knowing all this, I came to the conclusion that the “cable” in this painting is actually the safety tether that the cosmonaut (invisible in the paintings, despite the title of the series being “Man in space“) used during the EVA from the lunar lander to the other craft. After getting in there, he disconnected himself from the tether, and headed home, leaving the lander’s ascent stage and the tether behind.

It is fun to realize that although these paintings were publicly released in the 1960s, westerners (or actually anyone, outside the top ranks of the secret soviet manned lunar program) could not interpret them correctly, or maybe did not even try, as these were merely regarded as sci-fi works. Now it seems that they are slightly stylized, but conceptually accurate depictions of the planned soviet lunar landing — from the paintbrush of the very person who could have been on board.

Elhunyt Alekszej Leonov

Egy legendával lett szegényebb a Föld: 85 esztendős korában elhunyt a szovjet-orosz, valamint egyetemes űrhajózás egyik legnagyobb alakja. Alekszej Leonov (1934-2019) nemcsak az első ember, aki 1965-ben űrsétát hajtott végre, de 1975-ben tagja volt a Szojuz-Apollo közös űrrepülésnek is.

Az 1965-ös, legendásra sikerült űrsétája közben

Alekszej Arhipovics Leonov egy apró szibériai településen, Lisztvjankán született, 1934. május 30-án. Vadászpilóta kiképzése után 1960-ban már űrhajóskiképzést kapott. A szovjet Hold-program részeként a Voszhod-2 fedélzetén elsőként lépett ki a világűrbe és tette meg az első űrsétát, 1965-ben. Az űrhajóra ráerősített zsilipen keresztül mászott ki a légüres térbe, az űrhajóval való összeköttetést egy “köldökzsinór” biztosította, mely az összeköttetés mellett az oxigént is biztosította a kozmonauta számára. Azonban problémák adódtak. Tizenkét perc után Leonov űrruhája a belső nyomás miatt elkezdett felfúvódni és, mire az űrhajós ráeszmélt, szkafandere “Michelin-babábá” változott. Felfúvódva nem tudott átférni a zsilipen, így képtelen volt visszamászni a biztonságot jelentő űrkabinba. Leonov tudta, hogy pár percen belül a Föld éjszakai oldala fölé kerülnek, így gyorsan kellett döntenie: a földi irányítást megkerülve (tudván, mire odalent eldöntik, mit tegyen odafent, már késő) elkezdte kiengedni a levegőt az űrruhájából. A művelet veszélyes volt, mivel a nyomás drasztikus csökkenésével Leonov erőteljesen izzadni kezdett: utólagos beszámolójában elmondta, hogy amikor már a Földön, helikopterrel Bajkonurba szállították, még akkor is lötyögött a víz űrruhája csizmáiban. Azonban sikerrel járt és a nehézségek ellenére vissza tudott mászni az űrjárműbe. A hazaút során is több problémával kellett farkasszemet nézniük (szó szerint): a Voszhod-2 a kijelölt leszállóhelytől kétezer kilométerrel odébb, az Ural fenyveseiben ért földet. Leonov és társa, Pavel Beljajev két napon át várt a mentőcsapatokra, élelem és megfelelő téli ruházat híján, miközben az űrkabin körül éjjelente farkasok ólálkodtak. Az űrhajósok számára helikopterekről ledobott ruhák fennakadtak a fenyőfákon, a meleg teás termoszok összetörtek a földet éréskor. Végül körülbelül ötven óra elteltével sikerrel megérkeztek Bajkonurba, ahol (a legenda szerint) Leonov a következő nyilatkozatot adta: „A megfelelő védőöltözékben az ember képes túlélni és munkát végezni az űrben. Köszönöm a figyelmet”.

A szovjet-amerikai űrrandevú alatt, a Szojuz-19 parancsnokaként, 1975-ben
Nemcsak űrhajós, de tehetséges festő is volt

Az első orosz lett volna a Holdon is – amennyiben az űrverseny ezen fejezetét a szovjeteknek sikerül megnyerni. Ez már nem válhatott valósággá, érdemein azonban ez mit sem változtat.

R.I.P.

Nyugodjon békében!

Fotók: Roszkozmosz